Jansson, aki Tolkienen és Lewis Carrollon nevelkedett, akire nagy hatással volt az absztrakt festészet és Virginia Woolf, valamint szívből gyűlölte Immanuel Kantot, a szorongás ábrázolásának egyik legnagyobb mestere. Múminvölgy ugyanis, azon kívül, hogy védettséget és végeláthatatlan játékot jelent az ott lakóknak, egyik oldaláról a sziklás-siváros Magános-hegységgel, másik oldaláról pedig a viharos tengerrel határos.   A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében című novella (magyarul A láthatatlan lurkó című kötetben jelent meg) egy őrület határán élő magányos kalamáli asszonyságról szól, akiről mindenki azt hiszi, hogy soha nem történik vele semmi. Egyedül bérli egy böhöli házát a szürke tengerparton, az üvegfiguráit rendezgeti és a szőnyegét mossa, nagy ritkán pedig meghív magához valakit teázni.   A történet egy olyan estéről szól, mikor a Kalamáli Cókmók asszonyt vendégli meg. Közben képtelen normálisan viselkedni, hetet-havat összehord, zavarában kiönti a teát az abroszra és arról beszél, hogy valami elkerülhetetlen veszély és katasztrófa közeledik, amiről senki nem tud és amire senki nem tud felkészülni. A vendéglátás pocsékul sikerül, Cókmók asszony hamar elmenekül, a Kalamáli pedig átteszi a vázát az asztalról a párkányra, bámul kifelé az ablakon és várja a vihart. Kószlászbóklász magányossága egészen másmilyen természetű: ő szabadon döntött a magány mellett. Időközönként (általában októberben) fogja a sátorfáját és elindul délnek. Ilyenkor jobban szereti, ha nem zavarja senki, vándorolhat, szájharmonikázhat és dalokat írhat a fa tövében. Néha lelkiismeretfurdalása van amiatt, hogy legjobb barátja, Múmin kínzóan sóvárog utána és alig várja, hogy hazatérjen. De Kószlászbóklász számára legfontosabb a függetlenség: a folyton ébren tartott vágy és várakozás és az ezzel járó boldog-bánatos magányosság.   A történt folyamán Kószlászbóklász egyre többet lesz távol: a Szent Iván-éji rémálomban (Farlig midsommar) kilenc hónapig nem jön haza, mikor pedig legközelebb a Múmin-család elköltözik egy távoli szigetre (Pappan och Havet), ő már nem is tart velük. Szent Iván éjjele csupa bűbáj és rejtelem. Az év legrövidebb éjszakáján örömtüzek gyulladnak, régi babonák kelnek életre, a máglyák körül mindenki szilaj táncot rop… De mi történik, ha örömtűz helyett vulkánkitörés szakad a nyakunkba? Hogyan mentsük az irhánkat és a kávéskészletünket a szökőár elől? Mi a teendő, ha a régi babonák ezúttal életre kelnek, s a szentivánéji álom hirtelen lidércnyomássá változik: Szerencsére Tove Jansson hősei mindenre találnak megoldást a maguk bumfordi módján. Muminpapáról kiderül, hogy egész ügyes verslábakat tud faragni, Vándor nemcsak leszámol ősi ellenfelével, de kipróbálhatja magát bébicsőszként is. Cukota kisasszony életében először jókedvűen ünnepli Szent Iván éjjelét, és Muminbocs megízlelheti, milyen a börtönkoszt. Kiderül, vajon hatékonyak-e Lencsilány sajátos nevelési módszerei, és hogy balszerencsét hoz-e a fütyörészés. A kalamajkák közepette bepillantást nyerhetünk a titokzatos Teátrumba, és végül igazat adhatunk Shakespeare mesternek: valóban színház az egész világ. Még Mumin-völgyben is.   A Titokzatos tél a Mumin-völgyben ( Trollvinter) című rész járja körül a a legalaposabban az egyedüllét és az egzisztencialisták szorongás fogalmának problémáját. A regény a központi alak, Múmin önmagára eszméléséről és felnőtté válásáról (szabadságba vetettségéről) szól, ami miatt sokan a legjobb Múmin-könyvnek tartják (ha nem is a leghumorosabbnak). Tél van: az addig védettségben élő és naiv világképpel rendelkező múmingyerek viszont ezen a télen nem alszik téli álmot, mint a többiek. Ébren akar lenni, hogy megismerje, milyen az élet zordabb fele. A hónapokig tartó északi sötétségben Múmin rá sem ismer a házukra és a környékre. Próbálja felébreszteni Múminmamát, de ő képtelen kinyitni a szemét. Múmin ezen a magányos télen szembesül először a halálfélelemmel: a Hideg Hölgy és a Hork tudatosítják benne, hogy minden életnek elmúlás a vége. Még soha nem volt egyedül ilyen hosszú ideig: bár Tútikki és Pöttöm a közelében vannak, mindketten távolinak és idegennek tűnnek a szemében.   “A világon minden olyan bizonytalan – tanítja neki Tútikki -, és engem éppen ez nyugtat meg a legjobban”. Hogy elfogadja ezt az új életszemléletet, Múminnak át kell vészelnie a kegyetlenül közömbös telet és meg kell tanulnia bíznia önmagában és megbarátkozni a szabadság (más szóval a függetlenség vagy a magány) gondolatával. És szembe kell néznie azzal is, hogy a szülei öregszenek és már neki kell gondoskodni róluk, nem fordítva.   A regényfolyam nagy magányosait még sorolhatnánk tovább is: Múminpapa magára utaltságát és melankóliáját, amiért nem tud megfelelni az elvárt apa-férfi-művész szerepeknek; a hattiwattik örökké tartó, nyugtalan bolyongását a tengeren; Tútikki felvállalt remeteségét és titokzatos (leszbikus) szerelmi életét; Böngész bácsi gyűjtőszenvedélybe menekülését és bogaras befordulását; és mindenekelőtt a jégbe fagyott, kimeredt szemű, félelmetes Horkot, akinek nyomában minden megdermed és elhal. Az elhagyatottságot, kivetetettséget képzi le a táj is: Jansson kedvencei a kopár sziklák, a szúrós, bokorszerű virágcsomók, a rögök, kövek, a csorba kagylók és a kétségbeesetten és céltalanul hullámzó tenger. A természet idegen és fenyegető – folyton katasztrófák sújtják Múminvölgyet: árvíz, üstökös, szökőár, viharok. Az egyetlen, ami összeköti ezeket a hatalmas távolságokat és elűzi a sivárságot, a Múminház és benne Múminmama. A Hur gick det sen? című képeskönyvben a sziklagörgetegeken, viharos tengeren, égszakadáson keresztül rohanó Múmin csak akkor nyer nyugalmat, mikor a hegyeken túl meglátja a ribizliszörpöt készítő, napfény-glóriás Múminmamát. Ő az egyetlen, aki nem magányos: életét kitölti, hogy másokról gondoskodik. Fürdőkádból meregeti a palacsintatésztát, a piknikre elhozza az egész kamrát és arra is van ideje, hogy kishajót barkácsoljon Múminnak. Humora és figyelme melegséget hoz a legridegebb időkben is: mikor ő felébred, Múminvölgyben elkezd olvadni a hó. Szomorú, hogy miután az igazi Múminmama, Signe Hammarsten meghalt, a lánya, Tove Jansson abbahagyta a Múminkönyveket és soha egyetlen sort sem írt többé senkiről a völgylakók közül. Az egzisztencialisták igazságát talán nem is olyan könnyű elsajátítani. Nagy Boldizsár