OLVASÓVÁ NEVELÉS
OLVASÓVÁ NEVELÉS
//olvasovanevels.gportal.hu/portal/olvasovanevels/image/gallery/1456267852_20.jpg

Az év gyerekkönyve díj

 

KÖNYVAJÁNLÓ

 
 
 
VÁR A KÖNYVTÁR

 

 
- Olvasóterem

 

 
KLASSZIKUS GŰJTEMÉNYEK

 

 
MESE-UNIVERZUMOK

2-10 éveseknek

Kamaszoknak

 
 
IRODALOM ÉS FILM

►Gyermek- és ifjúsági irodalom

►A varázslatos iskolabusz

►Bábfilmklasszikusok

►Klasszikus rajzfilmek

►Diafilm-mesék

 

 
Olvasóvá válás



Folyamata 

Az alapozás szakaszai 

A kiadvány célja

 
Az olvasóvá nevelés megalapozása

Kézikönyv tartalma

 
- CD-módszertár
 
Bemutatkozó

Pedagógiai tevékenység

- Bemutatkozó

 
 
DIGITÁLIS KÖNYVTÁR
 
- Ajánlók

Digitális irodalom

Gyűjtemények

 
- Gyermekújság
 
- Online újság

Könyv és Nevelés

 
BABA-MAMA KLUB
 
- Foglalkoztató

ÖSSZES FOGLALKOZÁS >>

  1. Animációs népi mondókák   
  2. Animációs népi dalok
  3. Animációs versek 
  4. Megzenésített versek
 
GYERMEKEKNEK
 
Gyermekkönyvek kiadói
 
Gyermekirodalom
 
Mesés oldalak
 
TEMATIKUS OLDALAK
 
-Szülők oldalai
 
Pedagógusoknak
 
A MÉDIA VILÁGA
 
-Digitális nemzedék

KONFERENCIÁK (2012-2016)

DIGITÁLIS PEDAGÓGUS KONFERENCIÁK (2012-2015)

 
-Médiatanulmányok
 
-A TV-nézésről
 
--Hatásai

MÉDIAHATÁS TANULMÁNYOK  

 

-A kisgyerek és a tévé
--Óvodás korban
--Kisiskolás korban
--Iskolás korig
--Serdülő korig
-Az „elektromos babysvitter”
--A tévés erőszak hatáselmélete
--A Tv hatásairól
--Az állandóan szóló hatása
--Családi étkezés és Tv
-Egészségkárosító hatásai

 

 
-Médiatudatosság

TANULMÁNYOK

-A gyerekek és a média viszonya

-Miért is ne tévézzen a gyerek?

-Médiaértés és médiafogyasztás

-A médiatudatosság főbb ismérvei

-A tudatos tévénézés

 
HETI-NAPI LÁTOGATÓK

 
OLVASÓI NAPTÁR
2021. Március
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
<<   >>
 
VARÁZSMESÉK MESEKUCKÓJA
VARÁZSMESÉK MESEKUCKÓJA : A kővirág (1)

A kővirág (1)

Pavel Petrovics Bazsov  2018.10.14. 00:06

Híres kőfaragók éltek a Rézhegyek vidékén. Malachitot munkáltak meg, mert az volt elég, s hozzá a legnemesebb fajtájú. A réz egyik érce ez a malachit, világoszöld, szép ásvány. Sötétzöld erek hálózzák, szebbnél szebb mintákat formálnak rajta. Csodálatos tárgyakat faragtak ebből a malachitból. Olyanokat, hogy elámult rajta az ember: hogy is készíthették?

Élt akkoriban egy Prokopics nevű kőfaragó. Első a mesterségében. Nem akadt nála különb. Hajlott korú ember volt már.

Az úr egyszer egy legénykét küldött Prokopicshoz, tanítaná meg a mesterségére.

— Tanuljon meg mindent apróra.

Csakhogy Prokopics — vagy, mert magának akarta megtartani mestersége titkait, vagy egyéb oka volt rá — igen rosszul tanította azt a legénykét. Ütötte-verte. Kék foltokkal tarkította a fiú arcát, fejét, a fülét majd letépte, úgy cibálta, az intézőnek meg azt mondta:

— Nem jó ez semmire... Vaksi a szeme, ügyetlen a keze. Sohase lesz ebből kőfaragó.

 Az intézőnek, úgy látszik, meghagyták, hogy mindenben kedvezzen Prokopicsnak.

 — Ha nem jó, hát majd adunk másikat... — És másik legényt rendelt a mester mellé.

Hírét vették a gyerekek, hogy oktatja kőfaragásra Prokopics a legényeit. Már jó reggel rákezdték a bőgést: nehogy a mester keze alá kerüljenek! Nem szívesen adták a szülők se hiábavaló gyötrelemre kedves magzatjukat, mentették őket, ahogy tudták. Méghozzá az egészségre is ártalmas volt ez a mesterség. Mérgező a malachit pora. Nem csoda, hogy féltek tőle az emberek.

 Az intéző mégsem szegte meg az úr parancsát, küldözgette a legénykéket Prokopicshoz. Az gyötörte egy ideig a maga módján őket, aztán visszaküldte az intézőhöz.

— Nem jó ez semmire...

Végül is megmérgesedett az intéző:

 — Mikor lesz ennek vége? Nem jó, nem jó... melyik lesz hát jó?

Tanítsd, hogy jó legyen.

Prokopics azt mondta:

— Taníthatom én... De ha tíz esztendeig tanítom, akkor sem lesz semmi ebből a legényből...

— Hát milyet küldjék?

— Akár ne küldj. Egyedül sem unatkozom...

 Így váltogatta a legénykéket az intéző Propkopicsnál, de haszna nem volt. A fejükön daganatok nőttek a gyerekeknek, a fejükben pedig csak az motoszkált: hogyan szökhetnének el a mestertől. Voltak, akik akarattal dolgoztak rosszul, csak hogy Prokopics elkergesse őket.

 Így került végül a sor ínséges Danyilkóra. Apátlan-anyátlan árva volt ez a legényke. Tizenkét esztendős lehetett akkoriban, vagy még több is valamivel. Nyurgára nőtt, de sovány, mint a hét szűk esztendő, szinte csak hálni járt belé a lélek. De az arca szép sima, fürtös a haja, kék a szeme. Előbb kisinas volt az úr házában, amolyan lóduljide-szaladjoda.

Csakhogy az árvának nem volt kenyere az efféle munka. Más legényke kapva kapott volna az ilyen szolgálaton. Amint megmoccannak a gazdái, már ugrott volna: mit parancsolnak? De ez a Danyilko, amint nyugton hagyták, csak behúzódott a sutba, ott gubbasztott, s valami képet bámult, vagy csecsebecsét, nem tudom. Ha szólították, a füle botját se mozdította ilyenkor. Eleinte persze verték emiatt sűrűn, de később csak legyintettek.

 — Mafla legény ez! S lassú, mint a csiga. Nem jó az ilyen kisinasnak!

 A bányába vagy gyári munkára mégse adták — egy hétig se bírná ott az efféle gyönge legény. Bojtárnak rendelte hát ki az intéző. Hanem Danyilkónak itt se igen vették hasznát. Igyekvő volt pedig, de mégis mindig hibázott valamiben. Mintha folytonosan máson jártatná az eszét. Bámulja a füvet, a tehenek meg — tyűh, hová bitangoltak! Az öreg csordás lágyszívű ember volt, sajnálta meg kímélte az árvát, de még az is dohogott rá néhanap:

 — Mi lesz tebelőled, Danyilko! Baj lesz így veled, de még az én vén hátamat is vesszővel simogatják miattad. Mit akarsz hát? Azt mondd meg legalább, mit jártatsz a fejedben?

 — Magam se tudom, bátyó... Úgy... mindenfélét... Elnézelődtem egy kicsit. Bogárka mászott az elébb azon a levélen. Maga gyöngyszínű volt, a szárnya töve sárgás, a levél meg, amin mászott, széles, kerek... csipkés a széle, mint a fűrész. A széle sötétebb, friss zöld a közepe, mintha az imént festették volna... Ahogy végigmászott rajta az a bogárka...

— Hiányzik egy kereked, Danyilko. Az-e a dolgod, hogy bogárkákat nézegess? Ha mászik, hadd másszék, a tehenekre ügyelni — az a te dolgod. Kivesd a fejedből ezt a bolondságot, mert szólok rólad az intézőnek!

 Hanem egyet jól megtanult Danyilko: furulyázni. Szerette az az öreg a furulyaszót, elhallgatta volna akármeddig. Este, amikor a csordát hazahajtották, körülvették Danyilkót a leányok, asszonyok:

— Fújj egy nótát, Danyilusko!

 Rákezdte a legényke. Csupa ismeretlen nótát fújt a furulyán. Mintha erdők zúgnának, patakok csörögnének, madarak szólongatnák ezer hangon egymást, olyan volt a nótája, s szép, igen szép. Szerették érte a lányok meg az asszonyok Danyilkót. Ki a zekéjét foldozgatta meg, ki egy pár kapcára való gyolcsot hasított le neki, ki új inget varrt rá. A betevő falatra se volt gondja Danyilkónak, dugott neki mindenki egy-egy jó falatot. Az öreg csordásnak is a szívéhez nőtt Danyilusko, a nótái miatt. De éppen ebből lett a baj, mert amint a szájához emeli a furulyát, egy csapásra elfelejt mindent, mintha a tehenek a világon se volnának. Hát a furulya miatt szakadt a baj a nyakába.

 Alighanem igen belefelejtkezett a játékba, az öreg meg elszundított egy cseppecskét. Hát közben elbitangolt egyik-másik tehén a csordából. Amikor este összeterelték a csordát, látták: ez is hiányzik, az is... Keresték, kutatták, de hiába. A Fenyves-patak partján legeltettek... Vad vidék az, farkasok tanyáznak mindenütt... Egy tehenet találtak csak meg. Hazahajtották a csordát... Elmondták otthon, hogy s mint jártak.

Szaladtak a gyárból is, keresték a jószágot — nem lelték.

 Tudjuk, mi járt akkoriban minden apró mulasztásért. Korbács, vessző. A legnagyobb baj az volt, hogy egyet az intéző tehenei közül is elvesztettek. Nem reménykedhettek hát abban, hogy elengedik a büntetést. Először az öreg csordást húzták deresre, aztán Danyiluskóra került a sor. Gyönge legény Danyilko, soványka nagyon. Még az úr pribékje is húzódozott.

 Ez azt mondja — egy ütéstől megnyomorodik, vagy örökre kiadja a lelkét.

 Azért mégis ráhúzták az elsőt, s hozzá irgalmatlanul. De Danyilusko tűrte, mukkanás nélkül. Ráütötte a pribék a másodikat — hallgatott a legény. Megdühödött akkor a pribék, ütötte, ahogy bírta, s üvöltött, ahogy kifért a torkán:

 — Majd én megtanítalak, te kuka... Jajgatsz te még! Jajgatsz!

 Reszket Danyilko egész testében, csurog a könnye, de hallgat. Összecsikorítja a fogát, s tűri a verést. Végül is elalélt, de jajszót nem hallottak tőle. Az intéző — mert ott volt persze ő is — nem győzött csodálkozni:

— Ez aztán sokat kibír! Most már tudom, hová rendelem, ha életben marad!

 Danyilusko kiheverte a vesszőzést. Élt a mi vidékünkön egy Vihoriha nevű öreg javasasszony, ő állította talpra a fiút. Messze földön híres volt. Ismerte a füvek gyógyító erejét, tudta, melyik való fogfájásra, melyik daganatra, melyik hasogatásra... Egyszóval, tudott mindent. Maga gyűjtögette a füveket, mindegyiket a maga idejében, amikor legteljesebb annak a fűnek az ereje. A füvekből meg gyökerekből párlatot főzött, írt, kenőcsöt készített.

 Jó dolga volt Danyilkónak ennél a Vihoriha anyónál. Nyájas volt, szíves beszédű, s az egész házikóját teleaggatta füvekkel, gyökerekkel, virágokkal — szárítgatta őket. Danyilusko szerette elnézegetni a füveket: ennek mi a neve? hol terem? Hát ez milyen virág? No, az anyó elmondott róluk mindent.

Megkérdezte egyszer Danyilusko:

— Te anyóka, minden virágot ismersz, ami a mi vidékünkön terem?

— Nem szívesen kérkedem — azt mondja az anyóka —, de azt hiszem, ismerem valamennyit, amelyik nem titkos helyen nő.

— Hát van olyan is — kérdi a legényke , amelyik titkos helyen nő?

— Van — feleli az öreganyó. — Nem hallottál-e a kincskereső virágról? Iván éjszakáján nyílik, úgy mondják. Bűvös virág az, kincseket tárnak fel a segítségével. De bajt zúdít az emberre. A pókhálófű virága meg mint a futó lángocska. Aki meg tudja fogni, azelőtt minden zár lepattan. Tolvajok virága az. Van még, azt mondják, kővirág is. A malachit-hegy mélyében terem. A kígyók ünnepén teljes az ereje.

Szerencsétlen az az ember, aki a kővirágot megpillantja.

— Miért szerencsétlen?

— Azt gyermekem, magam sem tudom. Úgy mondják az emberek.

 Danyilusko szívesen ott maradt volna még Vihoriha anyónál, de az intéző szolgái meglátták, hogy a legényke már épülőben van, s vitték a hírt gazdájuknak. Az intéző nyomban magához hívatta Danyiluskót. Azt mondta neki:

— Most pedig eredj Prokopicshoz. Megtanulod nála a malachitfaragást. Éppen neked való munka az.

 Mit tehetett Danyilusko? Ment a mesterhez, pedig még olyan soványka volt, hogy majd elvitte a szél.

Végignézte Prokopics, s azt kiáltotta:

— No, még csak te hiányoztál! Markosabb legények se bírták nálam a munkát, hát az ilyen, mint te! Hiszen alig állsz a lábadon!

Ment is nyomban az intézőhöz.

 — Nem kell nekem ilyen! Ha véletlenül agyonütöm, tarthatom érte a hátamat.

De az intéző most már nem hallgatott rá.

 — Elég legyen! Ne okoskodj, hanem tanítsd! Szívós legény az, ne félj, ha vékonydongájú is.

 — No, én nem bánom! — azt mondja Prokopics. — Megtanítom én, de számon ne kérjenek tőlem semmit!

 — Nincs, aki számon kérne tőled valamit is. Egyszál-maga van az a legényke, azt tehetsz vele, amit akarsz — mondja az intéző.

 Hazament Prokopics, hát látja, hogy Danyilusko ott áll a munkapadja mellett s egy malachit táblácskát nézeget. Bemetszette a mester annak a táblának egyik oldalát: ott veri majd le a szélét. Ezt nézegeti Danyilusko, s ingatja a fejét. Kíváncsi lett Prokopics, ugyan mit vizsgálódik az új legényke. Rádörrent keményen, ahogy szokta:

 — Mit bámulsz? Ki engedte meg, hogy a kezedbe vedd? Mit nézegetsz azon?

Azt mondja Danyilusko:

— Úgy nézem én, bátyó, hogy nem ezen a felén kéne leverni a szélét. Itt a legszebb a mintája, s ezt akarod leütni? 

Lármázott Prokopics, mérgelődött:

 — Micsoda? Hát mi vagy te? Mester? Kezedbe sem volt még ilyen, s még tanítani mersz? Mit értesz te ehhez?

 — Annyit értek, hogy lássam: ezt a darabot elrontottad — felelte Danyilusko.

 — Ki rontotta el? mi? Te taknyos, te tanítasz engem, a legjobb mestert?... Elrontalak én téged, de úgy, hogy belehalsz!

 Így mennydörgött, kiabált, de Danyiluskót egy ujjal se bántotta. Mert maga tudta a legjobban, hogy ő is törte a fejét: melyik oldalát üsse le a darabnak. Éppen elevenjére talált a legényke. Prokopics kiadta a mérgét, aztán már szelídebben kérdezte:

 — No, te hívatlan tanácsadó, hát mutasd meg, te hogy csinálnád?

Megmutatta Danyilusko, s még el is mondta:

 — Ilyen meg ilyen volna akkor a mintája. De még szebb lenne, ha az egész táblácskát keskenyebbre faragnád, s körül levernéd a szélét, csak a felső felén hagynál egy kis cifrát.

Kiabált Prokopics, csak úgy harsogott:

 — Hogyisne! Még mit nem! De nagyon okos vagy! Vigyázz a tudományodra! — De magában ezt gondolta:

„Igaza van a legénykének. Ez még sokra viheti. Csak a tanítás — azzal hogy leszünk? Ha egyszer meglegyintem, kiterítik!"

Ezt hányta-vetette magában, aztán megkérdezte:

— Ki fia vagy, te nagy tudós?

Elbeszélte neki Danyilusko az élete sorát.

 — Árva vagyok — azt mondja —, anyámra nem emlékszem, az apám meg azt se tudom, ki volt. Ínséges Danyilkónak hívnak. Hogy a becsületes nevem mi lehet, nem tudom azt se.

Aztán elmondta, hogy kisinas volt, s azt is, hogy miért kergették el az úr házából, hogy nyáron a csordát őrizte, s miért húzták deresre. Megsajnálta Prokopics.

 — Látom, fiú — azt mondja —, nem volt gyöngy az életed, most meg énhozzám küldtek. Pedig a mi munkánk kemény munka!

 Aztán, mintha megmérgesedett volna valamin, rámordult Danyilkóra:

 — No, elég, elég a beszédből! Igen sokat jár a szád! Ha zajjal dolgozni lehetne, senki sem mozdítaná a karját. Egész este szaporítanád a szót. Jó tanítványt kaptam! Majd meglátom holnap, mit tudsz. Most ülj le vacsorázni, aztán eredj aludni.

 Prokopics egyedül élt. A felesége régen meghalt. Az öreg szomszédasszony járogatott át hozzá, rendben tartani a házat. Reggel átment, főzött valamit, kiseperte a házat. Este Prokopics maga igazította el, amit kellett.

Vacsora után azt mondta a mester:

— Ott a helyed, a lócán.

 Danyilusko lerántotta a csizmáját, a batyuját feje alá tette párnának, a zekéjét magára terítette takarónak — őszre járt, hideg volt a házban — , aztán egykettőre elaludt. Lefeküdt Prokopics is, hanem az ő szemét kerülte az álom: nem ment ki a fejéből, amit a legényke a malachit mintájáról mondott. Forgolódott, fészkelődött, aztán felkelt, gyertyát gyújtott, és leült munkapadja mellé, méregette így is, úgy is azt a malachit táblát. Eltakarta az egyik szélét egy másikkal, próbálgatta szélesebben, keskenyebben. Állítgatta így, úgy, megfordította, de csak az derült ki belőle, hogy a legénykének jobb szeme volt a malachit mintájához.

 — Lám csak, ez a kis ínséges! — hümmögte magában Prokopics. — Még a földből se nőtt ki, s már öreg mesterét tanítja. Micsoda szeme van! Micsoda szeme!

 Kiosont nagy vigyázva a kamrába, s behozott egy vánkost meg egy nagy báránybőr bundát. A vánkost begyűrte a Danyilusko feje alá, a bundát meg ráterítette.

— Aludj, sasszemű!

 A legényke föl sem ébredt, csak átfordult a másik oldalára, kinyújtózott a bunda alatt — jó meleg volt —, és édesdeden szuszogott tovább. Prokopicsnak nem volt gyereke sohase, most igen megmelegedett a szíve, ahogy azt a Danyiluskót nézte. Állt mellette, gyönyörködött benne, a legényke meg aludt édesen, mint a tej. Azt latolgatta magában Prokopics, hogyan tartsa a fiút, hogy ilyen gyönge meg beteges ne legyen, s megerősödjék egy kicsit.

 — Ilyen vékonyka legénynek nem való a mi mesterségünk. Mérges a malachit pora — sorvadást kap hamarosan, ha munkára fogom. Előbb pihennie kell, hogy megerősödjék, s majd aztán kezdem tanítgatni. Mert ez még sokra viszi!

Azt mondta másnap Danyilkónak:

 — Egy ideig a ház körül segítesz nekem. Nálam ez a rend. Megértetted? Most menj az erdőre berkenyét szedni. Megcsípte már a dér, most a legjobb. Messzire ne menj. Akármennyit szedsz is, elég lesz. Vígy magaddal egy fél kenyeret, jólesik majd az erdőben. Előbb pedig menj át a szomszédba az anyóhoz. Meghagytam neki, hogy süssön neked tojást, csurrantson egy kis tejet a kulacsodba. Megértetted? Másnap meg azzal küldte.

— Fogj nekem egy tengelicét, de szép szavút, meg egy fürge kenderikét. Estére meglegyen mind a kettő. Megértetted?

 Megfogta Danyilusko a két madárkát, vitte haza. Prokopics megnézte, azt mondta: — Jól van, de nem egészen ilyet gondoltam. Fogjál másikat.

 Így ment ez egy jó darabig. Prokopics minden napra talált munkát Danyiluskónak, de olyat, ami merő mulatság volt. Amikor leesett a hó, a szomszédokkal küldte el szánon az erdőbe, fáért — segítesz majd, azt mondja. De hát az is miféle munka! Ott ül Danyilusko a bakon, hajtja a lovakat. Hazatérőben meg a megrakott szán mögött lépeget. Jól elfárad azért, jóétvággyal eszik otthon, mély, egészséges az álma. Prokopics kerített neki bundát, meleg sapkát, készíttetett kesztyűt, még rénszarvasbőr csizmát is. Mert tehetős ember volt a mester. Ha jobbágysorban volt is, járhatott-kelhetett, kereshetett valamicskét. Danyilusko nagyon a szívéhez nőtt. Úgy tartotta valósággal, mint a saját fiát. Nem sajnált tőle semmit. Hanem a tanítást még egyre halogatta.

 Danyilusko hamarosan kitelt, megerősödött a jó életben. Ragaszkodott ő is az öreg Prokopicshoz. Nem is csoda. Látta jól, hogyan gondoskodik róla a mester. Nem volt még ilyen jó dolga soha életében. Elmúlt a tél. Danyiluskót még mindig nem fogta munkára Prokopics. Hol a tóra küldte, hol az erdőre. Csakhogy a legényke szeme mindig a Prokopics munkáján volt. Amint hazatért, másról se beszéltek. Beszélt a mesternek erről-arról, de amint tehette, megkérdezte: ez mi? azt hogy? Megmagyarázta az öreg, meg is mutatta, és Danyilusko az eszébe vésett mindent. Néha maga is megpróbálkozott: „No, most én..." — Nézte Prokopics, segített, ha kellett, megmutatta, hogyan jobb.  Egyszer az intéző meglátta Danyiluskót a tóparton. Kérdezte a szolgáit:

 — Ki fia ez a legényke? Többször láttam már a tóparton... Horgászik, azzal múlatja hétköznapon az idejét, pedig már nem pendelyes gyerek... Valaki dugja a munka elől...

 Utánajártak az intéző szolgái, elmondták gazdájuknak, amit megtudtak. Az nem akarta hinni.

 — Hozzátok csak elém azt a legényt! Majd én kifaggatom. Elébe vezették Danyiluskót. Az intéző megkérdezi tőle: — Ki vagy te?

Ráfeleli Danyilusko:

— A malachitfaragó mester tanítványa.

Megtépte az intéző Danyilusko fülét:

— És így tanulsz, te alávaló! — És úgy, fülön fogva vezette Prokopicshoz.

 Látta az öreg, hogy baj lesz ebből, mentegette Danyiluskót, ahogy tudta:

 — Magam küldtem, hogy rántson ki egy-két sügért. Igen kívánom a friss halat. Beteges vagyok, s mást nem vesz be a gyomrom. Azért küldtem hát a tóra a fiút.

 Nem hitte az intéző. Nem fért a fejébe, mekkora változás esett Danyiluskón: kigömbölyödött, rendes inget viselt, nadrágot, még csizma is van a lábán. Azt gondolta hát, kipróbálja a legénykét.

— No, hadd lássuk, mire tanított a mester?

Danyilusko felgyűrte az inge ujját, odament a munkapadhoz, és elmagyarázott, megmutatott sorra mindent az intézőnek. Akármit kérdezett az, készen volt a feleletre. Hogyan kell nagyjából körülfaragni a követ, hogyan elfűrészelni, hogyan csiszolni, mikor mivel ragasztani, hogyan kell megadni a csillogást, hogyan rézre illeszteni, hogyan fara.

Egyszóval mindent, ahogy kell.

 Kérdezte, faggatta az intéző, s végül azt mondta Prokopicsnak:

— Úgy látom, végre meglelted a kedvedre valót.

— Nem panaszkodom — felelte Prokopics.

— Azt látom! Inkább elkényezteted ezt a fickót. Azért adták melléd, hogy mesterséget tanuljon, nem hogy a tóban halászgasson! Vigyázz! Kapsz tőlem olyan friss halat, hogy halálodig nyomja a gyomrodat, de a legényke se köszöni meg.

 Így fenyegetőzött, aztán elment. Prokopics meg csak csudálkozott:

 — Mikor tanultál meg ennyi mindent, Danyilusko? Még nem is tanítottalak semmire!

 — Hiszen magad mutattad, magyaráztad! Én pedig megjegyeztem — azt mondja Danyilusko.

 Prokopicsnak elfutotta a szemét a könny, olyan igen jólesett neki ezt hallani.

 — Fiam — azt mondja —, kedves fiam... Danyilusko... Megtanítalak mindenre, amit tudok... Nem marad titkom előtted.

 Csakhogy másnap véget ért a Danyilusko szabadsága. Érte küldött az intéző, s munkát adott ki neki. Először, persze, egyszerűbb dolgokat, csatokat, amikkel az asszonyok díszítik a ruhájukat, szelencéket. Aztán kényesebb munkákat: gyertyatartókat, különféle díszítményeket. Azokat már faragni, metszeni kellett, levélkékkel, szirmokkal, virágfüzérekkel díszítem. Vesződséges munka ám a malachitfaragóké! Egyszerűnek látszik, pedig mennyit kell görnyedni mellette!

Hát ilyen munkában nőtt emberré Danyilusko.

 Egyszer, amikor elkészült egy egész kőből faragott, kígyót ábrázoló karpereccel, az intéző mesternek ismerte el. Meg is írta az úrnak:

„Így meg úgy, új malachitfaragó mesterünk van — Ínséges Danyilko. Jól dolgozik, csak lassan, mivel még fiatal. Kiadjuk neki a munkát, vagy jobbágyi adót vessünk ki rá, mint Prokopicsra?"

 Nem dolgozott bizony lassan Danyilusko, inkább bámulatosan gyorsan és ügyesen. Prokopics furfangja volt az egész. Kiad az intéző valami munkát Danyilkónak azzal, hogy öt nap alatt el kell készülnie, mire Prokopics odamegy és azt mondja:

 — Nem győzi. Fél hónap kell az ilyen munkához. Hiszen még csak tanul a fiú. Ha siettetik, csak elpocsékolja az értékes követ.

 Az intéző vitatkozik vele egy darabig, aztán mégiscsak ráad néhány napot a munkára. Nem kellett hát törnie magát Danyiluskónak. Közben még számolni, írni is megtanult szép lassan. Ha nem is sokat, de értett a betűvetéshez. Erre is Prokopics biztatta. Megesett, hogy az öreg mester maga akart elkészíteni egyet-mást Danyilusko munkájából. De a legényke nem engedte.

 — Azt már nem! Azt nem, apóka! Te görnyedj helyettem a munkapad mellett? Látod, már zöld a szakállad a malachit porától, megrokkant az egészséged, nekem meg mi bajom?

 Való igaz, szép szál, erős legény volt már akkoriban Danyilusko. Ha ínségesnek hívták is, csak szokásból. Mert magas volt, vállas, piros arcú, fürtös hajú, vidám legény. Egyszóval leánybolondító. Prokopics már a házasodást is szóba hozta néhanap, de Danyilusko csak a fejét rázta.

 — Nem szalad az el! Majd ha igazi mester leszek, akkor beszélhetünk róla.

Azt írta az úr az intéző levelére:

„Az a Danyilko, a Prokopics tanítványa, készítsen nekem egy csiszolt talpas serleget. Akkor majd meglátom, kiadjuk-e neki a munkát, vagy jobbágyi adót vetünk ki rá. Csak arra ügyelj, hogy Prokopics ne segíthessen annak a Danyilkónak. Ha nem jól ügyelsz, tőled kérem számon!"

 Az intéző, amikor ezt a levelet elolvasta, hívatta nyomban Danyiluskót, s azt mondta neki:

 — Itt dolgozol most nálam. Munkapadod lesz, követ is hoznak, amilyen kell.

 Elbúsult Prokopics, amikor ezt megtudta: hát ez meg micsoda? Ment az intézőhöz, de lehet-e azzal szót érteni?... Csak rákiabált: „Nem a te dolgod!"

Elment hát Danyilusko dolgozni az új helyre.

Prokopics a lelkére kötötte:

— Jól ügyelj, Danyilusko! Lassan dolgozz! Nehogy eláruld magad!

 Danyilusko eleinte igen óvatos volt. Méregette, forgatta csak inkább a követ. De aztán elunta magát. Nem tudta mivel agyonütni az idejét az intézőnél, pedig ott kellett ülnie, reggeltől éjszakáig. Unalmában aztán nekifogott, s úgy belemelegedett a munkába, hogy észre se vette, milyen gyorsan dolgozik. Egykettőre elkészült a serleg. Az intéző megnézte, nem szólt rá semmit, mintha így volna rendjén. Csak ráparancsolt:

— Csinálj még egy ilyet!

 Csinált Danyilusko még egy harmadikat is. Amikor ezzel elkészült, csak akkor mondta az intéző:

— No, lépre mentél! Rajtacsíptelek! Prokopiccsal együtt! Az úr az én levelemből számította ki, mennyi idő kell neked, hogy egy serleggel elkészülj. Te pedig hármat készítettél ezalatt. Most megmutattad, mit tudsz. Nem csapsz be többé! Azt a vén kutyát is megtanítom kesztyűbe dudálni! Majd megtudja, ki előtt alakoskodhat! Megtudja!

 Megírta ezt is az úrnak, s elküldte neki mind a három serleget. Csakhogy az úr — talán megjött a józan esze, vagy éppen haragudott valamiért az intézőre — a visszájára fordította az egészet.

 Egészen csekély jobbágyi adót vetett ki Danyiluskóra, meghagyta Prokopics mellett — talán arra számított, hogy ketten hamarabb kitalálnak valami újat. A levélhez egy rajzot csatolt. Díszesen kifaragott serleget ábrázolt az a rajz. A serleg szélén vésett szegély, körös-körül áttört, csipkézett szalag, kőből persze, a talpán faragott levelek. Egyszóval szépen kitervelte, aki rajzolta. A rajzra ezt írta az úr:

„Faragja ki ezt pontosan, ha öt esztendeig ül is mellette!"

 Vissza kellett vonnia szavát az intézőnek. Megmondta, mit írt az úr, hazaengedte Danyiluskót Prokopicshoz, odaadta neki a rajzot is.

Tovább>>

 

 
OLVASÓVÁ NEVELÉS

 

 
MONDÓKA- ÉS VERSGYŰJTEMÉNY
  1. Népi mondókák 
  2. Kortárs mondókák 
  3. Gyerekversek
 
VIZUÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ
 
GYERMEKTÉMÁK
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
I. ÉLETKORI SZAKASZ
CSECSEMŐ-, KISGYERMEK- ÉS KISÓVODÁSKOR (0-4)

Mondókák

 
    Babakönyv

2/ KISGYERMEKEKKOR (1-3)

Mondókázó-Verselgető 

Babakönyv lapozók 

 Interaktív fejlesztő lapozók

3/ 'MI EZ' KORSZAK (3-4)

Játékos ismeretszerzés
 
 
II. ÉLETKORI SZAKASZ
ÓVODÁSKOR (4-7)

 

 
ÓVODÁBÓL ISKOLÁBA

 
III. ÉLETKORI SZAKASZ
KISISKOLÁS KORSZAK
 
 

I. BEVEZETŐ SZAKASZ
(1-2. évf.)

ISMERETTERJESZTŐ (6-8)


II. ALAPOZÓ SZAKASZ
(3-4. évf.)

REGÉNY

  SOROZATOK

ISMERETTERJESZTŐ (8-10)

 
IV. ÉLETKORI SZAKASZ

KISKAMASZKOR (9-12)

  1. Klasszikus és kortárs ifjúsági irodalom
  2. Meseregény
  3. Mondák - legendák - civilizációk
  4. Vissza a múltba - regényes történelem
 
V. ÉLETKORI SZAKASZ
KAMASZKOR

CSAK KAMASZOKNAK (klasszikus-kortárs)

 
- Könyvajánló témánként
 
OLVASÁSI SZOKÁSOK

„Nekik való szövegekkel kellene szíven-lelken trafálni a gyerekeket

 
AZ ÉV GYERMEKKÖNYVE

ibbylogo

<<2019 - 1989>>

 
OLVASNI JÓ-OLVASS TÖBBET!-2014
 
OLVASNI JÓ!-2012

Ajánlott könyvek:

 
TERMÉSZETFILM

Természetfilmek

 
ÁTLAGNÉZETTSÉG
Indulás: 2008-11-01
 
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót