OLVASÓVÁ NEVELÉS
OLVASÓVÁ NEVELÉS
//olvasovanevels.gportal.hu/portal/olvasovanevels/image/gallery/1456267852_20.jpg

Az év gyerekkönyve díj

 

KÖNYVAJÁNLÓ

 
 
 
VÁR A KÖNYVTÁR

 

 
- Olvasóterem

 

 
KLASSZIKUS GŰJTEMÉNYEK

 

 
MESE-UNIVERZUMOK

2-10 éveseknek

Kamaszoknak

 
 
IRODALOM ÉS FILM

►Gyermek- és ifjúsági irodalom

►A varázslatos iskolabusz

►Bábfilmklasszikusok

►Klasszikus rajzfilmek

►Diafilm-mesék

 

 
Olvasóvá válás



Folyamata 

Az alapozás szakaszai 

A kiadvány célja

 
Az olvasóvá nevelés megalapozása

Kézikönyv tartalma

 
- CD-módszertár
 
Bemutatkozó

Pedagógiai tevékenység

- Bemutatkozó

 
 
DIGITÁLIS KÖNYVTÁR
 
- Ajánlók

Digitális irodalom

Gyűjtemények

 
- Gyermekújság
 
- Online újság

Könyv és Nevelés

 
BABA-MAMA KLUB
 
- Foglalkoztató

ÖSSZES FOGLALKOZÁS >>

  1. Animációs népi mondókák   
  2. Animációs népi dalok
  3. Animációs versek 
  4. Megzenésített versek
 
GYERMEKEKNEK
 
Gyermekkönyvek kiadói
 
Gyermekirodalom
 
Mesés oldalak
 
TEMATIKUS OLDALAK
 
-Szülők oldalai
 
Pedagógusoknak
 
A MÉDIA VILÁGA
 
-Digitális nemzedék

KONFERENCIÁK (2012-2016)

DIGITÁLIS PEDAGÓGUS KONFERENCIÁK (2012-2015)

 
-Médiatanulmányok
 
-A TV-nézésről
 
--Hatásai

MÉDIAHATÁS TANULMÁNYOK  

 

-A kisgyerek és a tévé
--Óvodás korban
--Kisiskolás korban
--Iskolás korig
--Serdülő korig
-Az „elektromos babysvitter”
--A tévés erőszak hatáselmélete
--A Tv hatásairól
--Az állandóan szóló hatása
--Családi étkezés és Tv
-Egészségkárosító hatásai

 

 
-Médiatudatosság

TANULMÁNYOK

-A gyerekek és a média viszonya

-Miért is ne tévézzen a gyerek?

-Médiaértés és médiafogyasztás

-A médiatudatosság főbb ismérvei

-A tudatos tévénézés

 
HETI-NAPI LÁTOGATÓK

 
OLVASÓI NAPTÁR
2021. Március
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
<<   >>
 
TILOS AZ Á KÖNYVEK
TILOS AZ Á KÖNYVEK : Az irodalom visszavág (2) A Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig

Az irodalom visszavág (2) A Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig

  2019.02.01. 12:28

Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 472

Végre eljött a nagy pillanat, amit annyira vártunk: az Irodalom másodszor is visszavág! Ebben a másodikban már az… az Irodalom születéséről…?

– Ó. Ugyanarról szól mind a két kötet? Újra megteremtik a Világot, és vele a Szót, az Irodalmat?

– Igen, pontosan ez a helyzet. Ebben a második kötetben kiderül, hogy Zeusz és Jupiter után (szabadon) bizony egy másik Isten is teremtett egy világot – és ez is a mi világunk! És e kettő csodás találkozásból született meg az, amit ma Irodalomnak nevezünk.

Ez a másik Isten, a zsidóké és a keresztényeké elég sokban különbözik az antik istenektől. Szigorúbb és engedékenyebb is egyben. Jobban is ismerjük őt, épp ezért nehezebb róla gondolkodnunk. Róla és a Könyvről, amiből az emberiség megismerhette: a Bibliáról. A Paradicsomkertben indul ez az izgalmas és felkavaró szellemi utazás, amelynek utolsó állomása Dante Isteni színjátéka.
Ez a második kötet, de hamarosan jön a folytatás!
 
Irodalomtörténet fiataloknak?

 

Vannak könyvek, amelyek már célkitűzésüknél fogva megérdemlik a kritikus megelőlegezett bizalmát. Nényei Pál kötete mindenképpen ezek közé tartozik, hiszen nem­csak hiánypótló munka, de olyan területen vállal úttörő feladatot, amely az iro­dalomolvasás jövője szempontjából meghatározó jelentőségű. Noha az utóbbi évek­­ben számos kiadó és szakmai szervezet a korábbinál tudatosabban ügyel az iro­­dalom marketingjére, kimondottan kamaszoknak szóló irodalomnépszerűsítő mun­­káról nincs tudomásom. A tanárok által iskolásoknak írt művek többsége in­kább pragmatikus oktatási segédlet, amelyek egy része megkönnyítheti ugyan a ta­nulást, de ennek gyakran komoly ára van: az irodalommal való közvetlen találkozás kiküszöbölése, az olvasás megkerülése, az irodalom tényekre, adatokra, elő­re­gyártott értelmezésekre való redukálása (gondoljunk a kidolgozott érettségi tételeket, zanzásított regényismertetéseket tartalmazó segédletekre – és persze tartsuk nagy tiszteletben a kivételeket). Nényei könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy tudatosan szakít ezzel a felfogással, és elsődleges céljának azt tekinti, hogy min­tát adjon az irodalom olvasásához, illetve általában az irodalommal való foglalkozás miértjét és mikéntjét állítsa a középpontba.

 

Talán leginkább ebből a megváltozott szerepfelfogásból érthető meg, hogy mi­ért ágyazza Nényei fejtegetéseit különösnek tetsző narratív keretbe: a kötetet nyitó és később vissza-visszatérő párbeszédes szövegrészekben az elbeszélő a jótanuló és a rossztanuló archetípusát idézi meg, és kiderül, hogy egyik karikaturisztikusan meg­rajzolt típus sem ideális olvasója a könyvnek (no és az irodalomnak). A két meg­idézett típushoz intézett intelmekből az szűrhető le tanulságként, hogy az irodalom tanulását kötelességnek tekintő jótanuló és a minden kötelezettség ellen zsigerből lázongó rossztanuló egyaránt félreérti a hagyomány, a kánon és általában az irodalom lényegét, ezért a magyarázatot olyan alapokhoz kell visszavezetni, ame­lyekben kialakítható a személyes élvezet és a közösségi értékek kölcsönössége. Ezt a szerző általában úgy igyekszik elérni, hogy az irodalmi hagyomány azon as­pektusait hangsúlyozza, amelyek a kamasz olvasók számára egyszerre jelenthetnek izgalmat és kihívást. Vagyis nem az irodalom ünnepélyes, magasztos és hivatalos oldalából indul ki (amit a tankönyvek érthető okokból hajlamosak előtérbe ál­lítani), hanem inkább a humorosból és a szemérmetlenből. Nem nehéz belátni, hogy ha a cél az olvasási szenvedély kialakítása, akkor hatékonyabb az olvasók sa­ját szenvedélyeire alapozni, és mind a humor, mind a gyakran tematizált szexualitás ebbe az irányba mutat. Nem kétlem, hogy még ma is akadnak felnőtt olvasók, akik megbotránkozhatnak azon, hogy a tanár (és a tanárszerepben megszólaló szerző) ennyire központi szerepbe állítja az irodalomban a testiséget és a szenvedélyeket (erről lásd: 138–139.).

A könyv borítóján elhelyezett karika figyelmeztet, hogy csak 14 év fölötti olvasóknak ajánlják a kötetet, az olvasóhoz gyakran ki­szóló elbeszélő pedig esetenként figyelmezteti a „széplelkű” olvasókat, hogy mely ré­­szeket érdemes átugorniuk. Persze aki valóban átugorja ezeket a magyarázatokat, az alighanem lényegi lépéseket hagy ki a magyarázatból. Mindjárt a kötet elején két népdal (Kiskertemben uborka; Hej, halászok) szövegének explikációjával ta­lálkozunk, melyet szorosan követ a Jancsi és Juliska, a Piroska és a farkas és a Hó­­fehérke gyors értelmezése. A magyarázatok leginkább a szövegek és mesék töb­bértelműségét, a látszólag ártatlan motívumok rejtett jelentéseinek hálózatát fejtik ki. A népdalok értelmezése egyértelműen az erotikus jelentés kódolását rögzíti, a me­séké megengedi, hogy több­féle (de mindenképpen a felnőtté válásra, a felnőtt vi­lágra vonatkozó) jelentést társítsunk hozzájuk. A konklúzió megalapozza mind a mí­toszok, mind az irodalom egészének szemléletét: „A mítoszok sem szemérmesek, a népdalok sem. Az emberiség mindig arról beszélt, ami érdekelte őt. Lehet, hogy nem is unalmas az irodalom?” (32.)

 

az-irodalom_visszavag_borito.indd

 

Nem sokkal később, immár a görög mitológiáról szólva fel is vetődik a kérdés: „mi­kor szabad beavatni fiatalokat egy felnőtteknek szóló mű értelmébe” (52.), és az elbeszélőnek itt feltűnik a magyartanár dilemmája és az Ikarosz-mítosz közötti ana­lógia (túl korán, túl magasra?). Az ezt követő áldialógus (ezúttal a jó tanulóval) pon­tosan azokat a kérdéseket feszegeti, amelyek a szülőben vagy a felnőtt olvasó­ban is fölvetődhetnek a kötet szemérmetlen tematikája és értelmezési stratégiája kap­csán. Nehéz nem egyetérteni Nényeivel, hogy ha az irodalmi szocializációt va­lóban a felnőtté válás részeként gondoljuk el, akkor az értelmezési kérdésekben va­ló szemérmesség, a diákok saját korosztályos kérdéseinek háttérbe szorítása ép­pen az irodalomolvasás lényegi összetevőiről tereli el a figyelmet, minek kö­vet­kez­­tében nem csodálkozhatunk azon, ha az irodalom tanítása az unalom és (jó ese­tben) a kényszerűen letudott kötelesség terepévé válik.

Nényei ezzel szemben kockázatvállaló stratégiát szorgalmaz, amely ugyan intézményi szempontból ké­nyes kérdéseket is felvet, de cserében annak ígéretét hordozza, amit az irodalomtanítási szakirodalomban az irodalom „formatív” oktatásaként tartanak számon (lásd Christina Vischer Bruns, Why Literature?, New York, Continuum, 2011). Ez a stra­tégia azt szorgalmazza, hogy az irodalomra mintegy „átmeneti térként”, olyan me­­zőként tekintsünk, amely az olvasók saját belső, akár tudattalan kérdéseit engedi megfogalmazódni és felszínre törni. Ehhez elengedhetetlenül fontos a szaktudományban sokszor készpénznek vett, sőt olykor lenézett „átélő” olvasat, a képzelőerő játékba lendülése, melynek utólagos (de legalábbis semmiképpen sem előzetes) kontrolljaként a kritikai vagy szakszerű értelmezés az olvasó saját önmegértését is lehetővé teszi (Bruns, 119–123.). Fontos és Nényei szemléletét alátámasztó ki­egészítés, hogy ennek a stratégiának az érvényesítéséhez a diákok bármilyen ér­zelmi reakciója (az unalom vagy az utálat kifejezése is) hasznosabb, mint a tanári vagy intézményi szándéknak való békés behódolás (Louise Rosenblatt megfigyelését idézi Bruns, 138.). Ez magyarázza, hogy Nényei kötetében miért igyekszik a „jó ta­nulót” legalább akkora erővel kimozdítani kényelmes pozíciójából, mint amennyire törekszik meggyőzni az oktatásnak ellenálló „rossz tanulót”.

 

A kötet jelentős részét kitevő irodalom- és művelődéstörténeti áttekintés jórészt azt a célt szolgálja, hogy hozzásegítse az olvasót a művek világában való elmélyüléshez. A többkötetesre tervezett sorozat első kötete (alcíme szerint Léda tojásaitól az Aranyszamárig) a görög és a római irodalom vázlatos, de a középiskolai tantervekben foglalt minimumon így is bőven túlmutató áttekintését adja. Ennek kapcsán jogosan merülhet föl a kérdés, hogy miért ragaszkodik a szerző a magyar irodalomtanításban kizárólagos kronológiai elrendezéshez. Hiszen ha a kötet elsődleges célja az irodalomhoz való hozzáférés megkönnyítése, az irodalomértés elősegítése, ehhez nem törvényszerűen az időrend betartásán keresztül vezet az út. Per­sze a jelenleg hivatalosan elfogadott középiskolai tankönyvek mindegyike ezt a gya­korlatot követi, de nem kevés érv szól amellett, hogy az időrendi tananyag-elrendezés és a tanulók életkorából következő befogadói igények között szinte tör­vényszerűen fennálló feszültség nagymértékben megnehezíti az elsődlegesen ki­tűzött célok megvalósítását. Erről magyar nyelven valószínűleg Arató László publikálta a legtöbbet. E tekintetben tehát Nényei könyve nagyon is konzervatív, az irodalmat annak művelődéstörténeti összefüggéseiben, narratív módon mutatja be. Ezzel „ad egy kicsit a tankönyvszerűségnek” (97.). Igaz, a kötet hangneme az irodalomtörténeti bemutatás során is oldott, olykor a szlenggel is kacérkodik (pl. „tudja a ló”, 133; „rizsáznak”, 161.), de általában a „tankönyvszerű” részletek nyelvi regisztere viszonylag jól elkülönül a dialógusos részektől, továbbá az ugyancsak rendszeresen beékelt hétköznapi vagy popkulturális példákétól – amelyek között fik­tív akciófilm-leírást és elképzelt diákok közötti párbeszédeket is találunk. Noha a példák funkciója általában világos, kifejtettségük tekintetében eltérnek egymástól; helyenként fölöslegesnek is véltem egészen triviális élethelyzetek drámai megjelenítését (például a „szelfi” minidrámáját, 336–337.).

 

A narratív, művelődéstörténeti áttekintés elsődleges funkciója talán az, hogy ma­gának a történeti megértésnek a fontosságát, a régi korok és kultúrák tanulmányozásának értelmét mutassa be. Ez leginkább a mitikus gondolkodás vissza-visszatérő méltatásából, a tudományos racionalizmus ezzel párhuzamos viszonylagosításából derül ki (pl. 44, 88–89, 349.). Vagyis Nényei az irodalomértés lényegétől el­választhatatlan attitűdként mutatja be az időben és kulturálisan távoli közegben ke­letkezett szövegek iránti nyitottságot. Ebből magának az irodalomnak egyfajta – jó értelemben is vehető – „korszerűtlensége” is következik. Az olvasásból eredő nyi­tottság a diákot a saját kulturális közegének korlátaira is rádöbbentheti. Mi­közben Nényei stílusa az irodalmat a fogyaszthatóság felé mozdítja el – olykor az epo­szok és regények cselekményének szórakoztató stílusú újramondásától sem riad vissza –, ugyanakkor ódzkodik attól a fogyasztóközpontú prezentizmustól, amely a jelenkorban és a saját kultúránkban keletkezett szövegekben látná a diákkorú olvasók megnyerésének zálogát. Nényei sokszor hivatkozik a népszerű kultúra szövegeire (a Harry Pottertől a talán indokolatlanul is méltatott Avatarig), és a történeti elbeszélést is rendre megszakítja modern vagy akár kortárs művekre va­ló hivatkozással. Havasi Attila változatos antik versformákban írott szellentés-költeményei kétségtelenül üdítően hatnak (197–198.), mint ahogy a műfajok presztízsének történeti változékonyságára is jó példa a televíziós sorozatok mai felfutása (a görög regény kontextusában – 303.).

A példákból is következik, hogy itt nem ré­gi és kortárs szembeállítása a domináns, hanem inkább egymást megvilágító erejük. Nényei egy interjúban hangsúlyozta is e szembeállítás iránti kételyét, mondván, személyesen is ismer latin nyelvű neohumanista verseket író költőt (Nényei Pál: Fecsegés az irodalomról, Litera, 2015. december 2.). Persze a kortársiság vagy a poétikai korszerűség viszonylagosítása egyszersmind a történetiség gyengítésével is együtt jár: az irodalmi mű tapasztalata eszerint inkább kiemel a történelem sod­rából, hogysem belekényszerítene. Az Odüsszeia és a hosszasan elemzett An­ti­goné kapcsán is a régi műben meglelt, de ma is aktuális kérdéseket hangsúlyozza Nényei: nemcsak az emberi gyengeség „modern” ábrázolását, a kamaszos dac és a felnőtt dac kölcsönhatását emeli ki Szophoklésznél (265–268.), de Ho­mé­rosznál szóvá is teszi a „régi irodalom” és a „modern problémák” állítólagos ellentétének látszólagosságát, és nem riad vissza attól, hogy Odüsszeusz távollétét a válás modern prob­lémájával hozza összefüggésbe, Télemakhosz központi szerepéből kiindulva (115–117.).

 

nenyei_03_nagy

 

A narratíva gyakorlati oldalát tekintve: a felhalmozott anyag mennyiségileg is je­lentős, valóban messze túlmutat a középiskolában elvárt tudáson. A görög irodalom bemutatása jóval részletesebb, mint a rómaié, de ennek jelentős előzményei van­nak a magyar népszerűsítő irodalomban (lásd Tamás Ábel recenzióját a Gintli-Schein szerzőpáros Az irodalom rövid története című munkájának vonatkozó fejezetéről). Nemcsak Szimoni­dész és Hésziodosz költészetéről van mondanivalója, de a görög regénynek is kü­lön fejezetet szentel, és – mint az alcímből kitűnik – a könyv végén Apuleius regénye is szóba kerül. A szerző tehát láthatólag nem a tananyagcsökkentés híve, in­kább minél átfogóbb bemutatásra törekszik. Ennek következtében, továbbá a narratív száltól eltérő betétek nagy számának köszönhetően a több mint négyszáz ol­dalas kötet (igaz, lazán szedett könyvről van szó, becslésem szerint kb. tízíves kézirat lehetett) csak a kilencedik évfolyamon általában tanított anyag mintegy felét fog­ja át.

Vagyis ilyen tempóban haladva legalább hét-nyolc kötetes sorozatra lehet szá­mítani, ha Nényei és kiadója azt tervezi, hogy a világ- és a magyar irodalom történetét is a közelmúltig feldolgozzák (idézett interjújában Nényei azt mondja, hogy a második kötetet Voltaire-ig, „de legalábbis Shakespeare-ig” tervezi eljuttatni). Ez­zel önmagában semmi gond nincsen, ha kitart a szerzői lendület és az olvasói ér­deklődés. Arra viszont rávilágít, hogy miért okoz problémákat a közoktatásban a kro­nológiai szemlélethez való makacs ragaszkodás: mivel egyre nagyobb az igény a célzott készségfejlesztésre, a kortárs kultúra és irodalom „beemelésére” az anyagba, ezért a tantervek és tankönyvek készítői is egyre riasztóbban bővülő anyagmennyiséggel küzdenek, ami a gyakorlatban a tantervek túlzsúfolásához, kapkodáshoz vezet. Mindez éppen a fönt megfogalmazott, Nényei által is kitűzött célok meg­valósítását: az olvasói attitűd kialakítását, az irodalom értő befogadásának elő­ké­szítését, az el­időző értelmezés és akár újraolvasás lehetőségének megteremtését ne­hezíti meg.

 

Nem vagyok hivatott azt megítélni, hogy Nényeinek a görög és római mű­vekről adott értelmezései mennyiben állják ki a kortárs szaktudomány próbáját. Nép­szerűsítő munka esetében talán nem is ildomos a legfrissebb szakmai eredményeket számon kérni, a föntiek értelmében pedig hiányokat emlegetni végképp fö­lösleges volna. A nem klasszika-filológus irodalmárban inkább azokon a helyeken vetődnek föl kérdések, ahol a kultúratudományi kontextus frissítése további ér­veket adhatna az irodalomközvetítő kezébe. A homéroszi kérdés kapcsán joggal jegy­zi meg a szerző, hogy a bárd anonimitásának örülhetünk, hiszen fölöslegessé te­szi az életrajzi adatok magolását (81.), de például a szóbeliség-írásbeliség kérdését nemigen érinti, a diktálás teóriájával sem foglalkozik, holott ez adhatna a ho­méroszi kérdésnek a mai médiamixhez is kötődő aktualitást. Ugyancsak meglepő az Ovidius Átváltozásokját ért erős kritika: „mitológiai kézikönyvnek túl költői, köl­­teménynek pedig túlságosan mitológiai kézikönyv” (382.). A minősítés mű­faj­ta­ni­lag normatív, Nényeire egyébként nem jellemző karakterén túl ez azért is meg­le­pő, mert – mint nemrég éppen e lap hasábjaira írt korábbi kritika révén, Bé­nyei Ta­más könyvét áttanulmányozva megtudhattam – az Átváltozások jelentős re­ne­szánszát éli a kortárs irodalomban és kultúratudományban, a „poszthumán” vi­lág­ban újra megnövekedett a relevanciája. Abban nagyon is igaza van Nényeinek, hogy a katalógusszerű összefoglalás igénye válságtünetként is felfogható, de ez in­kább csak növelheti rokonszenvünket Ovidius műve iránt, hiszen „az, hogy most is görcsösen harcolnak egyesek az alapműveltségért, ugyanennek [a válságnak] a jele” (384.).

Vagyis Nényei vállalkozása – amelyre szintén jellemző a műfaji és a sti­láris eklektika is – szorosabb rokonságban áll Ovidiuséval annál, hogy a kirívóan bíráló hangnemet ne tekinthetnénk akár szimptomatikusnak is. Harmadikként az egyébként nagyon örvendetes Apuleius-fejezetre tennék két megjegyzést: egyrészt itt sem egészen értem, hogy miért állítja értékellentétbe az Aranyszamár ke­rettörténetét az Ezeregyéjszakáéval („fontosabbnak és izgalmasabbnak” nevezve az előbbit – 393.). Szegény Sáhrzád egyedül ebben az összefüggésben, a mérleg negatív oldalán kerül szóba – ezt persze a későbbi kötetek még helyrehozhatják. Mintha a lineáris elbeszélésnek a rizómaszerű szerkesztéssel (másképpen: a hi­pertextualitással) szembeni előtérbe helyezése mutatkozna meg: kétségtelen, hogy az Ezeregyéjszakát nem lehet úgy végigolvasni, ahogy Lucius történetét, de mi­vel Nényei a kulturális hatásra hivatkozik (Apuleius mint Boccaccio és Chaucer előd­je), ezen az elven a keleti gyűjtemény mellett is lehetne elég nagy neveket felsorakoztatni: Rimszkij-Korszakovtól Krúdyn és Borgesen át számos mai amerikai el­beszélőig (John Barth, Steven Millhauser). Mi bizonyítja inkább a történetmondás fon­tosságát, mint hogy életre-halálra megy (ahogy a jótanulóval perelő elbeszélő ál­lítja az irodalomról – 12.)? A másik apróság: a Psyché-betéttörténet kapcsán joggal em­legeti Nényei az állatférj meséjét, de nem köti vissza a történetet a könyv elején szó­ba hozott mesékhez, holott Psyché történetében nemcsak A szépség és a szörnyeteg, hanem a Hófehérke és a Hamupipőke szüzséjének számos elemét is fölfedezhetjük. Mindez persze a mítosz, a folklór és az irodalom kapcsolatának kérdéséhez is visszavezethetne.

 

Az eddigi fölvetésekből talán következik is, hogy a könyv legnagyobb erényét nem az irodalomtörténeti narratíva újramondásában látom, noha ennek is vannak na­gyon élvezetes és megvilágító részei. Ennél fontosabbnak vélem azokat a ki­térőket és megjegyzéseket, amelyek magának az irodalomolvasásnak az értelmére és mibenlétére, az irodalomról való beszéd lehetőségeire vonatkoznak. Ezek a meg­jegyzések olykor viszonylag szorosan tapadnak a narratívához, más esetekben azon­ban abból kiemelve, külön fejezetben kapnak helyet. Két önálló egységben, bár a görög és a római líra keretébe ágyazva találhatók verstani fejtegetések. Ez esetben is szembeötlőek a kronológia általános elvéből adódó problémák. Egy­részt az ütem­hangsúlyos verselés az időmértékesnél későbbre kerül, ami ellentmond an­nak a didaktikai igénynek, hogy az ismerős felől haladjunk az ismeretlen felé. Más­részt némiképp mesterkélt dolognak hat a szaturnuszi költeményekkel bevezetni az ütemhangsúlyos verselés kérdéseit, mivel ez utóbbiak csakis magyar nyel­vű anyagon demonstrálhatók. Nényei egyébként átveszi azt a tankönyvekben is sze­replő definíciót, hogy az ütemhangsúlyos verselés a „hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapul” (332.), ami megnehezíti a ma­gyaros és például az angol vagy német költészet metrikai elvei közötti megkülönböztetést. Ez pedig fontos kérdés lehet (hogy a mai kamaszokat is potenciálisan ér­deklő példára hivatkozzunk) annak kapcsán, hogy hogyan és miként lehet ma­gyarul rap­pelni, milyen ritmikai feszültségek keletkeznek a négynegyedes beat és a magyar nyelvű szöveg egymásra másolódásakor.

 

az_irodalom_visszavag2_borito.indd

 

A verstaniaknál is izgalmasabb az a betét, amely a lírai költészet bevezetésekor az irodalomról való beszéd „szakmai minimumának” kérdését veti föl, és alapvető po­étikai fogalmakat igyekszik tisztázni (158–182.). Ebben az egységben nemcsak ar­ra tesz kísérletet Nényei, hogy megmagyarázza, miért van szükség a poétika alap­vető szókincsének elsajátítására a költészetről való értelmes beszédhez, ha­nem a bölcsészeti és a matematikai problémamegoldás hasonlóságait és különbségeit is mérlegeli, valamint alapvető nyelvelméleti fejtegetésekbe is belemegy, ideértve a nyelvi jel önkényességének, illetve a nyelvhasználat alapvető metaforikusságának problémáját.

Ha abból indulunk ki, hogy a könyvet kamaszolvasóknak szán­­ta, akkor nem érdemes szigorú elméleti következetességet számonkérni, viszont annál érdemesebb felfigyelni példáinak érzékletességére és személyességére, miáltal valóban közvetíthető az a belátás, hogy a bölcsészet alapvető problémá­inak sokféle köze lehet az iskolán és a könyveken kívüli világhoz. A trópusok kö­zül elsőként a metonímiát hozza szóba, ami igen indokolt döntés; az itt elősorolt pél­dák többsége valóban hétköznapi beszédhelyzetekből származik, és alkalmas le­het a nyelvhasználat alapvető figurativitásának szemléltetésére („bejött egy né­met”, „a pofa kisodródott a motorjával”, „a 20. század még nem ismerte a légdeszkát” stb.”). A tálalás könnyedsége és a példák szemléletessége itt mindenképpen meggyőz arról, hogy Nényei érvelésmódja hatással lehet az irodalomtanulás relevanciáját illető kétségek eloszlatására.

 

Persze nyitott kérdés, hogy hosszú távon kik lesznek a sorozat elsődleges olvasói. Csak remélni lehet, hogy valóban sok kamaszolvasó kézbe veszi a kötetet, és meg­győződik az irodalom olvasásának, valamint a róla való szakszerű beszédnek az értelméről. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a köteteket nagyobb számban forgatják majd magyartanárok, akik érveket, poénokat, példákat tudnak gyűj­teni a szerzőtől. Ezt arra a benyomásomra alapozom, hogy az első kötet számos he­lyen inkább emlékeztet lejegyzett beszédre, mint gondosan megformált szövegre. Képet kaphatunk belőle arról, hogy (az olykor stand-up komikusként is fellépő) Né­nyei Pál milyen szórakoztató módon képes előadni az irodalomról, és remélhető, hogy más tanárok is kedvet kapnak arra, hogy az irodalomról való beszédet élet­közeli példákkal és analógiákkal tegyék élvezetesebbé, valamint hangsúlyozzák az irodalom könnyed, játékos, humoros és alkalmasint erotikus oldalát (is).

 

Az első kötettel kapcsolatos fönt kifejtett fenntartások többnyire nem is annyira a szerzőnek és a kiadónak szólnak, sokkal inkább annak az oktatási szisztémának, amelynek keretein belül a művet létrehozta. Nényei egyik interjújában mintaképként hivatkozik Gombrich fiataloknak szóló világtörténetére, amely viszont a ma­gyar kiadásban mindösszesen 330 szellős oldal. Ehhez képest ez a vállalkozás sok­szorosan terjedelmesebbnek ígérkezik, ami akkor is aggályokat ébreszt, ha a mai fiataloknak szóló irodalomra egyébként jellemzőek a terjedelmes sorozatok. Ta­lán érdemesebb lett volna feladni a kronológia mindenhatóságának elvét, és ré­gi hagyományokhoz visszanyúlva a poétikai, retorikai, irodalomelméleti és esztétikai fejtegetéseket a történeti haladványtól elválasztva, külön kötetben kiadni, mintegy kedvcsinálóul az irodalom olvasásához.

A főcímet – Az irodalom visszavág – vi­szont nem lehet az oktatási rendszer számlájára írni: megítélésem szerint már a tíz éve megszűnt folyóirat esetében sem volt különösebben humoros, így felmelegítve pedig még kevésbé, és a kötet célkitűzésével egybevágó értelmezését sem könnyű adni. Persze itt is érvényes, hogy a kötet nem a finnyás szakmabélinek, ha­nem a kamasz olvasónak (vagy a kamaszokkal hangot kereső tanároknak) szól; ta­lán rájuk vonzóan hathatnak a recenzens által olcsónak vélt poénok is. Nényei Pál könyvének hangnemi újszerűsége, valamint az irodalomtanítás alapkérdéseire irá­nyított figyelme mindenképpen kiérdemli a méltatást, és remélhető, hogy a kö­tet számos magyartanár és kételkedő ifjú olvasó kezébe jut majd el.

 

Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. – Léda tojásaitól az Aranyszamárig, Baranyai András illusztrációival, Tilos az Á, 2015

 

(Megjelent az Alföld 2016/11. számában.)

 

 

 

 
OLVASÓVÁ NEVELÉS

 

 
MONDÓKA- ÉS VERSGYŰJTEMÉNY
  1. Népi mondókák 
  2. Kortárs mondókák 
  3. Gyerekversek
 
VIZUÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ
 
GYERMEKTÉMÁK
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
I. ÉLETKORI SZAKASZ
CSECSEMŐ-, KISGYERMEK- ÉS KISÓVODÁSKOR (0-4)

Mondókák

 
    Babakönyv

2/ KISGYERMEKEKKOR (1-3)

Mondókázó-Verselgető 

Babakönyv lapozók 

 Interaktív fejlesztő lapozók

3/ 'MI EZ' KORSZAK (3-4)

Játékos ismeretszerzés
 
 
II. ÉLETKORI SZAKASZ
ÓVODÁSKOR (4-7)

 

 
ÓVODÁBÓL ISKOLÁBA

 
III. ÉLETKORI SZAKASZ
KISISKOLÁS KORSZAK
 
 

I. BEVEZETŐ SZAKASZ
(1-2. évf.)

ISMERETTERJESZTŐ (6-8)


II. ALAPOZÓ SZAKASZ
(3-4. évf.)

REGÉNY

  SOROZATOK

ISMERETTERJESZTŐ (8-10)

 
IV. ÉLETKORI SZAKASZ

KISKAMASZKOR (9-12)

  1. Klasszikus és kortárs ifjúsági irodalom
  2. Meseregény
  3. Mondák - legendák - civilizációk
  4. Vissza a múltba - regényes történelem
 
V. ÉLETKORI SZAKASZ
KAMASZKOR

CSAK KAMASZOKNAK (klasszikus-kortárs)

 
- Könyvajánló témánként
 
OLVASÁSI SZOKÁSOK

„Nekik való szövegekkel kellene szíven-lelken trafálni a gyerekeket

 
AZ ÉV GYERMEKKÖNYVE

ibbylogo

<<2019 - 1989>>

 
OLVASNI JÓ-OLVASS TÖBBET!-2014
 
OLVASNI JÓ!-2012

Ajánlott könyvek:

 
TERMÉSZETFILM

Természetfilmek

 
ÁTLAGNÉZETTSÉG
Indulás: 2008-11-01
 
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót