Menekülne: csakhogy nem lehet, ha már ott vannak a Picinyuszik, akkor együtt kell élni velük. Pedig még a szülei figyelmét is elrabolják. És ekkor mutatja meg a könyv, hogy nem azért jó a kistestvér, mert majd egyszer nem lesz idegesítő, mert nem tépi szét a játékot vagy nem fog bömbölni, hanem, mert szeretik a nagy és okos testvérüket – azzal együtt, hogy kis rombolók – és lehet őket szeretni. A képek apró részletei tökéletesen otthonossá tesznek minket ebben a világban: Kisnyuszi gyerekszobájának rendetlensége, állandó kellékei, mint Karcsikó, vagy éppen az ágyra firkált önarckép és a nyuszis lámpa. Úgy érezzük magunkat ebben a meleg nyúlodúba, mitha mindig ebbe a biztonságos világba vágytunk volna. Kisnyuszi pedig fel-alá pattog kék melegítőjében, amely még a fülét is takarja, csak az arca látszik ki (szülei és testvérei nem viselnek ruhát, teljesen nyúlszerűek). Harry Horse szövege (Szabó T. Anna fordítása) is épp olyan finom, mint a rajzok: alapkonfliktusokat választ, de soha nincs tanulság, csak érzelmi feloldás. Engedi Kisnyuszit a maga útján járni, hagyja, hogy egy 3-5 éves belső logikája vezesse az eseményeket, és végül Kisnyuszi mindig hazatérhessen egy nagy ölelésre a meghitt otthonba. Nem csoda, hogy a gyerekek annyira szeretik és együtt lélegeznek a könyvekkel – legyen szó elveszésről, ovikezdésről (a suli az angol preschool megfelelője), vagy összeveszésről és világgá menésről.