Esküszöm, anyukám csak azért nem dolgozik a CIA-nál, mert az amerikaiak nem adtak neki lehetőséget, pedig első osztályú kém lenne. Szóval, ott tartottunk, hogy ránézett a praclimra, és látta, hogy össze-vissza kentem filctollal. Aztán a frenetikus korlátot megpillantva hirtelen halálsápadt lett. Rohanni kezdett lefelé, követte a nyomokat, és ha jól sejtem, lement egész a kapuig. A Kis Lökött ment utána, az ujját végig húzva a színes csíkokon.   Aztán hallottam, hogy anyukám csiga lassúsággal jön fölfelé. Ha anyukám valamit nagyon lassan csinál, akkor épp a harmadik világháború készül kitörni; így hát mikor a másodikon tartott, bömbölni kezdtem, hátha így elkerülhetem a halálos ítéletet. Csak visszafogottan bömböltem, mert valami azt súgta, hogy a könnytartalékaimat a következő öt órára kell tartogatnom.    A megérzésem nem csalt, barátaim. Amikor anyukám felért a harmadikra, megkaptam a nekem járó nyaklevest. Anyukámat csak azért nem szerződtetik a Karate Kid harmadik részébe, mert a világ igazságtalan, pedig anya százezerszer jobb, mint Karate Kid mestere. Amikor lekeverte azt a bizonyos nyaklevest, amiről beszéltem, arra gondoltam: «Nahát, micsoda béna ütés!» De fél óra múlva hirtelen meleget kezdtem érezni az említett testtájékomon. Ha akkor egy tojást ütöttek volna a tarkómra, tuti, hogy rántottává sül. Ezzel mindent elmondtam. De ha választanom kell, még mindig egy nyakleves, semmint a szóbeli leteremtés. Ha anyukám talál egy jó témát, amiért leszidhat, akkor véged. Az agymosás hetekig eltarthat, néha hónapokig is, vagy akár évekig.   Aznap nagyon rosszul festett a dolog. Anya azt mondta: - Ez a gyerek egyszer a sírba visz. Filccel összefirkálta az egész lépcsőházat, pedig nemrég festettek! Ráadásul le se tagadhatjuk, hogy ő volt, mert a csíkok, amiket ez a díszpinty húzott, csak a mi ajtónkig tartanak. A lépcsőház ki fogja fizettetni velünk a festést és pénz nélkül maradunk… Anya csak mondta, mondta a magáét, de én már nem is hallgattam. Ekkor már az önsajnálat könnyei patakzottak a szememből. Elképzeltem, amint az egész családom kockásra fagyva, szakadt pólóban, alamizsnáért és mogyorókrémes szendvicsért könyörög az utcán, hogy legyen mit uzsonnáznunk, mint az a család, amelyiket egyszer a Puerta del Solon láttunk, és énekléssel keresték meg a napi betevőt. A nagypapám adott nekik háromszáz pezetát, hogy hallgassanak már el egy kicsit, mert ő a maga részéről nem bírta elviselni őket. Az emberek megtapsolták a nagypapa merész lépését, mert az igazat megvallva ez a család hamisabban énekelt, mint bármelyik család, akit életemben ismertem. A nagypapám azt mondja, az a család most abból él, hogy kijár a parkba egy plakáttal, amin ez áll: «Ha nem adsz nekünk pénzt, énekelni fogunk! (Van furulyánk és négyhúros gitárunk.)» Azt hiszem, elég jól megy nekik, az emberek teledobálják a sapkájukat aranypénzekkel. A nagypapám nem mindennapi, ha arról van szó, hogy valakinek rendbe kell hozni az életét. Olyan, mint Superman, csak kevesebb trükköt tud; a Kis Lököttel Szuperprosztatának szoktuk hívni. Anyukám csak mondta a magáét: - Mindjárt jönnek sorra a szomszédok, hogy azt mondják: «Remélem, hátrakötöd a sarkát a kis Manolitódnak!» meg «Na és most ki fizeti ki a festést?» Este meg majd jön apád, és azt mondja: «Te vagy a hibás, minek adsz neki filcet?» és «Megmondanád, mégis miből fedezzük ezt a plusz kiadást?» A nagypapám úgy emelkedett fel a székről, mintha csak a Parlamentben lenne, felemelte a kezét, mint aki valami nagyon foltos dolgot akar mondani, és így szólt: - Ne aggódjatok, mert… kimegyek egy pillanatra a vécére. Nem azért nem kellett aggódnunk, mert kiment a vécére, csak néha hirtelen rájön a szapora a nyavalyás prosztatája miatt, ezért néha még élete legjobb mondatait is félbe kell szakítania. De hamar visszajött: - Ne aggódjatok, Nicolás nagypapa majd elrendezi! A Kis Lökött tapsolni kezdett. Neki minden olyan pofon egyszerű az életben; én is így voltam ezzel, kiskoromban. - Catalina – folytatta a nagypapám a parlamenti székében –, egy szót se többet!     Amikor anyukám kiment rendet csinálni a konyhában, a nagypapám titokzatosan elkérte tőlem a filceket. Elmentem a táskámért, és odaadtam neki mindet. Rám kacsintott, és egy mukk nélkül kisurrant az ajtón. Leültem a heverőre, de a kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni ezen a Földgolyón. Ugyanolyan csendben osontam ki az ajtón, mint az imént a nagypapám. Amikor láttam, amit láttam, nem hittem a szememnek. Ti se lettetek volna ezzel másképp. A nagypapám újabb három csíkot húzott felfelé, a harmadikról a negyedikre. Odalopóztam hozzá, és halkan így szóltam: - Nagypapa! - Az ördögbe is, Manolito, a szívbajt hozod rám! –fortyant fel. Mindketten olyan halkan beszéltünk, mint ahogy az ágyban szoktunk. - Mit művelsz, nagypapa?