Majd tízéves a kiadvány, gyerekkönyves berkekben mindenki nagyra tartja, mégsem ismeri a nagyközönség, pedig rádiójáték is készült belőle a kötet megjelenése után, és az egyik legjobb fordító kezébe került, aki csak szóba jöhetett: Varró Dániel anyanyelvi szinten beszéli az abszurdot, amely a könyv sajátja. Az angol szöveget nem ismerem ugyan teljes terjedelmében, de azokból a szemelvényekből, amelyekre ráakadtam, arra következtetek, hogy a fordítás még az eredetinél is jobb egy fokkal. Részlet Varró Dániel fordításából: „− Szia, vadász! − mondta. − Szent Habakuk! − kiáltotta a vadász. − Egy rettentő oroszlán, egy veszedelmes oroszlán, egy ordító, vérszomjas, emberevő oroszlán! − Nem vagyok emberevő oroszlán − mondta az ifjú oroszlán −, nyulakat eszem és földi szedret. − Nincs mentség − mondta a vadász −, le foglak puffantani. − De én megadom magam − mondta az ifjú oroszlán, és égnek emelte a pracliját. − Na, ne marháskodj! − mondta a vadász. − Ki hallott olyan oroszlánról, aki megadja magát? Az oroszlánok nem adják meg magukat, az oroszlánok a végsőkig küzdenek. Az oroszlánok felfalják a vadászokat! Úgyhogy kénytelen vagyok lepuffantani téged, és csinálok belőled egy helyes kis szőnyeget, és a kandallóm elé terítelek, és hideg téli estéken rád ülök marsmelót sütögetni. − Jaj, ne izélj, nem kell ezért lepuffantanod − mondta az ifjú oroszlán. − Leszek a szőnyeged, és odafekszem a kandallód elé, és mocorogni se fogok, úgyhogy rám ülhetsz, és annyi marsmelót sütögethetsz rajtam, amennyi csak beléd fér. Élek-halok a marsmelóért − mondta az ifjú oroszlán. − Hogy micsinálsz? − kérdezte a vadász. − Na, jó − mondta az ifjú oroszlán −, az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy csakugyan élek-halok-e a marsmelóért, mert még sose kóstoltam, de sok mindenért élek-halok, ráadásul tetszik nekem annak a szónak a csengése, hogy marsmeló, úgyhogy ha olyan finom, amilyennek hangzik – mmmmmmmmm! –, egyszerűen ki van zárva, hogy ne éljek-haljak érte. − Kacagnom kell − mondta a vadász. − Sose hallottam olyan oroszlánról, aki megadta volna magát. Sose hallottam olyan oroszlánról, aki marsmelót evett volna. Le foglak puffantani, és punktum. Azzal a vállához emelte az idétlen fadarabot.” Gyerekkönyv? Silverstein azt állította, hogy ő nem gyerekeknek írta és rajzolta ezt a könyvet, és igaza is lehetett volna neki, hisz olykor annyira abszurd, hogy azt gondolhatnánk, a kicsik egyáltalán nem érthetik. Nagyot tévedtem, mert a négy és fél éves fiam, akinek elég nehéz még csupán felolvasással fenntartani a figyelmét, nem hagyott békén egészen addig, amíg (két ülésben) végig nem olvastuk a 11 fejezetből álló, nem rövid történetet, majd arra kért, hogy kezdjük el újra elölről. Éppen nálunk vendégeskedett egy magyar származású, németül író, elég neves szerző, aki hajlandó volt újrakezdeni a felolvasást. Élvezettel hallgattam, hogy egy pillanat alatt ráérzett a teljesen ismeretlen szöveg ritmusára, szinte sajátjává tette a mesét. Tapasztalatom szerint az íróknak különösen jó érzékük van mások jó minőségű szövegeihez, ami a felolvasás során megnyilvánul, most is így történt. Két újabb Silverstein-rajongót szereztünk. A másik az írónő három és fél éves, magyarul még nem teljesen anyanyelvi szinten beszélő kislánya volt, aki szintén tátott szájjal, mozdulatlanul hallgatta a mesét. Sokat gondolkodtam azon, mi az, ami ennyire leköti a gyerekek figyelmét, amikor a történet abszurd, a nyelv inkább a felnőttek számára humoros, a rajzok pedig nem a megszokott, színes mesevilágot közvetítik, hanem inkább karikatúraszerűen illusztrálják az eseményeket. Valószínűleg az eredetiség, a gyermeki látásmód és a féktelen fantázia nyűgözte le őket is, csakúgy, mint engem. Nagyon sok mesét olvastam már a gyerekeimnek, de ez volt az első, amiből egyetlen szót sem hagytam ki. Általában az a jellemző, hogy kapásból tömörítem, egyszerűsítem a szöveget, ha látom, hogy nem igazán köti le a gyerekek figyelmét. Most élvezettel lubickolhattam benne, hiszen feszülten figyeltek, nehogy egyetlen szót is elszalasszanak. Irodalmi szöveg? A szöveg telis-teli van olyan kifejezéssel, amit minden szerkesztő és korrektor irgalmatlanul kiirt a nyers kéziratokból. Most nem azért maradtak benne ezek a „hibák”, mert a szerző vagy a fordító nem tud írni, hanem azért, mert olyan elementáris a stílusa, hogy a szavak egyszerűen nem állhatnak az útjába. (Ezt a képzavart vállalom!) Nem lehet kihúzni belőle egyetlen szót sem, tekintve, hogy a szöveg erős egységet alkot, ezért a szóismétlések, fokozások vagy feleslegesnek tűnő írásjelek mind a helyükön vannak. Számtalan olyan kifejezést olvashatunk a könyvben, amit nagyon ritkán láthatunk szépirodalmi művekben leírva, például: gatyapőc (élvezettel magyaráztam értelmét a három kiskorúnak), hékás, atya-gatya, pöpec, odasanyaoroszlááán!, klafa, jesszum pepi! stb. Sírni vagy nevetni? Rettenetesen vicces a szöveg, mégsem öncélúan vicceskedő. Lehengerlő a történet, ami lényegében egy fejlődésregény. Adva van egy oroszlán, aki nem fél a fegyverektől, sőt érdeklődik irántuk. Találkozik egy vadásszal, aki le akarja puffantani, de ez szerencsére nem sikerül. Cserébe az oroszlán fölfalja a vadászt, elveszi a fegyverét, és addig gyakorolja a lövészetet, mígnem ő lesz a legeslegpontosabban célzó oroszlán a világon. Híressé és gazdaggá válik. Minden ajtó kinyílik előtte, mert ha azt mondja, hogy „Groáágrrr”, senki nem mond neki ellent. A könyv egyik fontos momentuma a „marsmeló”, ami olyan étel, amit (a vadászok szerint) leginkább oroszlánbőrön üldögélve lehet sütögetni. A marsmelóból jó kis kalamajka kerekedik, de nem szeretném lelőni a poént. Noha rengeteget röhögtünk (nem nevettünk, röhögtünk!) a könyvön, valójában ez az egyik legszomorúbb történet, amit valaha olvastam. Az oroszlán, aki majdnem emberré válik, mindent megkap, amit csak el lehet képzelni, gazdag és híres, de mégsem boldog, valami mindig hiányzik neki. Amikor a Fityfiritty cirkusz igazgatója, aki elment érte a dzsungelbe és sztárt faragott belőle, azt ajánlja, hogy utazzanak el Afrikába vadászni, mert az valódi újdonság, Lafkádió kapva kap az alkalmon. Találkozik egy másik oroszlánnal a vadászaton, aki közli vele, hogy ő nem vadász, hanem oroszlán. Lafkádió rádöbben, hogy mégiscsak oroszlán. Tehát nem puffanthatja le a saját fajtársát és nem is eheti meg a vadászokat, mint tette volt afrikai ifjú oroszlán korában. Hogy mi lesz a vége, azt nem árulom el. Nagyon kemény a téma, és rengeteg kérdést vet fel: − Honnan jössz és hová tartasz? − Mivé váltál? − Mit kellett tenned azért, amit elértél? − Mitévő légy most? Miközben nagyon sokat nevettem, óhatatlanul feltettem magamnak is ezeket a kérdéseket. A válaszok még nem egyértelműek, de maradjunk annyiban, hogy gondolkodom rajtuk. A képekről A képek a lehető legegyszerűbb technikával születtek, ha nem tévedek, golyóstollal, esetleg vékony filccel rajzolta őket egykor készítőjük. Látszólag nem tud különösebben jól rajzolni, mint ahogy zenélni meg írni sem. Mégis Oscar-díjra jelölték az egyik filmzenéjét, és milliószámra adták el könyveit szerte a világban. A rajzok a szöveggel együtt elementárisak! Sajnos nem volt szerencsém a Magyarországon megjelent két másik könyvéhez, de ami az interneten fellelhető róla, azt lelkiismeretesen és nagy élvezettel olvastam, néztem, hallgattam. Tartalmas és tanulságos két napot töltöttem Shel Silverstein műveinek megismerésével, ajánlom mindenkinek, akinek valaha is eszébe jutott ilyen vagy valami hasonló gondolat: „A minden még nem minden.” (Sík Kiadó, 2002) Both Gabi Forrás: meseutca.hu