Szuper hugi
Rozsonits Judit 2016.09.18. 15:51
Írta: Gwyneth Rees, llusztrálta: Ella Okstad,Fordította: Csapody Kinga. Manó Könyvek Kiadó, 2014., 152 oldal
Melyik gyerek ne vágyna arra, hogy szuperereje legyen, de legalábbis valami, ami miatt ő maga különlegessé vágyik?
Nos, történetünk két kis főszereplője rendelkezik azzal, amire a hétköznapi gyerekek annyira vágynak: képesek életre kelteni az élettelen tárgyakat. Ez rendkívül jó móka, ha az ember unatkozik leckeírás közben, vagy, ha a babái, a játékmackói, no meg a kerti törpe cseverésznek, de mindez apa huncut bosszantására is alkalmas. Mert hát gondoljunk csak bele, mi lenne, ha reggel, félkómásan készülnénk belebújni a cipőnkbe, az meg hangosan ránk köszönne.
|
Örömmel tapasztalom, hogy ismét egy olyan, alsós korosztálynak íródott könyvet kaphatnak a kezükbe a legifjabb magyar olvasók, amit már maguk is élvezhetnek, de akár szakaszonként fel is lehet olvasni egymásnak anyával, apával vagy éppen egy nagyobb testvérrel. Ráadásul át meg átszövik a felnőttkorral járó gondok, a mindennapos megoldásra váró problémák, melyek, szuperképességek ide, vagy oda, szemernyit sem különböznek az átlagos szülő-gyerek konfliktusoktól.
Hiszem, hogy bár más-más olvasata van a gyerekek és a szülők számára, a két korosztály találkozik félúton, és a leírtak minden család személyes tapasztalataival, élményeivel lehetnek gazdagabbak. Ugyanis egy sor olyan téma bukkan fel a történetben, melyről érdemes, sőt, szükséges beszélgetni a gyerekekkel. Például az, hogy egy költözéskor általában teljesen normális, hogy viták vagy éppenséggel veszekedések alakulnak ki a családban, hiszen a szülőkön sok a felelősség, de fontos pontja a történetnek, hogy a gyerekek megtanulják, vannak olyan fontos, családi titkok, amelyeket meg kell őrizni, amelyekről nem beszélgethetnek még a tanító nénikkel vagy a barátaikkal sem, mert ezek csak és kizárólag a családra tartoznak.
Remek külső probléma az új, szaftos sztorira éhes riporter szomszéd a trambulinnal, hiszen életünk minden pillanatába belenézhetnek, beleláthatnak mások az okos telefonokon vagy a közösségi felületeken keresztül, mert mi magunk lehetőséget adunk erre. A gyerekeknek tehát meg kell tanítani, hogyan kezeljék helyes formában és mértékben a nyilvánosságot. Nem könnyű szülői, nagyszülői, vagy akár a pedagógusi feladat ez sem, hiszen nem adhatunk egy maflást mindenkinek, aki kifürkészi a titkainkat, de mi azért lehetünk körültekintőek és óvatosak.
Azt gondolom, hogy Gwyneth Rees könyve egyszerre tanító jellegű, de nem didaktikus, humoros, vicces, bájos, éppen ezért megnyerő, de a huncutság, az apró csínyek és az életre keltett mackó megmenekítésének története az, ami a fiatal kis olvasók számára elsősorban élvezetessé teszi a történetet. Nagyszerű dramaturgiai lépésnek érzem a nagymama szerepének nézőpontváltását, aki a habókos, bolondos varázslómamából végül a legértékesebb segítségnek bizonyul. Az életben is ezt lenne jó követni, nem harcolni a nagyszülők ellen, nem távol tartani őket az unokáktól, hanem a tapasztalataikat, idejüket, szeretetüket elfogadva részben rájuk bízni a kicsik felügyeletét.
Egyetlen apróság van, amivel nem tudtam mit kezdeni, ez pedig a szülők magyarra fordított neve (Klára és Laci), tekintve, hogy nincs magyar vonatkozása a történetnek, de ez egy cseppet sem von le a könyv élvezeti értékéből, sőt, talán a magyar gyerekek számára éppen ettől lesz még kedvesebb, hozzájuk közel álló olvasmány.
Rozsonits Judit
Forrás: ekultura.hu
|
|