Gyurina Zsolt

Érdemes új formába önteni, a fiatalok számára érthetőbbé tenni a magyar írók klasszikusait, ezzel népszerűsítve a műveket. Ha az ember hall egy jó sztorit, azt mesélje el az összes barátjának, vallja Lackfi János költő.

Lackfi János József Attila-díjas költő a győri Apnoé zenekarral dolgozik együtt. A Richer Teremben adott a zenekar jótékonysági koncertet, amelyen a Kincskereső kisködmönt, Móra Ferenc klasszikusát vitték színre zenés mesejátékként. A művet Lackfi János dolgozta át, akivel az előadás előtt beszélgettünk.

Hamlet húszoldalas képregényben

Hogyan ismerkedett meg a győri Apnoé zenekarral?

Talán először Gryllus Danival autójában utazva hallottam őket, amikor Dani berakta a CD-jüket, mondván, na, mit szólok hozzájuk, milyen jó a hangzás. Később a kapolcsi Kaláka-versudvaron találkoztam velük, ahol rendszeresen, talán minden évben fellépnek. Utána Gergő (a zenekar frontembere, Takács Gergő – a szerk.) keresett meg, hogy új történeteken gondolkodnak, van-e kedvem együtt dolgozni velük. Volt, és ötletem is volt arra, mi legyen az új történet.

Méghozzá egy klasszikus, Móra Ferenc kötelező olvasmánya, a kis Bicebóca története.

Igen. Régóta mániám, hogy kellene valamit kezdeni a klasszikusainkkal. Jártam Londonban, a Globe Színházban, Shakespeare otthonában. Érdekes módon Shakespeare-t lehet más formába önteni. Ha a Hamletet ki lehet adni húszoldalas képregényben, ki lehet adni ötven-száz oldalon, bibliapapíron, akkor miért ne lehetne ezt megtenni a magyar nagyjaink műveivel? Ha kibírja Hamlet, kibírják a legnagyobb magyar művek is. Amikor Nógrádi Gáborék átírtak számos magyar klasszikust, szakszóval kikönnyítettek, akkor egy emberként támadt a szakma, a legliberálisabbtól a legkonzervatívabbig: hát ilyet nem lehet tenni! Felhördültek: nem engedünk Jókaiból egy jelzőt se! De ha nem engedünk egy jelzőt sem kidobni, akkor Jókait dobjuk ki. Attól rettegni, hogy ez megfosztja a teljességtől az olvasókat, naivitás.

Kicsik vagyunk, de nyerni akarunk

Mit tehetünk, hogy gyerekeink megismerjék a kötelező olvasmányokat?

A kötelező olvasmányaink kulturális mémek, amik mondanak valamit rólunk, a patetikus idealizálástól mentes magyarságunkról. Kicsik vagyunk, de nyerni akarunk, tüdőgyulladást kapunk, de mégis mi vagyunk az erkölcsi győztesek. Ugyanígy nagy kár lenne, ha kidobnánk az ablakon a Kincskeresőt, amely eredeti formájában olykor nehezen értelmezhető a mai fiataloknak, miközben például Vecsei H. Miklós a Vígszínházban műsoron lévő, A Pál utcai fiúkból átírt zenés játékára nem lehet jegyet kapni. Érdemes a történetet újramesélni rövidített, poénosabb formába önteni. Például Móra kis hőse mindennél jobban vágyik arra, hogy csizmában járhasson. Ezt a mai gyerekek nem értik.

Mennyire zavarja a költőt, hogy nem saját történetet mesél?

Ha az ember hall egy jó sztorit, azt az összes barátjának újrameséli, sebaj, hogy mások is mesélik. Amúgy meg azt mondják a pszichológusok, nem tudunk valamit kétszer ugyanúgy felidézni, mindig módosítunk valamit. Hazudjuk tehát újra a klasszikusokat.

Mit érdemes kiemelni Móra Ferenc művéből?

Azt, hogy mint lehet kitartani az embertelen szegénységben, hogy fedi-e olyan ködmön a testünket, amely jelzi a jót, a rosszat. Szorítja-e a mellkasunkat, ha nem fizetjük be az áfát, ha bliccelünk? Kinél mikor jelez az a ködmön, mi fér bele: kicsi hazugság, nagy hazugság? Vagy fordítsuk ki, és inkább olyan ködmönről beszéljünk, ami melegít, ha jó felé megyünk. Próbáljuk meg kiszeretni egymásból a jót.

Melyik klasszikusunk átdolgozása következik?

Még nem tudom. Legutóbb a Szent Péter esernyőjét olvastam fel a lányomnak három nap alatt. Utána meg volt döbbenve, hogy a suliban ő volt az egyetlen, akinek tetszett a regény.

Rövidítette?

Nem, csak felolvastam, néha pár szó magyarázatot fűztem hozzá. De az élő beszéd lendülete elevenít.

Rajtunk múlik, hogy mit látunk

Hat csodálatos gyerek édesapja. Miként tud alkotni mellettük?

Brooklynban járva láttam, amint egy ótvar, koszos park előtt egy anyuka a kislányával sétált, és a kicsi felkiáltott: „Anyu, milyen gyönyörű fehér virág!" A csupasz faágak közt elakadva lebegett a szélben egy nejlonzacskó. A felnőtt azt mondja: szemét, poliészter, pusztulnak a tengereink miatta. Máris rossz lesz a napunk. A kislány gyönyörű fehér virágot látott, és jobb kedvre derült. Persze valamennyire bele kell kopni az élet menetébe, de akkor is: rajtunk múlik, hogy mit látunk.

A panaszkodás gyönyörű dolog, jogunk van hozzá, csak éppen klasszul tönkre tudjuk tenni az életünket, ha végigpanaszkodjuk.

Forrás: delmagyar.hu