Gáspár-Singer Anna     Három klasszikus Grimm-mese elevenedik meg a Padlókönyv lapjain, a Jancsi és Juliska, a Piroska és a farkas, valamint a Három kismalac története, és a mesék a szőnyegen üldögélve akár el is játszhatók.   A Padlókönyv nem átlagos mesekönyv. Kézbe venni, forgatni már csak mérete miatt sem könnyű, pláne gyerekkéznek. Inkább a földön ülve jó nézegetni, szülőnek és gyereknek egyaránt.   Az Akadémiai Kiadó (nem tudományos) kiadványa ugyanis foglalkoztató könyv is egyben: nem csupán a már ismert meséket, hanem kivágható és összeragasztható figurákat is tartalmaz, amelyekkel, ha éppen úgy tartja kedvünk, az egyes történeteket el is játszhatjuk. A padlóra/földre teríthető, nagyméretű könyvben a történeteket megjelenítő, színes illusztrációé a főszerep: grafikusai Gévai Csilla, Rontó Lili és Sütő Róbert. A rajzhoz tartozó mesék a lap szélein futnak körbe, ráadásul két nyelven, magyarul és angolul. Az óvodások számára ajánlható könyv tulajdonképpen olyan, mint egy többfunkciós társasjáték: a gyerekek meghallgathatják a meséket, majd a szülők segítségével elkészíthetik az egyes karaktereket, és persze elsajátíthatják azok angol elnevezését is. A figurákkal lépegetve könnyedén bejárható a varázslatos mesebirodalom, melyet minden esetben felülről, madártávlatból látunk. Valahogy úgy, mintha éppen egy hatalmas, kerek erdő felett repülnénk, és csak azért állnánk meg egy pillanatra, hogy a történeteknek mi is a részeseivé váljunk. Vagy esetleg megpróbáljuk másképp alakítani az eseményeket. A szokatlan perspektíva miatt persze maguk a figurák is másképp festenek, mint ahogy korábban megszokhattuk: a szereplők felülről nézve csöppent sem tűnnek kidolgozottnak, édeskésnek, sokkal inkább ironikusan elnagyoltnak. És mégis: van abban valami különös báj, amikor Jancsi és Juliska mostohája leginkább egy színes, foltszerű pacaként, a Piroska és a farkas vadásza borongós hangulatban lévő Rumcájszként, a boszorka groteszk papírmasé figuraként, az erdő állatai pedig, fekete árnyképekként jelennek meg előttünk. De a legjobb az, hogy az ötletes illusztrációknak köszönhetően szinte egyszerre láthatjuk a mesék időben és térben egymás után következő jeleneteit, s így a gyerekek számára is érthetőbbé válik a történetekben tetten érhető folyamat. Lépésről lépésre juthatnak el egyiktől a másikig (például Piroska erdőbéli kalandjától a farkas meglakolásáig) úgy, hogy közben az út maga is láthatóvá válik: hosszában szeli át a dupla oldalt. A már említett felülnézet egyrészt arra (is) szolgál, hogy az olvasó a mesékről – a megszokottól eltérő perspektíva miatt – átfogóbb képet alkothasson, másrészt el is távolít, kihangsúlyozva a látottak valóságtól eltérő jellegét. Ami így már nem is annyira félelmetes. A három kismalac (a Padlókönyvben) Az eredetihez képest a mesék magyar szövege lerövidített, éppen azért, hogy a lap szélén, körben kiférjen. Némely esetben azonban felfedezhetünk olyan mondatokat – például a Piroska és a farkas meséjében –, amelyeknek ez a rövidítés nem igazán tett jót. A jól ismert történetben például Piroska minden esetben a nagymama megváltozott külsejére (aki történetesen már a farkas), kérdez rá („Miért ilyen nagyok a szemeid?”): ezek a kérdések viszont ebben a könyvben kijelentésekké változnak („Milyen nagyok a szemeid”), s ezáltal, a válaszokkal együttvéve („Hogy jobban lássalak”) maga a történet is kissé elsietettnek hat. Ettől eltekintve a Padlókönyv gyerekeknek és játékos kedvű felnőtteknek (leginkább szülőknek) egyaránt jó választás lehet. Ha nem is lefekvés idejére, de esős hétvégékre – esetleg a nem is olyan távoli téli estékre – mindenképpen ajánlott.   idotetrisz.blog.hu A Padlókönyvek mindenki számára hozzáférhetővé teszi a közösségi mesélés élményét. Kinyitjuk az A/3-as méretű könyvet, lerakjuk a földre, körbeüljük. És kezdődik a csoda: a mesék utakként jelennek meg a könyvlapokon: Jancsi és Juliska, a Három kismalac és Piroska útját látjuk az erdőben. Az előzőleg kivágott szereplőket pedig tologatjuk az úton, ahogy a történet halad előre. Pont annyi erőfeszítés a mesélőtől, amit könnyedén megtesz, mégha mégoly fáradt is. És a mese közös életre kel. A gyerek kapkodja ki a kezünkből a szereplőket, maga is mesél, újra- és újrajátssza a történetet. Testvérét látva már a kétéves is mondja a maga verzióját. Mert annak rendje és módja szerint természetesen sorra születnek a különböző verziók: mindenki mondja a magáét. Gévai Csilla, Rontó Lili és Sütő Róbert illusztrációi pont annyira sematikusak és mégis részletgazdagok, hogy a történet színezésére ihlessenek, vagy éppen az egész storyline-nak adjanak egy-egy gellert. A mesélés heve, a közösségi megélés öröme simán feledteti a könyv hibáit: azt, hogy a szereplők bele vannak rajzolva a képekbe, így a mozgatható hősök duplán szerepelnek a mesében; azt, hogy ha valóban egy útként fogjuk fel a történeteket, nagymama háza nem szerepelhet két lapon is, hiszen az a haladás linearitásában két házat jelent; az, hogy a lapok úgy vannak összefűzve, hogy Jancsi és Juliska útja szó szerint belefut a Három kismalacéba. De mindez elhalványul, mert a hősök élnek, a történet fejlődik, és valóban átsétálnak a szereplők egymás terébe. (Jut eszembe, Szirmai Márton rövidfilmje Agócs Írisz illusztrációival) Az eredeti mesék így tehát nagyvonalúan is kezelhetők: éppen ezért nem gond, ha esetleg problematikusnak tartjuk az eredeti történet ismertetését a gyerekkel. Én speciel Jancsi és Juliska történetét nem osztom meg az ötévesemmel. Ehelyett teljesen rábíztam a történetalkotást. És működött.