A Julia Donaldson és Axel Scheffler páros már sokszor bizonyított, ez a mese is sokak kedvence lett, Papp Gábor Zsigmond fordításában pedig magyarul is legalább annyira élvezhető, mint eredeti nyelven. Bot Benő viszont biztos nem élvezte annyira a vele történteket, mint amennyire mi jól szórakozunk, miközben olvassuk, hiszen szegényt zászlórúdtól elkezdve bumerángig mindennek használták, miközben ő másra sem vágyott, csak hazajutni a feleségéhez és három fiához. Hát senki nem érti, hogy ő nem csak bot, hanem Bot Benő?   Bot Benő családjával faodúban él, s az egyik futni támad kedve, miközben megkergeti egy kutya, folyóba dobják, fészket építenek belőle, zászlórúdnak használják, dobálják, mindenre használják, csak élni nem hagyják. Végül a kandallóban köt ki, mint remek gyújtós, pedig ő csak haza szeretne menni a botfeleségéhez és a botgyerekekhez. A szerencsétlenségsorozatnak a Mikulás vet véget, és miután együtt kiosztják az ajándékokat a gyerekeknek, hazarepíti őt a szánján elkeseredett családjához. “Hazajöttem végleg! Mellőletek többé senki el nem rángat, Soha nem hagyom el a szép családfánkat.” A Bot Benő összetettebb mese, mint amilyennek az első pár sor után tűnik, hat a gyerekekre és hat a felnőttekre, megtanít hallani és kételkedni, ugyanakkor bájos is, olyan könyv, amelyet a Télapó örömmel tesz a gyerekek Mikulás-csomagja mellé.