Egy napon azonban úgy tűnt, felfénylik a szerencsecsillaga. Felmerült a Balaton vízéből az ősz szakállú hullámkirály és alkut ajánlott neki. Arra kérte, gyógyítsa meg halálos betegségbe esett fiát, cserébe visszakaphatja a hangját. A szerencsétlen ifjúba csak hálni járt a lélek, bajára orvosság csak egy volt: a szerelem. Abban a pillanatban azonban, amikor a királylány rámosolygott, visszatért belé az élet és visszamosolygott (mióta eszét tudta, először), a lány pedig ugyanakkor csengő és kristálytiszta hangon megszólalt. Mátkaságuk egy ideig felhőtlen boldogságban telt, mígnem a királylány szívébe befészkelte magát a kevélység. Annyira el volt telve a hangjától, hogy dölyfös lett, lenéző – meg volt róla győződve, hogy ő a legtökéletesebb lény a földön. Hamarosan már senkihez sem szólt, úgy gondolta, egyetlen ember sem érdemli meg, hogy hallja az ő hangját. Vissza is adta a hullámkirály fiának a jegygyűrűt, akit csakhamar elsorvasztott a bánat. Apja dühe aztán hatalmas vihart kavart: felkorbácsolta a Balatont, a föld is megnyílt, tüzet okádtak a tihanyi hegyek, izzó sziklák hullottak, égő szurokpatakok folytak le a selymes füvű legelőkön. Az aranyszőrű kecskenyáj a víznek ment, körmeiket, a tihanyi kecskekörmöket máig kivetik a hullámok. A királylány nyomtalanul eltűnt, senki nem tudta, hol érte utol a hullámkirály förtelmes bosszúja. Végső csapásként arra lett átkozva, hogy a tihanyi visszhang formájában mindenkinek feleljen, akitől életében kevélysége miatt sajnálta a szót. A balatoni kecskekörmök

<<VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ