Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel. "Tizennyolc tökéletesen egyforma, Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes, Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra rakott. – Ó, szép új világ… – a Vadember azon kapta magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete akarna gonosz tréfát űzni vele. – Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak."   Az először 1932-ben megjelent Szép új világ máig nem veszített népszűségéből. A kiváló angol regényíró, filozófus és esszéista könyvében egy olyan jövőt mutat be az olvasóknak, melynek középpontjában a fogyasztás és az emberiességét levedlett fogyasztói társadalom áll. Ebben a boldogtalan jövőben az emberek eltávoldtak egymástól, s miközben azért dolgoznak, hogy még többet fogyaszthassanak, lehetőségük van az érzelemmentes szórakozásra és a kábulatra is. Ezt a felrázó könyvet olvasva biztosan minden olvasónak felvillan az agyában, hogy mennyi hasnlóságot fedezhetünk fel a könyvben leírtak és napjaink történései között... vicomte Huxley a ’30-as években számos olyan politikai, gazdasági és társadalmi jelenségnek volt tanúja, amelyek őt is, mint minden gondolkozó embert, nyomasztották. A demagóg diktátorok előretörése, akik a nép és a nemzet nevében, az emberek fülsértően hangos ujjongásától övezve nyomták el nem csak az ostoba frázisokat harsogó népet és nemzetet, de a józan ész és az emberség utolsó pislákoló szikráit is, olyan abnormitás volt, amit csak értetlenül lehetett szemlélni. De nem csak a totalitárius rendszerek előretörése volt riasztó Huxley korában, ugyanis a piaci viszonyokat kiszolgáló liberális demokráciák is leszerepeltek, mikor a lehetséges jövő körvonalait próbálta valaki kifürkészni. A modern kapitalizmus újfajta embertelensége, ami már nem a munkások kizsigereléséről, hanem a teljes társadalom engedelmes fogyasztókká történő átpozicionálásáról szólt, olyan sötét jövőt festett fel, ami a maga módján legalább annyira nyomasztó, mint az emberi arcon taposó bakancs képe.   A Szép új világ a totalitarizmus és a fogyasztói társadalom jövőbeni egymásra találásáról szól. Arról, hogy mivé alakul a világ, mi lesz az emberiségből, ha az egyén elveszíti az identitását és kartotékadattá, egy olajozottan működő szerkezet jelentéktelen, bármikor lecserélhető csavarjává válik, akinek mindössze annyi a dolga, hogy agymosottan megtegyen mindent, amit a társadalom elvár tőle. Huxley félelmére, amit az egyre magasabb szintű gépesítés, a termelés és a fogyasztás egymásba kulcsolódó spirálkarjai, valamint az egyre növekvő életszínvonalon élő, de mégis pusztán a legelemibb ösztöneiket kielégíteni vágyó tömeg, s azokat manipuláló elit táplált, ma sem mondhatjuk azt, hogy meghaladta az idő. Ebben a jövőben az emberek mesterségesen megkreált kasztokba lettek terelve, hiszen az egyedek helyét születésük előtt genetikai manipulációval határozzák meg, a pillanatnyi igényeknek megfelelően, majd a gyerekkorban végtelen mennyiségű kondicionálással fixálják az adott példány szerepét, ami szinte teljesen kizárja az egyéni gondolatok vagy a lázadás lehetőségét. Persze a tömegtermelés óhatatlanul selejttel is jár, ami néhány defektes emberpéldány esetében megadja annak az esélyét, hogy ők legalább érezzék, hogy valami nincs teljesen rendben a világgal. Az, hogy helytelen, hogy minden vágy nem csak hogy azonnal kielégülhet, de ki is kell elégíteni, hogy nem csak hogy társadalmi szinten, de egyének között sem alakulhatnak ki konfliktusok, hogy a problémákra a probléma létének tagadása az egyetlen adekvát válasz, hogy nincs helye intimitásnak, vágynak vagy bármilyen valódi és mély érzelemnek, ami kötődéshez vezethet. S hogy mindezek a normalitás részévé váltak. Ebbe a látszólag szinte tökéletesen működő rendbe robban be a Vadember, aki furcsa kettős identitásával és számunkra is ismerős romantikus, lázadó és individualista hozzáállásával megkérdőjelezi az egyeduralkodó eszmerendszert. Nem csak az a kérdés, hogy vajon kívülállóként és lázadóként sikeres lehet-e egy ennyire elgépiesedett, legfeljebb az öntudat halvány szikráival rendelkező világgal szemben, hanem az, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága az ő elveinek. Az olvasó könnyűszerrel mondhatná azt, hogy igen, hiszen az emberi történelem általunk ismert legnagyobb tetteit az egyéniségeknek, álmodozóknak és látnokoknak köszönhetjük, de Huxley egyáltalán nem foglal ilyen könnyedén állást. Sőt, a Vadember XX. század eleji konzervatív/romantikus, szenvedélyre, heves érzelmekre és gyakran megzabolázatlan erőszakra épülő világképét legalább olyan disszonánsnak és veszedelmekkel telinek mutatja be, mint a jövő kaptártársadalmát. A kiegyensúlyozott, a fejlődést, a változást elutasító, felszínes, az együgyűségig hiszékeny társadalmat állítja szembe a versengő, mindent megkérdőjelező, szenvedélyekkel, elfojtásokkal, gyűlölettel és szeretettel teli történelmi emberiség képpel, és a régi típusú ember korántsem kerül ki egyértelmű győztesként ebből az összehasonlításból. Mint a társadalmi szatírák / disztópiák többsége Huxley műve fölött is számtalan ponton eljárt már az idő, és nem csupán a technikai részletek miatt, hanem azért is, mivel a regényben ábrázolt társadalmi berendezkedés annyira idegen az emberi természettől, hogy olyan szélsőséges mértékben, ahogy ő leírta, nem valósulhat meg, ám tagadhatatlan, hogy egyes elemei részesei a mindennapjainknak, és az a riasztó, hogy a jövőnknek még inkább részese lehet…