Jakab, aki maholnap már nagycsoportos lesz, fél a sötétben, most mégis elhatározza, hogy elindul az ágy alá, hogy megkeressen hat darab, szerencsétlen módon elgurult üveggolyót. (Mert sajnos Klárika, az üveggolyókat szállító billenős teherautó egy alattomos gyűrődésen felborult.) A végére golyók természetesen meglesznek, és Jakab, miután megnyomja a liftgombot, a zöldet, aminek sárga a közepe, visszakerül a gyerekszoba szőnyegére. (Ahol Klárika türelmesen várt rá.) A Dániel András könyveit ismerő olvasó elképzelheti, hogy számtalan bonyodalom és váratlan fordulat után következik el a szerencsés befejezés; ha pedig el is képzelte, akkor képzeljen el inkább két-háromszor több bonyodalmat és váratlan fordulatot, így már nagyjából felkészülten várhat mindent, ami az után következik, hogy Jakab bemászik az ágy alá.   Az illusztráció nagyon is gondos, és a könyv nem bízza a véletlenre, hogy ezt észrevegyük. Mert a Jakab a kalandok folyamán újabb és újabb feladatok elé állítja az olvasót. Ezek sokszor a különféle foglalkoztatók unásig ismert feladványai (böngészés, útvesztő, hasonlóságok keresése stb.), de valami olyan vicces módon elővezetve, hogy az ember a legnagyobb örömmel, engedelmesen nekiáll hol üveggolyókat, hol egyforma denevéreket keresni, vagy megállapítani, ki lesz a vadkacsa regatta győztese (na jó, ez az utóbbi nem nehéz). Lényegében az történik, hogy a feladatoknak köszönhetően sokkal tüzetesebben megvizsgáljuk a képeket. Azonban, mivel a kép és a történet kicsit sem választható el egymástól, a feladatok megoldásával létrehozzuk a műből a mi történetünket, változatunkat, olvasatunkat. (Jó, jó, tudom, hogy minden más könyvnél is ez történik… de itt közvetlenebb módon, támogatottabban.) Külön érdekes, ahogy a feladatok a történet időkezelését befolyásolják: nem egyszer Jakab megold valamit az idő alatt, amíg nem rá figyelünk, hanem valami feladvánnyal vagyunk elfoglalva, és nem is tudjuk meg, hogyan sikerült neki, csak találgathatunk, mert ez meg az ő külön története. A Jakab tehát egy sziporkázó könyv arról, hogyan olvasunk (alkotunk újra magunkban) egy-egy történetet, és hogyan hatnak ránk a képek. Közben persze erről konkrétan nem sok szó esik (hacsak nem számítjuk ide a képeken egy-egy apró, furcsa alak önreflexív megjegyzéseit). Mint ahogy véletlenül sem szól semmi arról, hogy Jakab hogyan győzi le a félelmét. Vagy ha véletlenül mégis, akkor is annyira metaforikusan, hogy talán nem is. Bár a félelmetes Hómama, Lepénylény és Szőrizéke megjelennek valóban, mindegyikükről kiderül, hogy egészen mások, mint kezdetben gondoltuk volna. A végére már csak Nyálgyula marad talánynak, aki „egy ijesztő, ám láthatatlan mosoly”. Nincs mese, őt nekünk magunknak kell elképzelnünk.   RÉSZLET A KÖNYVBŐL Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Jakabot. Jakab óvodás – öt éves múlt szeptemberben. Ezen a képen épp üveggolyókat szállít Klárika névre hallgató, narancssárga, billenős teherautójával. Hat darabot – ennyi üveggolyó fér el összesen Klárika billenthetős rakodóján. Hogy honnan és hová szállítja őket? Hogy miért hívják a teherautót épp Klárikának? Jakab mindezt nyilván készséggel elárulná önöknek, ha nem történne pont most VALAMI BAJ! Hogy micsoda, rögtön kiderül...   A szőnyeg egy alattomos gyűrődésén Klárika megbillen és váratlanul felborul! A golyók meg lám, már gurulnak is szerteszét... Illetve nem is! Pont hogy nem szerteszét, hanem – mennyire különös! – mind ugyanabba az irányba: be az ágy alá! Ritka balszerencse! Mintha egyenesen összebeszéltek volna, ami persze képtelenség, de mégis!... Itt ül hát Jakab a szőnyegen, mellette a felborult Klárika, és néznek be – ketten – az ágy alá. Hogy mit látnak? A néma, porszagú sötétet – mi mást. A fenébe is! Önök mit gondolnak, Jakab most sírni fog? Vagy mégsem? Hát nem, Jakab nem sír! Szemlátomást inkább töpreng. Azon töri a fejét, hogy most akkor mit tegyen? 1. Hagyja az egészet, és kezdjen új játékba? – Nem! 2. Szóljon nagyinak, hogy szedje ki partvissal az üveggolyókat az ágy alól? – Nem! 3. Hisztizzen, míg haza nem jön anya? – Nem! Jakabnak egyik megoldás sem tetszik igazán. Másként dönt: MAGA KERESI MEG ŐKET! Ez aztán a példátlan bátorság, hölgyeim és uraim! Azt kérdezik, miért? Ha tudnak titkot tartani, elárulom. Maradjon köztünk, de Jakab – FÉL A SÖTÉTBEN! Maholnap nagycsoportos: mégis. Márpedig az ágy alatt sötét van. Ráadásul Jakab már sokszor és alaposan elképzelte, kiket is rejt ez a sötét. Lássuk csak, sorban! A falánk Hómamát, aki – ha hiszik, ha nem – kisfiúkat vacsorázik. A sóhajtozó Lepénylényt, aminek (vagy akinek?) szomorú, ráncos arcára pillantva menten elfonnyad az ember szíve. A koszos, apró kis Szőrizékét, aki éjszakánként lentről húzkodja ijesztésből az ember takaróját. Valamint Nyálgyulát, aki nem más, mint egy láthatatlan, ezért félelmetes mosoly. Jakab azt gyanítja, hogy laknak még ott mások is, szép számmal, de őket nem ismeri név szerint. Talán nem is baj. Jakab tehát összeszedi minden bátorságát, búcsút int Klárikának, és bemászik az ágy alá! Attól, hogy valaki bátor, még simán félhet, sőt! Jakab félelmét, ha csomagként kellene magával cipelnie, egy hátizsákba is alig lehetne begyömöszölni. Szerencsére a félelem, a bátorsághoz hasonlóan, kis helyen is elfér, most történetesen magában Jakabban, valahol a köldöke táján. Jobb is így, hátizsákkal be sem tudna mászni az ágy alá. Na, de nézzük, ott mi történik vele! ́Máris valami érdekes! ̈Összementem volna? – csodálkozik Jakab. Az első dolog, amire rájön az ágy alatt, hogy fel tud állni, anélkül, hogy beverné a fejét a matrac rugóiba. Ez biztos valami varázslat! – gondolja. Ezzel mi készséggel egyetértünk. Hiszen ha így van, akkor nem csak Jakab, de bármi beférhet az ágy alá, mindössze képzelőerő kérdése!