Nem ez az első eset, hogy Marék Veronika valamiféle rejtvényt, titkot épít a történetbe. A csúnya kislányban a főszereplőt a mese végén a tündérjelmezben nem ismerik fel barátai – ezért egy rajzot mutat, hogy rájöjjenek, ki is valójában. Képrejtvény. A Laci és az oroszlán egyetlen nagy titokra épül: a gyáva kisfiúnál egyszer csak felbukkan egy pici, piros oroszlán, (ki ő, honnan jött?) aki megtanítja Lacinak, hogyan győzze le a félelmét, hogyan legyen bátor. De a gesztenyegyerek kalandjaiban is bőven találunk megoldásra váró rejtélyt. Van, amikor legkedvesebb barátját, a katicát kell megtalálnia Kippkoppnak (Kippkopp a fűben), de a legutóbbi részben (Kippkopp, hol vagy?) maga Kippkopp esik szakadékba, és a gesztenyecsaládnak kell őt felkutatnia és kiszabadítania. Tipptoppnak is fel van adva a rejtvény, amikor a kis kipikopik újonnan szerzett nevét ki kell kitalálnia (Kippkopp gyerekei). Boribon születésnapján Annipanni titkolódzik, a játékmackó már-már világgá megy, mire végre kiderül, hogy a neki szánt meglepetés miatt volt a sok titok. Egy másik mesében (Jó éjszakát, Annipanni!) Annipanni lefeküdne, de valaki nyafog, rá kell jönni, hogy ki az. A Boribon és Annipanni című rész is rejtélyesen indul: Boribon talál egy pár cipőt, egy kék inget és egy szalmakalapot, amiről nem tudja, hogy kié. A fenti példák után kijelenthetjük, Marék Veronikánál a rejtvény  alapmotívum, amely legtöbb történetében felbukkan. A főhősök a kezdeti feszült helyzetből általában valamiféle titok, rejtély megoldásával kerülnek ki. Maga a szerző is elárulta egy interjúban, hogy rettenetesen szórakoztatják a képrejtvények, rejtélyek, labirintusok, és ahol lehet, beépíti őket a meséibe is. Boribon eleddig csak Annipanni segítségével tudott eljutni a titkok megfejtéséig. Az új mesekönyvben először próbálkozik önállóan és direkt módon a rejtvényfejtéssel: ki kell találnia, hogy mit rejt a papírcetlin található három ábra, majd el is végzi a képrejtvénybe kódolt feladatokat. A legnehezebb talán a második, egy feje tetejére állított kisautó. Ez vajon mit jelenthet? Boribon felismeri saját játékautóját, és meglátja, hogy nem csak az áll a feje tetején, hanem az egész szobában felfordulás van, rendet kell raknia. Boribon kiállja a klasszikus mesék három próbáját, következhet a jól megérdemelt jutalom. De a boldog befejezés még várat magára, van egy kis csavar, amitől az egyébként roppant egyszerű vonalvezetésű történet igazán marékveronikássá válik. Annipanni ugyanis – hazatérve a vásárlásból – nem veszi észre, hogy Boribon mindent elintézett helyette, és dühösen rákiabál a játémackóra, mikor az újra a mesélést kéri tőle. Annipannit többször is láthattuk már szigorúnak (Boribon beteg; Annipanni, hull a hó!), elfoglaltnak (Boribon focizik, Boribon születésnapja), de igazságtalan még sosem volt. Pedig milyen ismerős helyzet ez egy mai gyerek számára: a szülő nem ér rá, rohan a dolga után, és előfordul, hogy türelmetlen, meglehet, igazságtalan is azzal, aki egész nap csak rá vár. Újabb rejtvényfejtés következik: most Annipanninak kell kitalálnia, ki lehetett az, aki elvégezte helyette a rá váró feladatokat. Miután rájön, hogy Boribon mennyit segített neki, belátja, hogy hibázott, és bocsánatot kér a szomorkodó mackótól. Ez a történet „könnycsepp-pontja”, amiről az író egy helyütt így nyilatkozott: „… a könnycsepp-pont a mélypont, és amikor a főhősnek sikerül innen kikapaszkodnia, megszabadulnia a feszültségek szorításából, az a dráma nyelvén a katarzis, a megtisztulás, az oldódás. Az a fontos, hogy ez bekövetkezzék!” A katarzis ezúttal sem marad el, a szorongató helyzet megszűnik, Annipanni végre mesélni kezd Boribonnak. De előtte még lezajlik a következő párbeszéd: - Annipanni, mesélj nekem! – kérte Boribon. - De hiszen te is tudsz olvasni – nevetett Annipanni. – Elolvastad, amit lerajzoltam. - Az igaz, de mesét még nem tudok olvasni. Annipanni nyíltan arra utal, hogy az olvasás és a rejtvényfejtés egy tőről fakad. A mesék (szövegek) is mindig valamiféle üzenetet rejtenek, amit a mesehallgató gyerek a maga módján megfejt, értelmez. Marék Veronika könyvei esetében szöveg és illusztráció együtt képezi a rejtvényfejtés tárgyát. A szerző rajzai nem csupán ábrázolják a szöveget, hanem kiegészítik azt, olyan érzelmi töltést adva hozzá, amely nyelvi eszközökkel ilyen egyszerű, rövid történetben elképzelhetetlen volna. A szereplők mozdulatai, az arckifejezések mind-mind arról mesélnek, ami nincs leírva, nincs kimondva. Az új könyv legszívhezszólóbb oldala, ahol Annipanni bocsánatot kér Boribontól. A már jól ismert Annipanni-otthon tárgyai eltűnnek a háttérből, a vízszintes osztás is megszűnik, csak a két főszereplő látható az egyszínű oldal közepén összebújva. De találunk direkt módon megjelenő képrejtvényt is (ami kizárólag az olvasónak szól, nem Boribonnak): a belső borító színezetlen ábrájából kiderül, hogy a történetben szereplő képeskönyvet Boribon a negyedik születésnapjára kapta. Nem véletlenül szeretné, hogy Annipanni végre elmesélje neki. Mindenki (Boribon, Annipanni és a mesét hallgató gyerek is) rejtvényt fejt tehát, de miért? Mert a rejtvény, akárcsak a mese, kalandra, játékra hív. A játék pedig a gyerek számára a világ megismerésének meghatározó módja. A játék (és a mese hallgatása) közben a gyerek ún. kettős tudatban van, amolyan átmeneti térben a fantázia és a valóság között, ahol lehetőség nyílik arra, hogy a szubjektíven átélt élmény és az objektíven megtapasztalt valóság egyszerre, egymással kölcsönhatásban legyen jelen. Bruno Bettelheim így ír a játékról Az elég jó szülő című könyvében: "a játék olyan szimbolikus tartalommal rendelkező tevékenység, amelyet a gyerekek arra használnak, hogy tudattalan szinten megoldják a maguk számára azokat a problémákat, amelyekkel a valóságban nem tudtak megbirkózni; a játék segítségével úgy érzik, maguk irányítják az életüket, jóllehet a valóságban ettől még messze vannak. A gyermek csak annyit tud, hogy szüksége van a játékra ahhoz, hogy megoldatlan problémáinak feszültségére megnyugvást találjon.” Marék Veronika kitűnően érti a gyerekek nyelvét, a játék-nyelvet. Hiszen a Boribon-történetekben is a játékon keresztül mutat be a szerző olyan szorongást kiváltó alapproblémákat, amelyek minden kisgyerek életében előfordulnak. A mesékben Annipanni ugyan anyukaként viselkedik, Boribon pedig gyerekként. De ha górcső alá vesszük Annipanni alakját, rájövünk, hogy nem más ő, mint egy óvodáskorú gyerek, aki a világot a játékon, azon belül is a szerepjátékon keresztül értelmezi. Belebújik anyukája bőrébe, és kedvenc játékmackója lesz ő maga, azaz a kisgyerek. Anyukája szerepét próbálgatva igyekszik megérteni a felnőttek világát, persze gyerekszemmel. Feladatlistája is ezért áll képekből – anyuka ő, de csak játékból. Boribon is azért kelhet önálló életre, mert Annipanni játékában vesz részt, és a játék természetéből adódóan ilyenkor felfüggesztődnek a valóság korlátai. Óvodáskorú gyerek lesz belőle, rajta keresztül kerülnek bemutatásra azok a problémák és vágyak, amelyek valójában Annipannit (és az összes kisgyereket) foglalkoztatják. Vagyis a főhősök személyében többszörös tükröződés (anya-gyerek, gyerek-játék) megy végbe, viselkedésük mégis, vagy talán éppen ezért teljesen őszinte és hiteles. Talán ez a rejtett összetettség a kulcsa annak is, hogy a történetet hallgató gyerekek könnyedén és teljesen azonosulni tudnak a hősökkel, és magukénak tudják érezni azok problémáit, érzéseit, gondolatait. Hiszen velük is ugyanez a „varázslat” esik meg nap mint nap játék és mesehallgatás során. Közben pedig a világ – mely számukra nem más, mint egy óriási rejtvény – észrevétlenül egyre otthonosabbá válik. Forrás: prae.hu