OLVASÓVÁ NEVELÉS
OLVASÓVÁ NEVELÉS
//olvasovanevels.gportal.hu/portal/olvasovanevels/image/gallery/1456267852_20.jpg

Az év gyerekkönyve díj

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Az évtized legizgalmasabb gyerekkönyvei - 4. rész
 
 
 
 
VÁR A KÖNYVTÁR

 

 
- Olvasóterem

 

 
KLASSZIKUS GŰJTEMÉNYEK

 

 
MESE-UNIVERZUMOK

2-10 éveseknek

Kamaszoknak

 
 
IRODALOM ÉS FILM

►Gyermek- és ifjúsági irodalom

►A varázslatos iskolabusz

►Bábfilmklasszikusok

►Klasszikus rajzfilmek

►Diafilm-mesék

 

 
Olvasóvá válás



Folyamata 

Az alapozás szakaszai 

A kiadvány célja

 
Az olvasóvá nevelés megalapozása

Kézikönyv tartalma

 
- CD-módszertár
 
Bemutatkozó

Pedagógiai tevékenység

- Bemutatkozó

 
 
DIGITÁLIS KÖNYVTÁR
 
- Ajánlók

Digitális irodalom

Gyűjtemények

 
- Gyermekújság
 
- Online újság

Könyv és Nevelés

 
BABA-MAMA KLUB
 
- Foglalkoztató

ÖSSZES FOGLALKOZÁS >>

  1. Animációs népi mondókák   
  2. Animációs népi dalok
  3. Animációs versek 
  4. Megzenésített versek
 
GYERMEKEKNEK
 
Gyermekkönyvek kiadói
 
Gyermekirodalom
 
Mesés oldalak
 
TEMATIKUS OLDALAK
 
-Szülők oldalai
 
Pedagógusoknak
 
A MÉDIA VILÁGA
 
-Digitális nemzedék

KONFERENCIÁK (2012-2016)

DIGITÁLIS PEDAGÓGUS KONFERENCIÁK (2012-2015)

 
-Médiatanulmányok
 
-A TV-nézésről
 
--Hatásai

MÉDIAHATÁS TANULMÁNYOK  

 

-A kisgyerek és a tévé
--Óvodás korban
--Kisiskolás korban
--Iskolás korig
--Serdülő korig
-Az „elektromos babysvitter”
--A tévés erőszak hatáselmélete
--A Tv hatásairól
--Az állandóan szóló hatása
--Családi étkezés és Tv
-Egészségkárosító hatásai

 

 
-Médiatudatosság

TANULMÁNYOK

-A gyerekek és a média viszonya

-Miért is ne tévézzen a gyerek?

-Médiaértés és médiafogyasztás

-A médiatudatosság főbb ismérvei

-A tudatos tévénézés

 
HETI-NAPI LÁTOGATÓK

 
OLVASÓI NAPTÁR
2021. Április
HKSCPSV
29
30
31
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
<<   >>
 
NÉPMESÉK
NÉPMESÉK : A halhatatlanságra vágyó királyfi

A halhatatlanságra vágyó királyfi

székely népmese  2018.09.25. 16:58

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás tengeren is túl, bedűlt kemencének kidűlt oldalában, vénasszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncában volt egy fehér bolha, annak a kellős közepében volt egy fényes királyi város, a városban pedig lakott egy öreg rendű király. Ennek a királynak egyetlen fia volt. A király sokat remélt ettől a fiútól, kitaníttatta mindenféle iskolákra, azután elküldte külső országokat látni, hallani, tapasztalni.

Oda is országolt a fiú több esztendeig, míg végre az apja kívánságára hazatelepedett, de a sok járásban-kelésben egészen elváltozott a természete, gondolkodó, szomorkodó lett. Ezen az öreg király erősen megütődött s egyszer, mikor csak ketten voltak a királyi rezidenciában, kartőn fogta a fiát, bevezette az oldalszobába s azt mondta:

 

– Édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magad. Jó volna, ha megházasodnál. Lásd, ebben a szobában van egy csomó kép, mindenféle királylányok, császárlányok, meg fejedelemlányok képei. Választhatsz közülük. Amelyik leginkább szíved szerint való, azt hozom neked feleségül, csakhogy jobb kedvben lássalak.

– Jaj, édes királyatyám, – felelte a királyfi – se a szerelem, se a házasság nem bánt engemet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden embernek meg kell halnia. Szeretnék egy olyan birodalmat felfedezni, ahol a halálnak nincs hatalma. Elhatároztam magamban, hogy ha a lábam térdig vásik is, addig megyek, míg ilyet találok.

Az öreg király váltig igyekezett lebeszélni fiát feltett szándékáról. Mondotta, hogy bolondság hajtja, hiszen ő már ötven esztendeje uralkodik, de ilyen országról még nem hallott, mégis boldogságban élt. Még a királyságát is odaígérte fiának, csakhogy maradjon odahaza. De a királyfi állhatatosan kitartott a szándéka mellett, kardot kötött az oldalára s nekivágott az országútnak.

Mikor már derekasan elhagyta apja birodalmát, messzi az út végében megütötte szemét egy tömérdek fa, a tetejében egy libegő sas madár. Ahogy közelebb ért a fához, látta, hogy ez az óriási sas annak a rengeteg fának a legfelső ágait ugyancsak rugdosta, az ágak pedig szerteszéjjel poszátoltak1. Elbámészkodott erősen s egyszerre eggyel több oka lett a bámészkodásra, mert a sas keresztül bukott a fején, lett belőle egy király. Ez a sasból lett király megkérdezte a szájtátó királyfitól:

– Te mit bámulsz, öcsém?

– Én csak azt bámulom, hogy te miért rugdosod annak a nagy fának a tetejét.

Erre a sas király azt mondta:

– Arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmiféle nemzetségem meg ne halhasson addig, ameddig ezt az élőfát tős tőből ki nem rugdostam. De már este van, ma többet nem rugdosok, hanem haza megyek, s téged szívesen látlak szerény hajlékomban, hálóba.

A királyfi megköszönte a meghívást s együtt elsétáltak a sas király rezidenciájába. Hát a sas királynak egy gyönyörűséges szép leánya volt, aki el is fogadta az apját meg a vendég királyfit. Azonnal asztalt terített s vacsorával kínálta őket. Vacsorázás közben egyebek közt megkérdezte a sas király az utazó királyfit, hogy mi járatban van. A királyfi elmondta, hogy addig barangol a világban, míg olyan birodalmat nem lel, ahol a halálnak nincs hatalma.

– No, édes öcsém – mondta a sas király –, akkor éppen jó helyen jársz. Nem hallottad-e, hogy addig rajtam és enyéimen a halálnak semmi hatalma nincs, amíg azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdostam. Cudar munka ez, eltart hatszáz esztendeig is. Kelj egybe a leányommal. Addig élhettek itt nálam.

– Jaj édes király bátyámuram, ez mind jó volna, de hatszáz esztendő múltán csak meg kell halni, én pedig olyan helyet kutatok, ahol a halálnak soha sem lesz hatalma.

A királykisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek volt, de a szándékától ő sem bírta eltéríteni. Végre hát, hogy emlék nélkül el ne bocsássa, adott neki egy iskátulyát, aminek a belső oldatán az ő képe volt lefestve s azt mondta:

– No, te királyfi, mivelhogy semmiképpen nem maradtál nálam, vedd ezt az emléket. Ennek az a tulajdonsága, hogy ha felnyitod az iskátulyát s ránézel a képmásomra, úgy utazhatsz, ahogy akarsz. Utazhatsz a levegőben, de ha ott nagyon éles a szél fúvása, lemehetsz a föld színére s ott sem haladsz majd lassabban a sebes gondolatnál, vagy a rohanó forgószélnél.

A királyfi megköszönte az iskátulyát, a zsebébe tette, másnap búcsút vett a sas király házától s útnak indult. Egy darabig ment az országúton gyalog, de egy idő múlva bágyadozni kezdett s eszébe jutott az iskátulya. Elővette, kinyitotta, rápillantott a királykisasszony képére s azt gondolta magában;

„Haladjak, mint a sebes forgószél fent a levegőben!"

Hát azonnal fölemelkedett s röpült sivítva, mint a sebes szél. Egy jó darabig hasogatta a levegőt, aztán egy rengeteg hegynek a tetejébe érkezett. Ott meg azt látta, hogy egy nagy kopasz ember ásóval és kapával földet rak egy kosárba a hegy tetejéről s viszi az alj felé. Megállt s elbámult ezen. Erre a kopasz ember is megállott s megkérdezte a királyfitól:

– Te mit bámulsz, öcsém?

– Csak azt bámulom, hogy kegyelmed hova viszi innen azt a kosár földet?

– Jaj, édes öcsém, én meg a házam népe arra vagyunk kárhoztatva, hogy addig meg ne haljunk, míg ezt a nagy hegyet mind el nem hordtam s a helyét itt meg nem teresítettem ezzel a kosárral. De már estefelé jár, ma többet nem dolgozom.

Azzal keresztül bukott a fején s lett belőle egy kopasz király, mellé állott a királyfinak s meghívta magához, hálóba. El is mentek együtt a kopasz király rezidenciájába. Hát ennek még százszorta különb leánya volt, mint a sas királynak. Jó szívvel fogadta őket s vacsorával is csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopasz király megkérdezte a vándorló királyfit, hova utazik. A királyfi neki is azt felelte, hogy addig utazik, míg olyan országot nem talál, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.

– Akkor itt éppen jó helyen jársz – mondta a kopasz király –, mert én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhatok, amíg ezt a tömérdek hegyet mind el nem hordtam. Abba pedig bele telik nyolcszáz esztendő is. Keljetek össze a leányommal, úgyis látom, kedvelitek egymást. Nyolcszáz esztendeig eleget élhettek.

– Igaz, igaz, kedves király bátyám, de én olyan országba igyekszem, ahol a halálnak sohasem lesz hatalma.

Másnap igen jókor keltek fel mindnyájan s a királykisasszony megint marasztotta a királyfit, de az nem tágított a szándékától. Akkor a királyleány adott neki emlékbe egy olyan aranygyűrűt, aminek az a tulajdonsága volt, hogyha a birtokosa az ujján megfordította, ott termett, ahol akart. A királyfi a gyűrűt elvette, megköszönte s útnak eredt ismét.

Egy darabig ment az országúton, aztán eszébe jutott a gyűrű, megfordította az ujján, s azt kívánta, hogy a világ végén legyen. Egy pillantásra behunyta a szemét, hát mikor kinyitotta, egy pompás királyi város közepén állott. Az utcákon csodálatos öltözékű embereket látott. Huszonhétféle nyelven próbált velük beszélni, mivelhogy csak annyi nyelvet tudott, de senki nem értette a szavát. Végre találkozott egy hazájabélivel, akit felismert a ruhájáról, ezt megszólította édes anyanyelvén:

– Miféle város ez?

- Ez a kék király országának a fővárosa. Maga a király meghalt, most a leánya uralkodik hét ország felett, mert senki más nem él már a királyi nemzetségből.

A királyfi megtudta, amit akart s megkérte az embert, mutassa meg neki a királykisasszony rezidenciáját.

– Megmutatom én jó szívvel – mondta az ember s elvezette a királyfit egy gyönyörű palotához.
Hát a királykisasszony éppen ott ült a palota grádicsán s hímet varrt. Köszönt a királyfi illendőképpen, a királykisasszony fogadta, s bevezette a házba. Addig-addig beszélgettek, addig faggatódzott a királykisasszony a királyfi szándéka felől, hogy végtére megtetszett neki. Szólt is mindjárt, hogy maradjon ott, legyen társa az uralkodásban, elférnek ketten is a trónon. A királyfi ismét elmondta, hogy ő csak olyan országban telepedik meg, ahol a halálnak nincsen hatalma. Akkor a királykisasszony kartőn fogta a királyúrfit, bevezette egy oldalszobába. Hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli volt szurkálva varrótűvel, hogy még egyet nem lehetett volna a többi közé döfni.

– No, te királyfi – mondta a királykisasszony –, látod ezt  a rengeteg varrótűt? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy míg ezt a sok tűt el nem használom, el nem váslalom a varrásban, addig sem én, sem a családom meg nem halhatunk. Abba pedig beletelik ezer esztendő. Ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk, s uralkodhatunk.

– Igen – mondta a királyfi –, de ezer esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan országot keresek, ahol a halálnak soha hatalma nem lesz.

Eleget igyekezett a hímvarró kisasszony lebeszélni szándékáról a királyfit, de hiába, mert az egyre hangoztatta, hogy folytatja az útját. A királykisasszony ekkor eleibe állott s így szólott hozzá:

– Mivel semmiképpen nem tudlak megtartani, fogadj el emlékbe tőlem egy arany vesszőcskét. Ennek az a tulajdonsága, hogy szorultság esetén azzá változik, amivé változtatni akarod.

A királyfi megköszönte a királykisasszony adományát, a zsebébe rejtette, azzal búcsút vett tőle s útnak indult megint. Alig ért ki a városból, egy nagy folyóra talált. Azt is látta, hogy a túlsó parton az ég kárpitjai már leereszkedtek és tovább  menni nem lehet, mert ott a világ vége. Elindult tehát vízjöttire a parton.

Mikor egy darabocskáig felfelé haladt volna, egyszer a szemébe ötlött egy fényes királyi kastély a folyóvíz fölött, a levegőben függve. De minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat, ami a szárazfölddel összekötné, holott ugyancsak szeretett volna a fényes kastélyba bepillantani. Akkor eszébe jutott az aranyvessző, amit a hímvarró királykisasszonytól kapott volt. Elővette, ledobta a földre s azt gondolta: „Legyen belőle palló, átal a fényes királyi kastélyba." Hát a vesszőből azon nyomban palló lett. A királyfi sem késedelmeskedett sokáig, ráugrott a pallóra s által ment rajta a királyi kastélyba. De mikor a kastély kapuján belépett, különbnél-különb csodaállatok toppantak eleibe s vicsorogtak félelmesen. Megijedt a királyfi s ráparancsolt a kardjára:

– Kard, ki a hüvelyből!

Kiugrott a kard, ahogy kellett s le is szelte egynéhány csodaállat fejét. De hát azoknak egyszeriben új fejük nőtt. Erre még jobban megrettent a királyfi, a kardját visszaparancsolta hüvelyébe, s nem tudta, mitévő legyen. A kastély királynéja éppen kikönyökölt az ablakon, s mindent látott, ami történt. Tüstént leszalasztott egy inast, hogy kísérje fel őhozzá az idegen vándort. Úgy is lett. Az inas leszaladt a lépcsőn s keresztül vitte a királyfit az őrökön, a királyné elé.

A királyné így szólt hozzá:

– Azt látom, hogy nem mindennapi ember vagy, de azt is szeretném tudni, ki vagy s mi járásbéli?

A királyfi erre megnevezte, hogy ő melyik királynak a fia s hogy azért indult útnak, mert olyan országot keres, ahol a halálnak nincs hatalma.

– No, akkor jó helyen jársz – mondta a királyné –, mert  én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja. Itt az én országomban bátorságban vagy a halál ellen.

Egyszeriben leültette, jó szívvel megvendégelte a királyfit s azt mondta, hogy maradjon nála, ameddig kedve tartja. Éppen ezer esztendeig maradt a fényes kastélyban a királyfi, de az olyan hamar elmúlt, mint azelőtt egy fél esztendő. Egyszer egy éjszaka olyan álmot látott, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, s úgy elfogta a hazavágyódás, hogy mikor reggel felkelt, tüstént jelentette a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni, apját s anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja nagyon elbámult ezen a beszéden s azt mondta:

– Jaj, te királyfi, mit tettél fel az eszedbe, hiszen apád s  anyád több mint kilencszáz esztendeje meghalt, azoknak most sem hírüket, sem porukat fel nem találod.

De a királyfit csak nem tudta lebeszélni a szándékáról. Azt mondta tehát:

– Nohát, ha csakugyan elmész, gyere velem, hogy tarisznyáltassak neked az útra!

Azzal a nyakába akasztott egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezette az oldalszobába. Ennek egyik szegletében megmutatott neki egy kis lappancsot, azt felnyitotta, s azt mondta:

– Ebből a vízből, ami ez alatt a lappancs alatt van, töltsd tele az ezüst kulacsodat. Ez olyan természetű víz, hogyha ebből valakit csak egy néhány cseppel lefröcskölsz, azonnal a halál fia.

Azután bevitte egy más oldalszobába, aminek egyik szegletében hasonlóképpen egy kis lappancs látszott, azt felnyitotta, megtöltötte vizével az arany kulacsot, s azt mondta:

– No, te királyfi, ennek a víznek olyan tulajdonsága van, hogyha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meg is halt, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megfröcskölöd ezzel a vízzel, azonnal a legjobb állapotban ébred fel.

A királyfi megköszönte a halhatatlanság királynéjának az ajándékait s útnak indult. Csakhamar beért abba a városba, ahol a hímvarró királykisasszony lakott, de alig ismert rá, annyira el volt változva. Ment sietve a királyi rezidenciához, ott olyan nagy csendesség fogadta, mintha senki nem lakna benne. Szobáról szobára járt a kastélyban, hát mikor a nappali szobába ért, ott találta a királykisasszonyt a varrására borulva, mély álomban. Szép csendesen oda osonkodott, szólítgatta, de az nem felelt. Meghuzintotta a gúnyáját, nem mozdult. Beszaladt abba a szobába, amelyik tele volt tűvel, hát egy tű sincs benne. Az utolsó a királykisasszony varrásába beletörött s azzal a királykisasszony meghalt. Előkapta aranyflaskóját s meglocsolta belőle a királykisasszonyt. Az éledezni kezdett, felemelte fejét s megszólalt. Azt mondta a királyfinak:

– Jaj, édes barátom, de jó, hogy felébresztettél. Régóta alszom, úgy lehet.

– Alhattál volna, míg a világ – mondta a királyfi –, ha én fel nem támasztalak.

Ekkor a királykisasszony észrevette, hogy ő meghalt volt s a királyfi támasztotta fel, megköszönte igen szépen s jótett helyébe jót ígért.

A királyfi búcsút vett s meg sem állott a kopasz király rezidenciájáig. Mindjárt észrevette, hogy a király a hegyet már elhordta. Mikor közelebb ért, látta, hogy a király feje alá rakta a kosarat, az ásót meg a lapátot szépen a földre fektette, maga meg meghalt. Elővette ügyesen az aranyflaskát, megfröcskölte vizével a kopasz királyt s az menten föltámadt, hálálkodott illedelmesen és jótett helyébe jót ígért.

Elbúcsúzott a királyfi tőle is s elment a sas királyhoz. Az is végzett már a dolgával, azt a tömérdek élőfát úgy kirugdalta tövestől-gyökerestől, hogy egy gally nem sok, annyi sem maradt belőle. Maga pedig kétfele vetette a szárnyát, orrát a földre guggasztotta, s meghalt. A királyfi őt is megöntözte barátsággal az aranykulacsból. A sas király éledezni kezdett s így szólt:

– Ejnye, hogy elaludtam. Köszönöm, édes barátom, hogy felébresztettél.

– Alhattál volna, míg a világ s még két nap, ha én fel nem ébresztelek.

Akkor eszmélkedett csak föl a sas király. Akkor vette észre, hogy ő meghalt volt. Mit tehetett volna mást, megköszönte szép szóval a sikeres feltámasztást s jótett helyébe jót ígért.

Búcsút vett tőle is a királyfi s tovább rótta az utat, igyekvőben apja városába. Még meg sem érkezett, máris látta, hogy a királyi rezidencia erősen elsüllyedhetett, mert se híre, se pora nem látszik. A helyén egy széles kénköves tó támadt, mely kék lánggal égett folyvást, mint a jóféle szilvapálinka. Mikor jól megvizsgált mindent, elvesztette reménységét, hogy apját-anyját valaha láthassa. Elindult hát szomorúan visszafelé.

Egy kőhajításnyit sem haladt, valaki hátulról megszólította:

– Megállj, megállj, királyúrfi. Éppen ezer esztendeje kereslek, de most megfogtalak.

– Meg ám az öregapádat! - válaszolt a királyfi, mert mindjárt látta, hogy aki megszólította, nem más, hanem a halál. Elővette tarisznyájából az iskátulyát, amit a sas király lányától kapott volt. Ránézett a képmására, s mint a gondolat, olyan gyorsan elszállott a sas királyhoz. Már a levegőből biztatta a királyt, hogy állítsa ki minden ármádiáját, hadd védjék meg a halál ellen.

Csakhogy a halál úgy keresztülvágta magát a nagy ármádián, mint a kés a kenyéren. A királyfi megforgatta ujján az aranygyűrűt, már ott volt a kopasz királynál. Az megindult az ármádiájával a halál ellen. De sok haszonnal ő sem vitézkedett. A halál már megint ott szuszogott a királyfi nyomában.

Mit tehetett szegény, elővette aranyvesszőcskéjét, melyet a kék király lányától kapott volt. Villámmá változott s ott termett egy szempillantás alatt a kék király lányánál. De a halál ekkor már olyan cudarul szorongatta, hogy onnan mindjárt tovább cikázott. El is jutott a halhatatlanság királynőjének kastélyába. Féllábbal belépett, de a másikat a halál megragadta.

– Megvagy, megvagy, királyúrfi! – kiáltotta a halál –, tőlem el nem menekülhetsz!

A királyfi erre előkapta az ezüstflaskát s meglocsolta bőven halálhozó vízzel a halált. De az csak trüsszögött, krákogott, nem fogott rajta a víz ereje.

A nagy lármára előszaladt a halhatatlanság királynéja s leszólt az ablakból:

– Mit keresel az országomban? Takarodj a magad birodalmába.

– Csakhogy ennek a királyúrfinak a fél lába az én országomban van – válaszolt a halál.

– A másik fele meg nálam – mondta a halhatatlanság királynéja. – Ha kettőbe hasítjuk, se te nem jársz jól, sem én. Inkább gyere be hozzám, s tegyünk fogadást.

– Azt éppen tehetünk – állott rá a dologra a halál. Odabent pedig megegyeztek, hogy a királyné feldobja a királyúrfit a hetedik égig, a hajnalcsillag háta mögé. Ha olyan egyenesen dobja, hogy a várba esik, az övé. Ha kívül esik, akkor a halálé lesz.

A halál bólintott, hogy ő nem bánja. Akkor a halhatatlanság királynéja lábon fogta a királyúrfit, s úgy felhajította a csillagos égbe, hogy egészen odaveszett. Erősen nekiveselkedett a dobásnak, meg is tántorodott egy keveset, megijedt hát, hogy a királyfi kívül talál esni.

A királyné, a halál, meg a tömérdek udvari nép, aki a fogadásra összegyűlt, mind az égre nézett. Egyszer csak meglátták a királyfit, nem volt nagyobb egy sovány darázsnál. A királyné mérte, méregette, hova eshet, hát éppen a vár falának hulldogált, ahogy hol fejjel, hol lábbal bucskázott a magasságból lefelé. Szerencsére déli szél támadt s behajtotta a hulló királyfit a falon belül. Ott ért volna földet, ha a királynő ki nem fogja, mint egy könnyű labdát. Kifogta, bevitte a palotába, az összesereglett udvarnépnek megparancsolta, hogy tüzes söprűkkel hajtsák ki a a halált a halhatatlanság birodalmából.

A halál meg menekült, ahogy a lába bírta, mert a tüzes söprűt nem szerette. A királyúrfi és a királyné lakodalmat csaptak s dicsőségesen élnek máig is. Ne kerüljétek el ti sem a házuk táját, hogyha arra jártok, mert jó emberek, szívesen látnak.

 

 

 

 
OLVASÓVÁ NEVELÉS

 

 
MONDÓKA- ÉS VERSGYŰJTEMÉNY
  1. Népi mondókák 
  2. Kortárs mondókák 
  3. Gyerekversek
 
VIZUÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ
 
GYERMEKTÉMÁK
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
I. ÉLETKORI SZAKASZ
CSECSEMŐ-, KISGYERMEK- ÉS KISÓVODÁSKOR (0-4)

Mondókák

 
    Babakönyv

2/ KISGYERMEKEKKOR (1-3)

Mondókázó-Verselgető 

Babakönyv lapozók 

 Interaktív fejlesztő lapozók

3/ 'MI EZ' KORSZAK (3-4)

Játékos ismeretszerzés
 
 
II. ÉLETKORI SZAKASZ
ÓVODÁSKOR (4-7)

 

 
ÓVODÁBÓL ISKOLÁBA

 
III. ÉLETKORI SZAKASZ
KISISKOLÁS KORSZAK
 
 

I. BEVEZETŐ SZAKASZ
(1-2. évf.)

ISMERETTERJESZTŐ (6-8)


II. ALAPOZÓ SZAKASZ
(3-4. évf.)

REGÉNY

  SOROZATOK

ISMERETTERJESZTŐ (8-10)

 
IV. ÉLETKORI SZAKASZ

KISKAMASZKOR (9-12)

  1. Klasszikus és kortárs ifjúsági irodalom
  2. Meseregény
  3. Mondák - legendák - civilizációk
  4. Vissza a múltba - regényes történelem
 
V. ÉLETKORI SZAKASZ
KAMASZKOR

CSAK KAMASZOKNAK (klasszikus-kortárs)

 
- Könyvajánló témánként
 
OLVASÁSI SZOKÁSOK

„Nekik való szövegekkel kellene szíven-lelken trafálni a gyerekeket

 
AZ ÉV GYERMEKKÖNYVE

ibbylogo

<<2019 - 1989>>

 
OLVASNI JÓ-OLVASS TÖBBET!-2014
 
OLVASNI JÓ!-2012

Ajánlott könyvek:

 
TERMÉSZETFILM

Természetfilmek

 
ÁTLAGNÉZETTSÉG
Indulás: 2008-11-01
 
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót