Részlet a mesekönyvből
Csenge alig várta a másnapot. Ahogy felébredt, már szaladt is a tündérpalotához, és reggeli után nekiálltak a munkának: a palota rózsaszín lett, a tetőt és a virágokat lilára festették, a levélkéket zöldre, az ajtót és az ablakokat barnára. Csenge elégedetten szemlélte a kész művet.
– Hová tegyük? – kérdezte anya.
– A virágládába – mondta a kislány. – Hátha a virágoknak is megtetszik, és akkor kinyílnak.
Együtt kisétáltak a kertbe, és elhelyezték a tündérkék új otthonát a rügyező nárciszok közé.
– Anya, kint maradhatok kicsit játszani? – kérdezte Csenge.
– Persze, drágám – mosolygott anya.
A kislány lehuppant a földre és várta a tündéreket. Nem is kellett sokat egyedül ücsörögnie, hamar előröppent mind a három tündérke.
– Tetszik? – kérdezte őket Csenge a palotára mutatva.
– Gyönyörű! – lelkendezett Akác.
– Milyen szép virágokat festettetek rá! – ámuldozott Levendula. – Imádom a virágokat. Ó, de itt nálatok egy sincs.
– Sajnos nincs – mondta Csenge szomorúan. – Anyával mindig ültetünk, de nem nyílnak ki.
– Azt hiszem, ezen segíthetünk – csilingelte Levendula, és körberöppent a teraszon, csillámport szórva maga után. És láss csodát, a nárciszok szirmot bontottak.
Csenge örömében összecsapta a kezét.
– Köszönöm – nevetett a tündérekre, majd elszaladt anya után, hogy elmesélje neki, milyen csodát tettek a gondoskodás és a szeretet.
|