A Bullagária hercege - Tökéletes történetben az apa meséje igazi jutalom, kényeztetés. De nemcsak a hallgatónak: az apa is szörnyen élvezi a mesélést, a felmerülő kisebb-nagyobb problémák huszáros átvágását. Amiből adódik elég sok, egyrészt azért, mert Beni, a kisfiú állandóan keresztkérdéseket tesz fel (micsoda név az, hogy Bullagrov? ezt nem most találta ki az apja?), másrészt bár előre lehet tudni, hogy a végén összejönnek a szereplők (hiszen ez egy tökéletes történet), annyi megoldhatatlannak tűnő bonyodalom van, amit ügyességgel, ésszel meg kell oldani, annyi csavar, hogy lerágjuk az összes körmünk, mire tényleg összejönnek. Bár minden apuka ennyit mesélne, és ilyen jókat! Olvassuk együtt Bullagária hercegének meséjét! Beni apja egy nap korábban ér haza, mint általában, ezért úgy dönt, hogy az extra időt fia kényeztetésére fordítja. Ez – úgy tűnik – általában frissen sült palacsintát, és hasonlóan friss mesét jelent. Beni épp PlayStationon játszik a szobájában és nem nagyon foglalkozik apukájával a mese- és palacsintarendelés leadásán túl. De nem, a történetből nem lesz egy mert-a-gyerek-már-csak-gépezik kesergés. Amint kész a palacsinta, Beni követeli a mesét.  A Tökéletes Történet Tökéletes Ajánlója valahogy így nézne ki: Olvasd el. Tetszeni fog. Tényleg. De tekintettel arra, hogy ez így elsőre nem annyira meggyőző, lássuk kicsit részletesebben. - Kovács Tamás ajánlója.   Beni apja egy nap korábban ér haza, mint általában, ezért úgy dönt, hogy az extra időt fia kényeztetésére fordítja. Ez – úgy tűnik – általában frissen sült palacsintát, és hasonlóan friss mesét jelent. Beni épp PlayStationon játszik a szobájában és nem nagyon foglalkozik apukájával a mese- és palacsintarendelés leadásán túl. De nem, a történetből nem lesz egy mert-a-gyerek-már-csak-gépezik kesergés. Amint kész a palacsinta, Beni követeli a mesét. Az elbeszélő, Beni apja kétségbe esik, mert amint leül, hirtelen elfelejti az egész mesét, amit kitalált. Beni határozottan türelmetlenkedik, és nem segít a vészmegoldásnak szánt extra rövid történet, a Tökéletes Történet sem: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi ország. És ebben a messzi-messzi országban élt egy királyfi. Ez a királyfi beleszeretett egy hercegnőbe, el is vette feleségül, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Innentől pedig egy nagyon érdekes játék indul el. Beni, „a mesék legnagyobb szakértője” megdöbben, és faggatózni kezd, hogy mégis milyen történetet fed ez a három mondat. Apja pedig a rásegítő kérdéseknek köszönhetően belelendül, és elkezdi mesélni Bullagária Krisztiánó Bulligrov nevű királyfiának történetét. (A szomszédos ország Rovománia, hogy biztos legyen az áthallás.) Beni nagyon lelkes és figyelmes, de picit gyanakvó mesehallgató („Te ez most találtad ki, nem?” „Ilyen nevük van ezeknek a bullagároknak?”) Apja pedig nagy átéléssel meséli, hogy hogyan könyörögte ki Krisztiánó, hogy iskolába, majd oszálykirándulásra mehessen, hogyan szeretett bele egy lányba, majd hogyan választottak neki feleséget. A mese története önmagában nagyon izgalamas, én őszintén végig izgultam, és sokszor aggódtam a királyfi boldogságáért, pedig az elején le van írva a happy end. Mi lett volna, ha valami közbejön, és mégse úgy alakulnak a dolgok? Ezzel az izgalommal abszolút Benivel tud tartani az olvasó. A történet másik – legalább ennyire érdekes  –  szálából viszont szegény Beni nem tudja teljesen kivenni a részét, mi viszont végig tudjuk követni a mese születését is, ráadásul jelen időben. (Hogy máshogy, ha egyszer itt és most születik a mese, most dől el, hogy milyen fontos is az a Cseresznyeünnep, ami egyébként azért szükséges, mert Beni anyukája, aki nagyon szereti a cseresznyét, hazaért közben.) A mese néhol vidáman és könnyeden születik, a kötözködő kérdésekre gyors és jó válaszokkal, és Beni alapos ismeretével, természetesen: „És nem tudnál csinálni valamit, hogy a történet páros évben játszódjon? – Mit kérsz tőlem, Beni? – kérdeztem. – Változtassam meg a történelmet? – Jó, akkor folytasd – értette meg Beni. Én pedig folytattam.” Néhol viszont harcolni kell a meséért, mi meg izgulhatunk egyszerre a mese szereplőiért, hogy boldogok legyenek, ahogy az az elején meg lett ígérve, Beniért, hogy jó mesét kapjon, az apukájáért, hogy jól kivágja magát minden helyzetből, és izgulhatunk Beni anyjáért is, aki a szomszéd szobából hallgatja a mesét, és néha majd megpukkad: „– Várj egy pillanatot – vágott közbe Beni. – Egyáltalán mi az az organza? – Nagyon jó kérdés – feleltem, és próbáltam időt nyerni, hogy legalább ilyen jó legyen a válasz is. – Az organza... az organza... – valami rémlett, hogy az organza valahogy kapcsolatban van az esküvővel. – A virágcsokor! – vágtam ki magabiztosan. Beni anyja meglepetten pillantott fel a könyvéből, és a kezével integetett. Nem értettem, de ha éppen kitalálunk dolgokat, akkor elengedhetetlen a magabiztosság. Így nem veszik észre, hogy csak kitaláltad.” A könyvben van egy kicsi oktatómese jelleg. Nem úgy oktatómese, hogy a végén félkövér betűkkel áll a tanulság, vagy kínos igyekvéssel próbál átadni valami mély erkölcsi tartalmat. Ez a könyv „esti mese módszertani” oktatómese (is) mesehallgatóknak és mesélőknek arról, hogy hogyan születik a mese. Bátran ajánlom mindkettejüknek, és teljesen biztos, hogy ezt a mesét úgyis végig lehet izgulni, hogy tudja az ember a végét.   A Bullagária hercege - Tökéletes történetben az apa meséje igazi jutalom, kényeztetés. De nemcsak a hallgatónak: az apa is szörnyen élvezi a mesélést, a felmerülő kisebb-nagyobb problémák huszáros átvágását. Amiből adódik elég sok, egyrészt azért, mert Beni, a kisfiú állandóan keresztkérdéseket tesz fel (micsoda név az, hogy Bullagrov? ezt nem most találta ki az apja?), másrészt bár előre lehet tudni, hogy a végén összejönnek a szereplők (hiszen ez egy tökéletes történet), annyi megoldhatatlannak tűnő bonyodalom van, amit ügyességgel, ésszel meg kell oldani, annyi csavar, hogy lerágjuk az összes körmünk, mire tényleg összejönnek. Bár minden apuka ennyit mesélne, és ilyen jókat!   Olvassuk együtt Bullagária hercegének meséjét!      Beni apja egy nap korábban ér haza, mint általában, ezért úgy dönt, hogy az extra időt fia kényeztetésére fordítja. Ez – úgy tűnik – általában frissen sült palacsintát, és hasonlóan friss mesét jelent. Beni épp PlayStationon játszik a szobájában és nem nagyon foglalkozik apukájával a mese- és palacsintarendelés leadásán túl. De nem, a történetből nem lesz egy mert-a-gyerek-már-csak-gépezik kesergés. Amint kész a palacsinta, Beni követeli a mesét.        PALACSINTÁT SÜTÖK ÉS MESÉT MESÉLEK (részlet a könyvből)     Egyik nap a szokásosnál korábban értem haza a munkából. Már rég nem volt ilyen, úgyhogy elhatároztam, kicsit kényeztetem Benit. Beni rettenetesen el volt foglalva. A szobájában ült, és elmélyülten koncentrált a számítógépre. Kérdeztem, mit szeretne, hogyan kényeztessem. Anélkül, hogy megfordult volna, a szokásos, különleges napokra tartogatott megjegyzéssel válaszolt: – Süss palacsintát, és mesélj mesét! – Milyen mesét? – kérdeztem, mert Beninek nem mindig ugyanahhoz van kedve. Néha szellemekről szeretne hallani, máskor lovagokról. Néha izgalmasat akar, máskor vicceset. Meg kell kérdezni. Beni nem felelt. Az erdőre összpontosított, és benne Claudra, a játék hősére. Már az összes főnököt legyőzte, és csak azt a világot kellett megtalálnia, ahol a gonosz Szefirusz, az utolsó főnök rejtőzik. Beni már napok óta küzdött a Final Fantasy legnehezebb szintjén, de nem sikerült megcsinálnia. – Milyen mesét? – próbáltam újra. – Kalandosat – mormogta Beni, és már fordult is vissza a képernyőhöz, jobbra húzta az egeret, aztán balra, kattintott néhányat, előre tolta az egeret, egy erőteljes bal kattintás, majd felpattant, és ugrándozva kiáltozta: „Megvan, megvan, megvan!” A képernyőn az erdő helyett megjelent egy vár, Beni pedig gyorsan elmentette az új szintet. – Tök jó! – mondtam, és elindultam a konyhába, Benit otthagytam szökdécselve. A konyhában előszedtem egy nagy edényt, beletettem a lisztet, cukrot, tejet, tojást, és jól összekevertem, amíg a szakácskönyvek által előírt egyenletes masszát nem kaptam. Alaposan elkevertem, nehogy lisztcsomók maradjanak a palacsintában. Mert az maga a rettenet. Beni utálja, ha lisztcsomó van a palacsintájában. Álltam az edény fölött, kevertem és kavartam, és közben a mesén gondolkodtam. Lovagok másztak fel az edény falán, átugrottak a konyhapulton heverő tojáshéjakra, megküzdöttek a boszorkánnyal, aki a lisztes zacskón állva lövellt feléjük tűzszikrákat. Vitorlás hajó úszott a tésztatengeren, ahonnan három marcona kalóz ugrott elő, hogy megsegítsék a boszorkát a lovagok ellen vívott küzdelmében, egyszóval, jó kis történet volt készülőben. Mindeközben Beni a szobájában ült, a PlayStationnel játszott, megnyugodva a nagy izgalmak után. Amikor beléptem, kikapcsolta a tévét, átvette tőlem a palacsintával púpozott tányért és a pohár kólát (ami szintén a kényeztetés része), és azt mondta: – Mesét. Így. Csak röviden. A lényeget. Nem mondta, hogy „kérlek” vagy „léci”. Csak ennyit: „Mesét.” De mivel ma a kényeztetés napja volt, meg sem említettem, hogy ez nem valami udvarias, így nem beszélünk egy apával. Meg tulajdonképpen tetszett is. Nem az udva­riatlanság, hanem hogy ennyire akarja azt a mesét. Leültem mellé, hátradőltem, mint mindig, amikor Beninek mesélek, és nekikészültem a történetnek. De egyszer csak, mindenféle magyarázat vagy előzetes bejelentés nélkül, hirtelenjében, nem volt történet. A lovagos mese, amit olyan jól kigondoltam, miközben a palacsintát sütöttem, eltűnt, mintha ott sem lett volna. Mintha a világ minden meséje kiszállt volna a fejemből. Benire néztem. Már csak két palacsintája és egy korty kólája maradt a pohár alján. Sokkal éhesebb volt, mint gondoltam. – Na? – türelmetlenkedett Beni. Már a számon volt, hogy rászóljak, legyen egy kicsit udvariasabb, de újfent nem mondtam semmit. Csak törtem a fejem, hogyan fogjak bele a mesébe, de semmi nem jutott eszembe. – Méh nem kehded máh? – kérdezte Beni tele szájjal. Az utolsó előtti palacsintával tele szájjal. Nem húzhattam tovább az időt, de nem tudtam, mit mondjak. Nagy levegőt vettem, kinyitottam a számat, és elkezdtem: – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi ország. És ebben a messzi-messzi országban élt egy királyfi. Ez a királyfi beleszeretett egy hercegnőbe, el is vette feleségül, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A palacsinta, az a bizonyos utolsó előtti, kis híján kiesett Beni szájából megdöbbenésében. A szája tátva maradt, a nyelve hegyén pedig ott üldögélt egy palacsintadarab, egy kis kólatócsában. Beni sok mesét hallott már tőlem, de még egy sem volt ilyen rövid és ilyen tökéletes. – És...? – kérdezte Beni. – És... mi? – kérdeztem vissza. – És... hol a mese? – Ez volt a mese. – Ez nem volt mese – közölte Beni, aki a mesék nagy szakértője. – Legfeljebb egy szánalmas mese. – És mi volt szánalmas ebben a mesében? – Hogy mi volt szánalmas? Hogy mi volt szánalmas ebben a mesében? Te most gúnyolódsz? Hát például... milyen országban? – Mit milyen országban? – Milyen országban élt az a királyfi? – Beni kezdett dühös lenni. – Tényleg, milyen országban? – motyogtam. – Á, igen, Bullagáriában! – Bullagáriában? Rendben, kezd alakulni – dünnyögte Beni. – És hogy hívták ezt a királyfit? – Ümmm.... Bulligrov. Krisztiánó Bulligrov herceg – vágtam ki szinte már motyogás nélkül. – Ezt a nevet most találtad ki, nem igaz? – szegezte nekem a vádat Beni. – Dehogyis. Esküszöm neked, hogy tényleg így hívták. Csak elfelejtettem mondani. – És a hercegnőt? Őt hogy hívták? – Bulligrova grófkisasszony – vágtam ki, de amint meglát­tam Beni vádló tekintetét, igyekeztem gyorsan megváltoztatni valami kevésbé szánalmasra. De hát tényleg, mit képzeltem? – Bulligrov herceg és Bulligrova grófkisasszony? Ez már nem csak szánalmas, ez a lustaság netovábbja. – Bocsánat, Brigitta Sztojcskova őfelsőbbségi grófkisasszony. Beni elégedettnek tűnt. Végül is nem minden nap találkozik az ember ilyen előkelő nevekkel. – Tehát, élt egyszer – összegezte az eddigieket Beni –, élt egyszer Bullagáriában egy Bulligrov nevű szőke herceg. Mert szőke volt, ugye? – kérdezte Beni. – Mézbarna – feleltem, mert már nem akartam szánalmas lenni, mézbarna hajszínnel pedig nem találkozik minden nap az ember. Legalábbis nem a mesékben. – Mézbarna – egyezett bele Beni. – Bullagária hercege beleszeretett Brigitta Sztojcskov őfelsőbbségi grófkisasszonyba, a szőke... ő szőke volt, ugye? – Mahagóni – vágtam rá azonnal.   – Mahagóni – örült meg Beni, de aztán a homlokát ráncolta. – Feleségül vette a mahagóni hajú grófkisasszonyt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. És kész? Ennyi a mese? Semmi nem történt velük? Biztos vagyok benne, hogy a messzi-messzi Bullagáriában még egy csomó minden történt. Például... egyálta­lán, pontosan mikor is szerettek egymásba? Nyáron? Télen? Hogy ismerkedtek meg? És akkor, egy szempillantás alatt újra megjelent előttem a mese. Beni valahogy mindig tudja, mit kérdezzen. Rövid, ám velős kérdésekkel. Bár a történet tökéletes, itt-ott még ki kell egészíteni néhány részlettel, hogy kiderüljön, pontosan hogyan is volt. Például a rettenetes bullagáriai versenyekkel, a kegyet­len és ellenséges rovománokkal, a marcona bérgyilkossal, akit a rovománok küldtek, meg hogy hogyan menekült meg Bulligrov a halál torkából. Kétszer is. De ne szaladjunk a dolgok elébe! Beni tudta, hogy pontosan ez fog történni velem. Hátradőlt, megsimogatta teli pocakját, magára húzta a takarót, és várta folytatást.