A világ legrosszabb gyereke története meglehetősen egyszerű és meglehetősen nehezen indul: van a Kavics becenevű kisfiú (a mustáros kenyér a „kedvenc eledele”), aki nemrég költözött szüleivel együtt a lakótelepre, és egyelőre nincsenek barátai. Anyját megkérdőjelezhető humorral Varga-kettőnek nevezi (a könyvben szinte mindenki valamiféle bugyuta becenévvel szerepel), apja mindig úton van, és ha valaminek nagyobb nyomatékot szeretne adni, akkor a „Kisdobos pénztáros szavamra mondom!” formulához nyúl. Egy bizonyos Nénike vigyáz rá, amikor minden jel szerint a gyermekágyi depresszióba örökre beleragadt anyja és a (nyilván ezelől menekülő) apja nem ér rá. Ő nevezi a világ legrosszabb gyerekének Kavicsot, aki olykor bizony még a falra is rajzol, a fene a büdös kölykét. Van persze rejtély is a könyvben: Kavics kedvenc hőse ugyanis Toldi Miklós (! – erről még beszélünk), és van egy titka: ismer egy igazi Toldi Miklóst is. Körülbelül 170 oldalnyi felvezetés után, „drámai körülmények között” derül ki, hogy az igazi „Toldi Mick” nem más, mint koruk hőse, a 23 éves, tanulmányait esti iskolában folytató, ugyancsak izmos lakatosmester, aki kulcsmásolással szolgálja a dolgozó népet, de azt aztán tényleg pompásan csinálja (nemhiába erős, ugye). Most persze azt kérdezik önök, hogy ha ilyen a könyv, akkor miért ajánlgatom ezeken a hasábokon? Elárulom nyomban: azért, mert végtelenül bájos. Én nem tudom, hogy csak a nosztalgia okozza-e, vagy egyéb is van benne, de körülbelül harminc oldal után elkezd élni az egész, és kellő iróniával visszasimulunk abba a régi korba, ahol még az volt a menő, ha egy elemistának Toldi Miklós a kedvenc hőse (és nemcsak a figurát ismeri, hanem hosszan tud idézni Arany művéből, sőt az édesanyjának is mindig a Toldit kell mesélgetnie neki), ahol a lakótelepi élet faék- és ruhaszárító-egyszerűségű örömei várják a gyerekeket, ahol mindenki dolgozik és illedelmes (a kukás például eltartott kisujjal kávézik, miután Kavics magukhoz invitálja őt likőrözni, a mama nevében: „A nagy ember az ajtóban meghatottan krákogott, anyu a körmét rágta, olyan tanácstalan volt. Aztán később ittak mégis, persze csak ők ketten, de a kukásember azt mondta: a gyerek egészségére. Úgy fogta a poharat, hogy elállt a kisujja a többitől, mint egy kis felkiáltójel. Kavics elhatározta, ha nagy lesz, ő is így tartja majd a poharat”), ahol a rendszer megkövetelte munkát csak néha szakítja meg egy-egy kiadós, jól megérdemelt ebédszünet, a gyerekek pedig alig várják, hogy láthassák a János vitézt az Operában („ifjúsági előadás”, természetesen). Az erkölcsök tiszták, a gyerekszerelem romantikája megejtő (és igen szépen, szubtilisen és áttételesen ábrázolja a szerző – egészen kortárspszichológiaiirányzat-kompatibilis!), és jóllehet a tollak nem fognak rendesen (elevenünkbe vágó szocreál mondat: „Kavicsnak fogalma se volt, hogy mi az [ti. a svábbogár], de belátta Hatala igazát, és nekiadta a golyóstollát. Úgyse szerette, rossz volt a festék benne, olyan szaggatott lett a vonal, amit húzott, mint egy sorompó”) – és még csak nem is ez a legnagyobb baj –, igen fontos mondatok és erkölcsi tanulságok fogalmazódnak meg benne a barátságról, a felelősségről és a jóságról. (Tulajdonképpen arról szól a könyv, hogy az életleckék között bukdácsoló Kavics hogyan tesz szert igaz barátokra – minden, kisgyerekeknek szóló könyv erről beszél azóta is.) Soha senki nem kandikál ki a gyermeki látásmódból, a naiv rácsodálkozás itt valóság, nem illúzió, nincs semmiféle összekacsintás, következetesen végigvitt mese van csak. És van benne humor – ez a gyengém –, bájos, óvatos és esetlen: „Kavics is kedvelte Ágit, mindig együtt kaptak intőt magatartásból”, vagy: „A harmadik emeleti erkélyen megjelent a kis Csipak, le volt ragasztva mind a két füle ragtapasszal. Borzasztó nagy, elálló füle van, az biztos, de azért kár leragasztani! A nagymamája szokása ez, azt mondja, így esetleg lelapul. Emiatt elég sok verekedés van az udvarban, mert a nagy Csipak mindenkit azonnal megver, aki csúfolni meri a kicsit, ami igazán szép tőle. Csak a múltkor tévedésből is megvert egy lányt, mert az azt mondta, ragtapaszért megy a gyógyszertárba. Pedig azért ment valóban.” Szóval mindenkinek jó szívvel ajánljuk: annak, aki a gyerekének meg szeretné mutatni, hogy volt ilyen is és annak, aki maga is a hetvenes években volt gyerek. Nagy Koppány Zsolt