Anya, most maradj itt, beszélgess velem! Én is ott voltam, a hasadban benn? Mikor vetted észre azt, hogy ott vagyok? Szóltam odabentről, hogy fiú vagyok? Mikor megszülettem, örültél nekem? Etettél? Itattál? Játszottál velem? Ringattál, ha sírtam? Énekeltél nekem is? Mint a testvéremet, Úgy szerettél engem is? Amikor egy hétvégén anya és apa megkérdezték Marcitól, hogy szeretne-e kistestvért, őszintén azt válaszolta, hogy nem. Nem szeretne. Látta szülei arcán a döbbenetet, ezért elmondta nekik azt is, hogy miért nem szeretne. Több ovistársának is volt már, kinek nagyobb, kinek kisebb, de egyik sem beszélt túl sok lelkesedéssel róla. Azt hitte, ezzel megbeszéltnek tekintheti ezt a témát, ezért igazán meglepődött, amikor anyáék egy nap bejelentették, hogy hamarosan testvére születik. Csalódott volt, nem értette, miért kérdezték meg, hogy legyen-e testvére, amikor mindenképpen lesz. Akkor is, ha ő nem szeretné. Ettől kezdve aztán a szülei igyekezték meggyőzni, hogy egy testvér igenis jó dolog. Mert jókat lehet vele játszani, meg számítani lehet rá a bajban, meg ilyenek. Anya is mesélt a testvéréről, meg apa is, és Marci nagyon csodálkozott, mert Klári néniről, meg Laci bátyusról meg az Éviről soha nem jutott volna eszébe, hogy testvérek! Anyának meg apának testvérei. Őket szerette nagyon, ezért azt gondolta, ha egy testvér ilyen jó fej, meg aranyos, akkor nem lehet nagy baj. Apa még azt is mesélte, hogy jókat fociznak majd együtt, meg építenek, meg fogócskáznak, és bizony ez megint csak jó dolog lesz. Addig-addig sorolták, hogy miért is kell örülni a testvérének, hogy Marci tényleg örülni kezdett. Várni kezdte, és mindenkinek örömmel újságolta: –  Testvérem lesz! Teltek a napok, de ez a testvér csak nem akart megérkezni. Hiába kérdezte meg mindennap, anya csak mosolyogva intette: –  Várj még, nőnie kell odabent! Mesélt neki arról, milyen a kisbaba a pocakjában, és biztatta, tegye a kezét a hasára. Marci nagyokat nevetett, amikor a kicsi odabentről jól megrugdosta. Várta, egyre jobban várta ezt a kis jövevényt. Aztán, amikor végre megérkezett, nagyot csalódott. Már úgy kezdődött, hogy anya napokra kórházba vonult, kettesben a kistestvérével, aki ráadásul lány lett, nem is fiú! Luca. Így hívják. De a legnagyobb csalódás akkor érte Marcit, amikor a kistestvérét megpillantotta. Egy fogatlan, parányi kisbaba feküdt a kiságyban, akivel nemhogy focizni meg építeni nem lehetett, de még hozzáérni se nagyon volt szabad. – Hiszen ez nem tud járni! – fakadt ki. – Nem bizony! – felelte apa. – Még csak feküdni tud. – Csak sír, meg szopizik, meg alszik – folytatta csalódottan a kisfiú. – Hát igen, ez minden tudománya – ismerte el apa is. – De te azt ígérted, hogy játszani lehet majd vele! – Marci szemrehányóan nézte apát, úgy érezte, hogy nagyon be lett csapva. – Azért ilyen, mert lány? – Nem azért. Minden kisbaba ilyen. Várj egy kicsit, míg megnő, akkor aztán remekül tudtok majd játszani együtt. – És mikor nő meg? Egy nap? – Nem, nem, sokkal több! – Akkor tíz? –Annál is több! Marci elkeseredetten nézte a kishúgát. Tíznél is több napot kell várni arra, hogy megnőjön. Az olyan sok, hogy azt ki sem lehet bírni talán. És ez még mind nem volt elég! Anya állandóan a  kicsivel foglalkozott, mert hol szopiztatni kellett, hol meg pelenkázni, esetleg hurcolászni, mert nem akarta abbahagyni a bömbölést. Marci pedig hirtelen nagyfiú lett, de ez sem volt ám olyan vidám dolog! Mert egész nap csak azt hallgatta: „Te már nagyfiú vagy Marci, tudsz várni!” „Egy ilyen nagyfiú már megérthetné!”, vagy esetleg: „Te már nagyfiú vagy, ne kényeskedj!” – Utálom a kistestvéremet! – fakadt ki egyik este, és már várta a szokásos szöveget, amit annyiszor hallott a felnőttektől: „De hát Marcikám, hogy lehet ilyet mondani?” Most azonban semmi ilyet nem hallott, hiszen nem egy felnőtt, hanem egy kék ruhás, sárga sapkás manó volt mellette. Kékmanó. – Elhiszem – bólogatott megértően a manó. – Nem csodálkozol? – lepődött meg Marci. – Miért csodálkoznék? – Hát, mert egy testvért szeretni kell. – Ezt meg ki mondta? – Mindenki! Múltkor egy kicsit meg akartam csípni a lábát, és nagyi kiabálni kezdett, hogy micsoda dolog, meg hogy szeretni kell, mert a testvérem. – Ja, hát bántani, azt tényleg nem szabad. Ő sem bánt téged, nem igaz? Meg hát tényleg nagyon picike, vigyázni kell rá, ez is tény. De szeretni azt nem muszáj, majd megszereted, ha okot ad rá. Viseld el, ennyi az egész! – Igen, de anya engem már nem is szeret! – Mondta? – Nem mondta. – Marci egészen meghökkent Kékmanó kérdésétől. – De nem is kell azt mondani, úgyis tudom. Folyton csak a Lucával törődik, már nem is mesél nekem. – Az igaz, egy kisbabával nagyon sok baj van, éppen azért, mert még kisbaba. És tényleg pont a legrosszabbkor van vele annyi baj, pont akkor, amikor este anyának mesélnie kéne,  igaz? – Igen. Ez a legnagyobb baj. – Várjunk csak, várjunk, hogyan is oldhatnánk meg ezt a dolgot? Mit szólnál hozzá, ha mondjuk apa mesélne este? – Apa? De apa nem tud! – Miből gondolod? – Nem szokott. – Még nem próbálta, de az nem biztos, hogy nem is tud! Majd én megkérdezem tőle, csak várj egy kicsit! Ki tudja, Kékmanó mit mondhatott Marci szüleinek, de néhány perc múlva mind a ketten beléptek a szobába. Anya ölbe vette éppen úgy, mint régen, amikor nem volt még Luca, és Marci volt az egyetlen kicsi a házban. – Te nagyfiú! – mondta neki, és megpuszilta a homlokát. – Tudod, milyen jó, hogy te már ilyen nagy vagy, és számíthatok rád? Ezzel a butus Lucával még annyi baj van, szeretném, ha segítenél nekem. Együtt fogjuk pelenkázni, meg fürdetni, úgy nekem is könnyebb lesz. Rendben? – Jó – felelt Marci, és büszkeség töltötte el attól, hogy anya ilyen komolyan beszélt vele. – És azért engem is szeretsz? – fordult újra oda hozzá. – Hát persze, hogy szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek! – mondta anya, és ez olyan őszintén hangzott, hogy Marcinak nem volt oka kételkedni benne. Aztán eszébe jutott még valami:   – És ki fog nekem mesélni? – Esetleg én? – nézett kissé félénken apa a fiára, és ez olyan mókás volt, hogy mind a hárman elnevették magukat. – Ne félj, apa, majd neked is segítek – mondta boldogan. Marci, és érezte, hogy lassan újra helyükre kerülnek a dolgok.