A Tulipánháború meséinek színtere, Felső-Petúnia Milán király birodalma. Tökéletes mesehelyszín, hiszen ép ésszel megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan dolgok történnek, és indítják el az egy-egy epizódnyi kalandos cselekményt. A szerző azonban, miközben megörvendezteti a váratlan részletek kidolgozottságával a hallgatót, ügyel arra, hogy világa kiszámítható is legyen. Megismerhessünk egy, a miénktől különböző, de lehetséges szabályrendszert. Ahol pedig szabályok vannak, ott rendszerint vannak szabályszegők is. A mesetörténetek főhőse, Habakuk királyfi ideális ütközőfigura: olyan karakter, aki állandóan a szövegvilág és a valós világ határán áll, vagyis jár, járkál. Állandóan szembekerül a világát megalkotó szabályokkal, magatartása tükröt tart saját fiktív világa elé, s így magára veszi a gyerekolvasó fejében megfogalmazódó kérdéseket, amelyek a könyvvel való találkozás nyomán keletkeznek, és mindannyiszor a saját világgal való összevetésben nyernek értelmet. Mert igen, valójában mikor a kedves és esendő Habakuk kalandjait követjük nyomon a gazdagon és ötlettel illusztrált lapokon, valójában a gyerekség általános szerepeivel, problémáival szembesülünk. Szakács Eszter, miközben áradó jókedvvel és termékeny képzelettel festi elénk mesevilágába elzárt történeteit, ügyel arra is, hogy fönntartsa az összeköttetést mindennapjainkkal. Felső-Petúnia királysága, bármilyen határozottan és szigorúan jelölje ki határait az a fehér vonal, ami Alsó-Petúniától, a szomszédos, hol baráti, hol kihívó királyságtól elválasztja, valójában nagyon is nyitott birodalom, minden kuriózuma ellenére telis-tele van világunk tartozékaival, s ezáltal aktuális határai mégis mintha a mi nappalinkban vagy gyerekszobánkban, közelünkben húzódnának. A Tulipánháború meséinek legvonzóbb tulajdonsága a különböző olvasásoknak felkínálkozó többértelműsége. Miközben a mesék alapcselekménye világosan és jó történetvezetéssel az archetípusok világába vezet, a szerző játékba kezd ezekkel a hagyományokkal. A mesei motívumokkal folytatott párbeszéd leginkább Habakuk, a királyfi egyéniségén figyelhető meg. Mint tudjuk (hallottuk vagy olvastuk), a régi korok királyfiai természetes módon birtokolták a bátorság, komolyság, megfontoltság erényeit. Legalábbis az igazi királyfiak. Na most, Habakukra kevéssé illenek ezek a jelzők, mégis igazi királyfi, garantálhatjuk. Mitől s miért? Éppen attól, hogy e tulajdonságok mára életszerűtlen igazolásai, a hihetetlen hőstettek bemutatása helyett Habakuk a rámért szerep elvárásainak a maga módján, szertelenül és véletlen módon, többnyire valamilyen kerülővel és mellékesen felel meg. Hős, hőstettek nélkül. Hős, akiben nem találjuk meg az önmagát megalkotó ember mítoszát, küldetéstudatát, aki éppen ezért ritkán is veszi a bátorságot, hogy magához vonja a mesei cselekmény alakítását, de akinek mindig, minden a kezére játszik, akinek legfőbb kísérője a jó szerencséje és szíve. A mesék többségében érzékelhető egy ajánlat, mely a királyfi-mesékben szereplő tradicionális férfiszerep elvárásait egyszerre képes közvetíteni, és maibb arcunkra szabva szabadabban ábrázolni. Ezáltal pedig az ideális „férfiúi erények” kérdését bocsátja vitára. Az író ezt egy rendkívül érdekes és merész gesztussal, a legismertebb lánymesék történeteinek átfordításával, az alapmese nemi sztereotípiáinak felülírásával éri el. Majd minden történeten áttűnik valamelyik, az univerzális mesekincs köréből vett „nőies” alaphelyzet, amire a felnőtt (föl)olvasó persze tudatosan, az eltérések kíváncsi nyomon követésével, míg a gyerek ösztönösebben, beleéléssel reagálhatnak. Nagyon érdekes megfigyelni, ahogyan Habakuk - ez az ízig-vérig mai és régi királyfi – a sorozatos szerepcserék következtében a meseirodalom tradicionális lányszereplőinek helyzetébe kerül, s rendre jól teljesít, a maga férfias, kisfiús módján: nagylelkűen megcsókolja Emmát, a békakirálylányt, hogy az egy napra emberré lehessen; visszaszerzi édesanyja elveszett aranygyűszűjét azzal, hogy Holle anyó meséjének hősnőjéhez hasonló próbákat áll ki; vagy az utolsó mesében, A Szépség és a szörnyeteg parafrázisaként is olvasható A loncsos szörnyetegben felismeri és visszaváltoztatja Miát, a hóperenciai királylányt.   A mesék egy másik csoportjában Szakács Eszter a bajba került királyságot megszabadító, az átkot megtörő királyfi nyomasztó és levehetetlen szerepkörét tölti meg élettel és könnyedséggel. A világnyi terhet és felelősséget vállán cipelő figura helyett a leleményes és békességes, békéltető hős típusa jelenik meg Habakuk alakjában. A birodalom megmentője, akit a mese igazságának közvetítőjeként nyugodtan nevezhetünk az irodalom megmentőjének is. S aki az itt elhangzott, komoly szavakra valószínűleg mindössze azt felelné, ami „mindig eszébe jutott megindító helyzetekben: Teringettét!”. Az elemzést készítette: Tóth Ákos egyetemi oktató, kortárs irodalom- és Tandori-kutató