Bámulatos képzelőerővel megrajzolt világ, mely a szereplői mellett témaválasztásával nyerte el az olvasók és a kritikusok rajongását. A történet főhősére nem kisebb feladat és felelősség hárul, mint felszabadítani egy várost és lakóit egy velejéig romlott hatalom zsarnoksága alól. A halhatatlan klasszikusok sorát gyarapítja. Gyönyörűen megírt történet varázslatról, cselszövésről és az élet értelméről, csodálatosan erős karakterekkel. Keresni fogom az írónő egyéb könyveit is. Robin Abbate   Ki mondta, hogy a nagyok már nem olvashatnak tündérmeséket? Íme egy csodálatos cáfolat Kelly Branhilltől: A lány, aki holdfényt ivott című könyv, egy kamaszoknak szóló szépséges történet.   hagyjatokolvasok.blogspot Vajon hányféle érzelmet bír el egy szív? A nagyanyjára nézett. És az anyjára. A családját védelmező férfira. Végtelen sokat, gondolta Luna. Épp úgy, ahogy végtelen a világmindenség is. Fény, sötétség és végtelen mozgás alkotja; tér és idő, tér a térben és idő az időben. Már tudta: a szív végtelen súlyt elbír.   Miért olvastam el? Amikor először megláttam a borítóját, az szerelem volt első látásra, aztán később felfigyeltem erre a gyönyörű címre – The Girl Who Drank The Moon -, ami ezer titkot rejt, felcsigáz és olyan kellemesen hangzatos (és szerencsére magyarul is megmaradt a líraisága: A lány, aki holdfényt ivott). Nem bírtam kihagyni! Szerintem… Néha kellenek az olyan történetek, amik tökéletes ellenszeri a bánatnak vagy a hétköznapok szürkeségének. (Ehhez a kijelentésemhez érdekességként hozzátenném, hogy történetünkben a BÁNAT szürke ködként ül Protektorátus városán, ahol történetünk egy része játszódik!) Számomra A lány, aki holdfényt ivott egy csodálatos mese, ami kiszakít a mókuskerékből, elvisz az erdő boszorkányához, aki a világ egyik legönzetlenebb lénye, mert évről évre jó helyet és szerető családot keres azoknak a gyermekeknek, akiket a Vének tanácsa az erdőben hagy… Hogy miért hagynak ott minden évben az Áldozat Napján egy babát? Mert az erdőben egy boszorkány él, és neki kell az áldozat… Mi?! Szóval eleinte jócskán visszás volt nekem a történet, mert Xan, a boszorkány nem kért semmiféle áldozatot. Eleinte azt gondoltam, hogy elég nyilvánvaló ez a logikai bukfenc, de nagyon magával ragadott a sztori, ezért el is feledkeztem róla a regény végéig, amikor minden a helyére került – ez is! A regénynek három fő cselekményszála van… Az egyikben megismerjük Xant, a boszorkányt, és a társait: Fyriánt a kissárkányt (aki azt hiszi, hogy Egyszerűen Óriási Sárkány, pedig Tökéletesen Aprócska Sárkány, aki elfér egy kislány ölében), illetve Glörköt, aki egy mocsári szörny, költő és a Láp szülötte. Ők segítenek a boszorkánynak felnevelni Lunát, a babát, akitől Xan nem bírt megválni, és akit túlitatott holdfénnyel. Imádtam ezt a csapatot, nagyon jól esik az egyre növekvő, hatalmas varázserővel rendelkező kislány és a furcsa család részeit olvasni! A Vének tanácsának majdnem lett egy új tagja Antén személyében, aki a fővén rokona, ám aztán az Áldozat Napján egy különleges gyermeket (Lunát) el kellett szakítania az édesanyjától, aki ettől teljesen megbolondult. A nőt bezárták a Csillagnővérek által őrzött Toronyba, a fiú pedig nem bírván feldolgozni az egészet, úgy döntött, hogy a szívére hallgat, és asztalos lesz. Antén felnőtt férfivé válása és szerelembe esése a második cselekményszál, általa kapunk némi romantikát és egy jó adagnyi elgondolkodnivalót! Számomra a legmegrázóbb és a legkevésbé összeszedett cselekményszál az őrült nőé volt! Elképesztően kaotikus az egész, ezáltal egészen hiteles volt a gyermekétől megfosztott édesanya őrülete. Jó ideig nem értettem, hogy valóban képes varázsolni vagy csak megzakkant a Toronyban elzárva, és agyára ment a bánata? „A hazugságaik csörömpölve hullottak a földre az ajkukról, és mint az apró üvegszilánkok, csillogva gurultak szanaszét.” Három cselekményszál többféle stílusban előadva, és nekem mindegyik tetszett, ahogy a történetes fejezetek is, amikben egy kicsit megismertük azt, hogy éppen milyen mesékkel és rémtörténetekkel tömik a gyerkőcök fejét. Így elmesélve ismerjük meg a „gonosz” erdei boszorkány történetét, akinek gyermekeket kell áldozni, de a Varázslók Kastélyát és Zozimoszt is ezek által ismerjük meg. A regény kulcsfigurája és címszereplője Luna, akivel Xan túl sok holdfényt itatott, és ezáltal a baba bevarázsozódott. A boszorkány, a kissárkány és a mocsári szörny fantasztikusan nevelgeti az egyre nagyobb gyermeket, ám már 5 évesen is akkora varázserő van a lányban, hogy ha kiejt valamit a száján, akkor az adott dolog egyből átváltozik azzá, amire gondolt. Xan rájön, hogy kénytelen elzárni Luna brutális varázserejét addig, amíg nem lesz képes felelősséggel használni, ám teljesen elzárja az erejét, és innentől kezdve Luna képtelen felfogni a „varázslatot” – a szót magát se érti meg. Egyszerre csodálatosan egyedi és szívszorító Xan áldozata, amivel veszélytelenné varázsolja az „unokáját”. Nem olvastam még ehhez foghatót eddig! Ez egy fantasztikus mese önfeláldozásról, szeretetről, szerelemről, egymásra találásról és varázslatról. Minden megvan benne, ami egy boszorkányos, sárkányos, fantasy rajongó fiatalnak kellhet, és szerintem az idősebb korosztály is élvezni fogja. Csodásan felépített, torokszorító lezárású sztori, ami tele van egyedi ötletekkel és elképesztően erős karakterekkel. Összességében Az elejétől a végéig imádtam olvasni. Xan, Glörk és Fyrián már a legelején a szívembe lopták magukat, majd hozzájuk csatlakozott Luna, Antén és Etin is. Igazi mese - olyan, amilyet régen olvastam, és amilyet bármikor tudnék. Szívet melengető, érdekfeszítő és olyan megható, hogy én bizony sírtam a végén... Még egy utolsó gondolat: mind a nyelvezete, mind a fordítása jól sikerült, tele van szép gondolatokkal és mondatokkal. (Ld. az idézeteket!) Kedvenc rész: Amikor Antén mesél a fecskének az erdőben élő boszorkányról és bármelyik rész, amiben a pici sárkány megszólalt.