Ezek a mesebeli keresztanyák elég veszélyesek, sértődékenyek és kiszámíthatatlanok, okoztak már galibát egy királykisasszonynak is, akinek emiatt száz évig kellett aludnia. A mi koboldunk – akinek Igazmondó Glimpi a becsületes neve – kicsit mintha jobban járt volna. Vagy nem is tudom. Az igazmondás képességéről ugyanis hamar kiderül, hogy inkább átok, mint áldás, és ha jobban belegondolunk, ez a meséken kívül is elég régóta így van már. No, de térjünk vissza a mesére, merthogy ez mégiscsak egy mese volna, mégpedig Matt Haig – akit a Karácsony-trilógia tett híressé a gyerekirodalomban – legújabb kötete, Az Igazmondó Glimpi. A karakter mellékszereplőként felbukkant már a trilógiában is, de most komoly főszereplővé lépett elő. A pazar rímekbe szedett verses történetéből megtudjuk, hogy ő semmiben nem hasonlít hetvennyolc koboldtestvéréhez: se táncolni nem tud, se mesélni, se dalolni, se hősködni, se varázsolni, és még szárnya sincs. Borzasztóan magányos, mert a keresztanyai átok azzá tette őt. Senki nem akar ugyanis barátkozni egy olyan kobolddal, aki mindig megmondja az igazat. Pedig nem akar ő bántani senkit, még „az igazság bajnoka” címre sem pályázik, egyszerűen nem tehet mást: hazug szó nem hagyhatja el a száját. Ez pedig fölöttébb kellemetlen a környezete számára. A manók, állatok, családtagok és egyéb mesebeli lények vagy megsértődnek attól, amit hallanak, vagy halálosan unalmasnak – mi több, bolondnak – tartják Glimpit, és azt teszik, amit ilyenkor tenni szokás: jól kiközösítik. Magányosan élne a mi kis Glimpink, ha nem lenne egy Márta nevű egere, aki a hajában lakik, és ott cincolánkodik. Ez utóbbi szóért külön köszönet Szabó T. Annának, aki bravúrosan – tele játékossággal és nyelvi leleményekkel – oldotta meg a verses mese fordítását. Glimpi hiába bujdosik el a többiek elől, világgá menés közben is egyik bajból a másikba keveredik, aminek persze újra meg újra az igazmondás az oka. Végül a kilenc méteres troll kezében köt ki – az illusztrátor ezúttal is Chris Mould, aki gondosan feltünteti a méretarányokat a képen. A troll nem is annyira buta, mert miután meghallgatta a róla szóló igazsághimnuszt, rájön, hogy ha bekapná Glimpit, a keserű igazság egyáltalán nem ízlene neki. Így hát ahelyett, hogy felfalná őt, inkább ráfúj egy nagyot, s a trollsvung – újabb fordítói lelemény – messzire röpíti a koboldot. Egyenesen Helsinkiig. Szeretem, amikor egy mesébe hirtelen betör a valóság. A kisebb gyerekeknek Helsinki semmivel sem jelent többet, mint az Óperenciás tenger, de a nagyobbak már sejtik, hogy Glimpi tulajdonképpen közénk, az emberek közé érkezett. Lehet is szorongani, hogy vajon mit mond majd rólunk, de Matt Haig nem efelé viszi a történetet. Egy váratlan csavarral Glimpi végre egy olyan helyen köt ki, ahol nagyon is szükség van az igazmondásra. És ekkor a történet hirtelen átvált: egy hétéves kislány éli át, hogy az igazság – bármilyen fájdalmas is – még mindig sokkal jobb, mint az illúziók és hazugságok világa. A reményről, az életbe vetett bizalomról és az élet iránti tiszteletről még nem hallottam senkit ilyen egyszerűen beszélni, mint Glimpit. Tíz sorban összefoglalja egy élet értelmét, amit most újévi jókívánságként nyújtok át az Olvasóknak: Majd pirulsz és vidulsz és rossz viccen nevetsz, és szaladsz és maradsz és szeretsz és feledsz. Te döntesz, hogy telik veled az élet el, úgy hajlik, mint hangod, amikor énekel: tisztán és magasan szólhat, ha akarod, de ha szorongsz, ha félsz, elcsuklik a hangod. Néha tisztán cseng majd: boldog élet-ének, ennyi jó lesz benne – hosszú-hosszú évek! Amikor meg rossz lesz, ne ijedj meg tőle: várj csak türelemmel, jobb lesz majd jövőre.     Boldizsár Ildikó