– Jó napot kívánunk, Üstöllési úr! Jancsi a sapkáját, Lackó a kalapját lengette felé. – Gratulálunk, Üstöllési százados úr! – Köszönöm, fiaim, köszönöm. – Üstöllési csikorogva fékezett le mellettük, és nagy lendülettel szállt le a nyeregből. – Akkor ezek szerint ti már tudjátok? – Tudjuk, bizony – bólintott Jancsi. – És? Tetszik? – Kicsoda? – kérdezte Lackó. Üstöllési úr büszkén mutatott a válllapjára. – Hát ez a harmadik csillag itt. A gazdasszonyom, Garasné épp az imént varrta föl. – Kedves tőle – bólogatott Lackó, és hozzátette, hogy ilyen szép csillaga senkinek sincs a városban. – Nagymama is örülni fog, ha meglátja – mondta Jancsi.   Üstöllési százados a kerítéshez támasztotta kerékpárját, lesöpört egy láthatatlan szöszt a zubbonyáról és megigazította a sisakját. Azután Jancsi és Lackó nyomában belépett a kertkapun. A ház ajtaja nem volt kulcsra zárva, a konyhaablak tárva-nyitva állt – de Nagymamának nem lelték nyomát sem. – Lehet, hogy hátrament a kertbe – mondta Jancsi. – Vagy a mosókonyhába. Óriási volt a riadalom, mikor végre megtalálták: az idős hölgy széttárt karral feküdt a fűben. – Nagymama! Nagymama! Szólalj meg! Hogyhogy nem tudsz beszélni? – Mert elájultam – közölte Nagymama. Lackó az öntözőkannáért rohant, Jancsi a locsolótömlőért. De még mielőtt nyakon zuttyinthatták volna egy adag hideg vízzel, Nagymama gyorsan kinyitotta a szemét, és így kiáltott: – Jancsi! Lackó! De jó, hogy itt vagytok! Csak ezután vette észre Üstöllési urat. – Jaj, ne haragudjon, magának is örülök – folytatta elhaló hangon. – Egészen megzavarodtam ettől az ájulástól. Az ember nem mindennap ájul el, igaz? Megigazította a kötényét, aztán összeráncolta a homlokát, mint aki nagyon erősen gondolkodik valamin. – Mintha lett volna még valami… Mit is akartam mondani? Magának akartam mondani valamit, Üstöllési uram, valami nagyon fontosat… De mit? Vajon mit? Jancsi és Lackó titokban jelezni próbált neki. Jancsi megfogta a saját gallérját, Lackó meg hármat mutatott az ujjával. – Mi ütött belétek? – csodálkozott Nagymama. – Folyton csak a bolondozáson jár az eszetek! Jancsi látta, hogy valami egyértelműbbet kell kitalálnia, ezért kerek perec megkérdezte Nagymamától: – Nem gratulálni akartál véletlenül Üstöllési úrnak a kinevezéséhez? – Dehogynem, azt is. Nagymama gyorsan pótolta a gratulációt, de aztán újra a gondolataiba mélyedt. – De volt még valami… Mit is akartam? Azonban mielőtt folytathatta volna, valaki dörömbölni kezdett odabenn, a bezárt mosókonyhában. – Kinyitni! – harsogta egy mély, borízű hang. – Engem ide jogtalanul zártak be! Nyissák már ki az ajtót, a teremburáját neki! Jancsi, Lackó, Üstöllési százados és Nagymama annyira elképedt, mintha griffmadár szállt volna a háztetőre. Beletelt kis időbe, mire észbe kaptak, és cselekvésre szánták el magukat. Üstöllési úr volt az első, aki visszanyerte a lélekjelenlétét. Mély levegőt vett, és kivonta a díszkardját. – Torzonborz! – mennydörögte. – Be van kerítve! Haladéktalanul jöjjön elő, és ne merészeljen ellenállást tanúsítani! Megértette?! – Meg hát – felelte Torzonborz az ajtó mögül. – De attól még nem tudok előjönni, ugyanis Jancsi nagymamája bezárt ide. – Nagymama?! Nagymama a homlokára csapott. – Hát persze, ezt akartam megbeszélni magával, Üstöllési százados! – Nagymama büszkén nézett a kis társaságra. – Ezt nem néztétek volna ki belőlem, mi?   Gyanús alak a bokrok között Egy szép őszi napon Nagymama a nagy vesszőkosarával kiment a kertbe, hogy kiteregessen néhány inget és törülközőt. Aranyfényben fürdött minden. Virágzott az őszirózsa, a kerítésen túlról vidáman bólogattak a napraforgók. A kert sarkában, a komposzthalom tetején pompás tökök virítottak – öt nagy, kilenc közepes és hat kicsi. Nagymama termesztette őket, az anyósa nagynénjének titkos receptje szerint. Az öreg hölgy a halálos ágyán árulta el, hogy ha a titkos receptet követi, akkor a kicsi tököknek sárgabarack-, a nagyoknak csokoládé-, míg a közepeseknek kívül tejszínhab-, belül meg málna­fagylalt­ízük lesz. Jancsi és Lackó nem rajongott a tökfőzelékért, így a kert sarkának közelébe se mentek, s Nagymama joggal remélte, hogy hatalmas meglepetésben lesz részük. „Csak még pár napig tartson ez a szép idő”, gondolta. „Most ez a legfontosabb.” Letette a kosarát, és épp ki akarta feszíteni a szárítókötelet, mikor pisszegést hallott a bokrok felől. Ahogy odanézett, az aranyvessző és a mogyoróbokor közül egy ismerős, bozontos arc nézett vissza rá. Jól ismerte ezt az ábrázatot, akár a rossz pénzt! A fekete tollas kalpagos gazember már kétszer kifosztotta. Sőt! Egyszer még el is rabolta! „Most már nem fogsz ki rajtam”, gondolta Nagymama. Összeszedte minden bátorságát, és erős, határozott hangon (na, jó, egy kicsit mégiscsak remegett a hangja, de ezt talán csak ő hallotta) így szólt: – Már megint itt ólálkodik a kertemben, Torzonborz úr? – Amint látja – biccentett a rabló, és éppen elő akart jönni a rejtekhelyéről, mikor Nagy­mama a ruhacsipeszes zacskóért nyúlt. – Állj! – rivallt rá Torzonborzra. – Meg ne moccanjon, különben akkorát kap a fejére ezzel a zacskóval, hogy a világ legnagyobb kalapjába se fog beleférni. Kezeket föl! Torzonborz nem tudhatta, hogy Nagymama újabban elalvás előtt haramiákról szóló történeteket olvasott. A biztonság kedvéért fölemelte a kezét, és mondani is akarta, hogy nem rossz szándékkal jött, de Nagymama a szavába vágott. – Kíméljen meg az ostoba kifogásaitól! Csak tudnám, hogy sikerült megint kiszabadulnia. Azt mondták, a járási börtönből még senkinek sem sikerült meglógnia. – Nem is – szólt Torzonborz. – Akkor meg hogy került ide?! – Ma reggel szabadlábra helyeztek. Jó magaviselet miatt. Nagymama azt hitte, rosszul hall. – Hiszi a piszi! Torzonborz esküre emelte az ujját. – Itt helyben forduljak fel, és férgek egyék a májam, ha hazudok! Azonkívül benne van a hivatalos végzésben. – Mellényzsebéből egy papírlapot húzott elő. – Tessék, itt van az írás, ha nekem nem hisz! Nagymama azonban hátrált egy lépést, mert támadt egy ötlete. Csak nehogy gyanút fogjon a rabló! – Nem tudom elolvasni – szabadkozott. – Föl kell tennem a pápaszememet. – Ugyan már! Hiszen ott van az orrán, hö-hö-hö! – kiáltott Torzonborz. – Mármint hogy ez? – Nagymama egy pillanatra sem jött zavarba. Maga is csodálkozott, milyen jól megy neki a füllentés. – Ez a távolbalátó okulárém. Ezzel nem tudok olvasni. Ahhoz egy másik kell. Nagymama először a köténye bal, aztán a jobb zsebébe nyúlt, és úgy tett, mint aki kotorászik, aztán meglepődik, hogy nincs meg, amit keres. Ahhoz képest, hogy nem sok gyakorlata volt a színlelésben, higgyétek el, remekül csinálta. – Jaj, de bosszantó! Valamelyik pápaszememet folyton elhagyom. Ha jól emlékszem, most a mosókonyhában felejtettem. Ott van balra hátul az asztalon, a dézsa mellett… Lenne olyan kedves… izé, mármint most kivételesen… Torzonborz úr, hogy kihozza nekem? – Magától értetődik, Nagymama! Torzonborz összehajtogatta a papírlapot, és visszatette a mellényzsebébe. Aztán a mosókonyha felé indult – Nagymama pedig titokban ott osont a nyomában. A mosókonyhának egyetlen ajtaja volt, meg két parányi, tejüveges, rácsos ablaka. De ezt Torzonborz nem tudhatta. Nagymama viszont annál inkább. Abban a pillanatban, mikor a rabló belépett a helyiségbe, Nagymama rácsapta az ajtót, és gyorsan be is reteszelte. Sőt még a kulcsot is elfordította kétszer a zárban, majd azt is kivette, és elsüllyesztette a köténye zsebében. A többi a rendőrség dolga! Nagymamának az egész akció alatt nem volt érkezése reszketni az izgalomtól és a félelemtől. Ám most, hogy Torzonborzot sikerült csapdába csalnia, csillapíthatatlan remegés fogta el, és hol kipirult, hol elsápadt. Forgott körülötte a világ. Érezte, ahogy a lába felmondja a szolgálatot. Utolsó erejével még így kiáltott: – Segítség! Segíítsééég! Azzal lecsukódott a pillája, és elájult.