konyvlelo.blogspot   A Vörös Kenguru című vidám könyvecskére teljesen véletlenül találtam rá, miközben böngésztem a kiadók gyermek- és ifjúsági kínálataiban.   Úgy gondoltam, hogy ez a könyv igencsak humorosnak ígérkezik, hiszen elég ránézni a borítóra, az pedig csak némi plusz, hogy nyomozati szál is van benne, amit kimondottan szeretnek a gyerekek és én magam is. Német gyermekirodalmat mondhatni nagyon ritkán olvasunk itthon, így ezen vonatkozásra is kíváncsi voltam, amikor a könyvet megvásároltam. A fülszöveg is igazán hívogató volt, így  számítottam arra, hogy egy humoros, néhol kicsit suta detektívpárossal fogok találkozni, akiktől nem állnak messze a bonyodalmak sem. Már rögtön az első mondat nagyon megtetszett, amivel a könyv nyitott: "A Spree folyó fekete vize kuncogva csapkodja a védőgát falát." A történet szerint a főszereplők  Elisa Klapp nyomozónő és Anton Stuhl bűnügyi helyszínelő, azaz a száguldó nyomozópáros, akiket egy kis rendőr mopsz is segíti a bűnözők üldözésében. Eddig ebben semmi meglepő nincs, az viszont már eléggé rendhagyó, hogy a bűnt egy mindenféle kütyüvel felszerelt tandem kerékpáron hajtják, azaz üldözik. Összeszokott párosról van szó, ez már rögtön a könyv elején kiderül, ahol Elisa képviseli inkább az észt, Anton pedig kiegészíti őt hirtelen jött meglátásaival, kicsit elkalandozó, néha nehézkes gondolataival.  Elsőre azt hihetnénk, hogy a történet Ausztráliába játszódik, de nem, hanem nem is olyan messze tőlünk, Berlinben, Németországban. A kalamajkát okozó Vörös Kenguru pedig nem más, mint egy 3 millió eurot érő műtárgy, ami természetesen eltűnik. "Övék az egyetlen rendőrségi tandem egész Németországban. Kezdetben a bűnözök csak gúnyolódtak rajtuk: - Nézd már a zsarukat, hogy tekerik a kerekes banánt! Közröhej, apám! Szakadok! " Tehát innen indul a történet, egyre jobban megismerjük a párosunkat, követhetjük az egyes nyomokat végig a városon,  eközben egyre jobban szórakozunk. Kiderül, hogy a tandem is minden modern technikával felszerelt csodamasina és a nyomozók is elég ügyesek, legalábbis gyermeki szemmel biztosan annak tűnhetnek, így attól nem kell tartanunk, hogy kis butusnak nézné az író az olvasóit, mert ettől távol áll, inkább partnerként vonja be őket a történetvezetésbe. Nekünk felnőtteknek kicsit gyengének tűnhet a nyomozás, de mégis remek szórakozás a jutalmunk az olvasás során, mert a humorral tud hatni. Tetszett, hogy egy-egy női karakter került a bűn mindkét oldalára, mellettük pedig a férfi szereplők is remekül illeszkedtek a történetbe, nem voltak elnyomva, mert olyan jellemábrázolás jellemezte őket, amely jól passzolt az adott helyzethez. A karaktereknek köszönhetően a fiúk és lányok egyaránt találnak maguknak olyan szereplőt, akivel azonosulni tudnak, de legalábbis szimpátiát érezhetnek irántuk. A súlyemelő Renáta Zobelitz, azaz Gránát Renáta pedig egy igazán izgalmas, jól sikerült karakterábrázolást kapott, számomra kedvenc lett. A kis mopsz nyomozó üde színfolt a történetben, remélem legközelebb több feladat fog rá is hárulni, mert nagyon aranyos karakter, a gyermekek kedvencévé válhat. Az író véleményem szerint remekül megtalálta a hangot a fiatalabb olvasókkal, hiszen a nyelvezet és a történet is modern, vicces, logikusan követhető. A logikai részhez kapcsolódóan pedig az egyes fejezetek végén találhatunk kérdéseket, amelyeket a képek és a fejezetben olvasottak alapján lehet megválaszolni. Azonban akkor sem kell elkeseredni, ha elsőre nem sikerül megtalálni a választ, mert a következő fejezet elején rögtön ezzel indít az író. Szerintem pont a gyermekek gondolkodásának megfelelően lettek kialakítva ezek a kérdések, némiképpen interaktívvá téve ezzel az olvasást, emellett a figyelem fenntartását is ösztönzi. Pedagógiailag szeretem az ilyen jellegű megoldásokat, jelen esetben a kb. 6-10 éves korosztályt látom erősebben megszólítva. Ettől függetlenül kicsit kisebbek és nagyobbak is élvezhetik a történet adta humort. A személyes kedvenceim a grafikai megoldások voltak, nagyon vidám és érdekes illusztrációk kísérik végig a történetet. Nagyon jól passzolt a történet és az illusztráció, ez lett a könyv egyik erőssége. A történet annak ellenére, hogy nem volt eget és földet rengető, mégis tudott egy plusz élményt biztosítani a humorral és a logikusan felépített nyomozati résszel. Egyetlen negatívumot tudok megemlíteni, ami mellett kicsit nehezen tudok elmenni, az pedig azok az elírási hibák, amelyek néha megakasztották az olvasás gördülékenységét.  A korrektúra remélem a következő részeknél nagyobb hangsúlyt fog kapni, mert megérdemli a sorozat. A karakterek és a történet is erősen burleszk kategória, de a jobbik fajtából, legalábbis mi nagyon élveztük a közös olvasást a gyerekekkel. Remek családi kikapcsolódás esős napokon, amikor éppen nincsenek kütyük a közelben       2. fejezet -  A Tandem nekivág – Attól tartok, fel kell másznunk a tetejére – mondja Anton a múzeumigazgatónak. – Tessék?!! Hogy mi? – néz döbbenten Antonra dr. Rollkopf. – Az én fejem tetejére? – Pontosabban: nem az ön, hanem a múzeum tetőjére. Az ön múzeumának a tetejére – mondja Elisa előzékenyen. Pillantása követte Antonét, és azonnal rájött, mit fedezett fel a kolléga: a tetőablakból egy kötél lóg le, végén egy kampó. Nem csoda, hogy Elisa is rögtön észrevette a kötelet. A bűnügyi nyomozó Elisa Klapp és a bűnügyi helyszínelő Anton Stuhl úgy ismerik egymást, akár a saját tenyerüket. Évek óta együtt dolgoznak. A kollégáik csak úgy hívják őket: a Tandem. Nem csak azért, mert valóban összeszokott páros, hanem azért is, mert szolgálati járművük egy tandem kerékpár. Övék az egyetlen rendőrségi tandem egész Németországban. Kezdetben a bűnözők csak gúnyolódtak rajtuk: – Nézd már a zsarukat, hogy tekerik a kerekes banánt! Közröhej, apám! Szakadok! De Elisa és Anton meg se hallotta. Tandemjükkel könnyedén áthatolnak bármilyen közlekedési dugón. Akad ezen a biciklin minden: kék fény, sziréna, elektromos segédmotor, mely különösen akkor hasznos, ha üldöznek valakit. Aztán ott van még a nyeregtáskában egy internetkapcsolattal ellátott tablet és egy hordozható labor Anton munkájához: ujjlenyomatvétel, DNS-teszt, ruhaanyagból származó szálak vizsgálata. És a csomagtartón akad még hely egy kosárnak is, benne trónol Mopsz, a nyomkereső kutya, aki most indul bevetésre. Mopsznak nemcsak a neve ez, hanem a fajtája is. A rendőrkutyakiképző-tanfolyamon ő volt az egyetlen kan mopsz a rengeteg farkaskutya között. Ma már tizenkét éves, emberi életkorra átszámítva egy nagyjából 84 éves aggastyán. Mopsz nem igazán sovány, inkább amolyan duci mopszli, aki olykor süketnek tetteti magát, cserébe viszont döbbenetesen jó a szaglása. – Vakk – vakkantja Mopsz, és kurta lábacskáival máris végigkocog a múzeum tetején, hogy szagot fogjon. Elisa letérdel a kiállítóterem fölött nyíló tetőablak elé, és belekezd a vizsgálatba. – Ez nincs bereteszelve, és kívülről nyitható. Anton bólint, és rámutat a nyílásban lógó kötélre. – A tolvajok ezen másztak le, így képesek voltak úgy megközelíteni a vitrint, hogy ne érjenek a fénysugarakhoz, amik beindítják a riasztót. – Jól kombinál, kedves kolléga – mondja Elisa. – És aztán valószínűleg emelőcsigával húzták ki a súlyos érmét a teremből. Mintha horgásztak volna. Mopsz kutyát a legkevésbé sem érdekli az efféle emberi fecsegés. Tömpe orrával már régen a lehető legalaposabban végigszaglászta a tetőablak környékét. Bepöndörödő farka hirtelen kiegyenesedik és égnek áll, akár egy ördögnyelv szilveszterkor. Elisa és Anton már tudja, miről van szó. Az eb szagot fogott. Buzgón üget a nyom mentén. Elisa és Anton követik. Mopsz a tető szélénél megáll, és vakkant két rövidet. Vagyis azt jelzi, hogy a nyom itt véget ér. Elisa áthajol a korláton, és lenéz a mélybe. Nem lehet azt mondani, hogy Antonnak tériszonya van. Csak éppen néha szédül egy kicsit. – Csak óvatosan, kedves kollegina, nehogy nekem leessen… – nyögi. – Eszem ágában sincs – feleli Elisa, miközben összehúzott szemmel bámul le a többemeletnyi mélységbe. – Vajon hogy jutottak fel a tetőre? – kérdi Anton, miközben a kötél üres végét nézi, amely félmagasan himbálózik a levegőben. Elisa a mélybe mutat. – Azt hiszem, tudom, hogyan csinálták.