„Természetesen” a fordító nevét véletlenül sem említik meg ezek az értékelések. Ideje lenne talán jobban tudatosítani az emberekben, hogy a nemzetközi irodalmat fordítók írják, és ha jó egy szöveg, az nagyban a fordító érdeme.   Márpedig az Olga, a papírlány remek szöveg. Egyszerre csúszik szépen a magyar fülbe, és adja vissza az olasz hegyvidéki falu hangulatát. És a kettő közötti kapocs Todero Anna, aki szerényen a háttérben maradva egyengeti a szerző útját a magyar olvasók felé. Lator László kedvenc bon mot-ja a fordítással kapcsolatban, amikor a hogyanról faggatják, hogy egyszerűen azt kell fordítani, ami oda van írva. Vagyis az olvasónak azt kell éreznie, hogy amit olvas, az volt odaírva. Todero Anna fordításai esetében ezt érezzük, pedig az Olga, a papírlány nem egyszerű szöveg, hol koppanóan szikár, hol költőien hömpölygő, hol végtelenül összetett, de mindvégig remek ritmustartású és simára csiszolt, a nyelvek közötti szakadék észrevétlen marad. Vagyis laikus szemmel a fordító munkája észrevétlen marad. Akkor tehát nem is szabad csodálkoznunk azon, hogy nem veszik észre Todero Anna munkáját? Vagyis a moly.hu felhasználóinak igazuk van? Lehet, hogy az igazán jó fordítók munkájában van a legkevesebb köszönet? 9-12 éveseknek Írta: Elisabetta Gnone Fordította: Todero Anna Kiadó: Móra Könyvkiadó Sorozat: Olga, a papírlány Oldalszám: 320 Megjelenés: 2018. november 15. Olga meg akarja vigasztalni Brucót, érzékeny lelkű barátját, ezért egy papírlányról szóló új történetbe kezd. Őt is Olgának hívják, és elhagyja a faluját, hogy Ausolia varázslónő normális, hús-vér emberré változtassa. Kalandos útja során találkozik a nyomkereskedővel, a hőlégballonon lakó fiúval, és egy különleges cirkuszi társulattal is. Vajon rálel a varázslónőre? És milyen áron válhat emberré?     Olga Papel karcsú, mint a nádszál, és hihetetlen történeteket tud mesélni, amelyekről azt állítja, személyesen élte át őket. Az ő világában megeshet, hogy a borz beszél, a nyúl tutajosnak áll, a medve pedig szabó szeretne lenni. Igaz mindez? Vagy csak kitaláció? A W.I.T.C.H. és a Fairy Oak világhírű írójának legújabb sorozata a képzelet erejéről mesél minden korosztálynak. Elisabetta Gnone 1965. április 15-én született Genovában.1992-ben, a gimnázium befejezése után újságíróként kezdett dolgozni.Karrierje során közreműködött a „Bambi”, a „Minni & co.”, a „La Sirenetta” (Kis hableány), valamint a „Winnie the Pooh” (Micimackó) című hetilapok megalkotásában. Az általa megálmodott „W.I.T.C.H.” sorozat tette őt világhíressé.Az elmúlt néhány évet a Fairy Oak megalkotásával és kidolgozásával töltötte, melynek történéseit három részben mutatja be.     Böszörményi Gyula Újabb üzenet jött Tükörországból Van a csillámló, csodás mese – majd megérezzük alatta a mondanivalót, ami mellbevágóan egyszerű, ám annál igazabb: MÁSnak lenni, akár papírból, akár húsból-vérből van az ember, nagyon nehéz, ám ha tudunk élni a másságunkkal, csodákat teremthetünk. Elisabetta Gnone: Különleges ​utazás című könyvéről. NE LEGYÜNK PAPÍRHULLADÉK! Immár számomra vitathatatlan tény, amit eddig csupán sejtettem, miszerint az 1965-ben született Elisabetta Gnone olasz írónő gyermekkorában megbotlott a szőnyeg sarkában. Esetleg valamely szertehagyott játékban, vagy egyszerűen csak a kibomlott cipőfűzőjében – ez mellékes. A lényeg, hogy megbotlott, beleesett a nagy, ódon állótükörbe, át is bucskázott rajta, és egyenesen Tükör országba, azon belül is a nyúl üregének legmélyére érkezett, ahonnan azóta is küldözgeti feljegyzéseit mindarról, amit ott tapasztal. Más logikus magyarázatot ugyanis Gnone kápráztatóan színes, olykor lélegzetelállítóan szürreális, sőt, abszurd, ám egyben érzékeny, kifinomult, légies fantáziájára nem találok. Ahhoz, hogy valaki ilyen megejtően bájos (nem szeretem ezt a szót, túl ragacsos, de most jó értelemben használom), kedves, emberi figurákat és varázslatos környezetet, hátteret, világot alkosson, mindenképp OTT kell lennie. Egyszerűbben: Gnone mesevilágait nem lehet kitalálni – azokról csak közvetlen tapasztalat útján lehet írni. A világhírű W.I.T.C.H. és Fairy Oak sorozatok szerzője most új regényfolyammal, új szereplőkkel örvendezteti meg gyermek és felnőtt olvasóit. Különös történet ez, mind szerkezetében, mind mondanivalójában. Olga Papel, a piciny és idilli Balico grófság csodás Toscan környezetben megbúvó Balico nevű falujában él – és mesél. A vékonyka, törékeny kislány történeteit, melyekről azt állítja, mind igazak (ahogy Gnone előszava is így kezdődik: „Ez egy igaz történet!”) nem csupán a barátai, de az egész faluközösség szívesen hallgatja, kivéve tán a saját nagymamáját, aki oly mértékben retteg a pletykától, és attól, hogy az unokája „kilóg a sorból”, hogy képes volna Olga száját mindörökre befogni. Szerencsére ez nem sikerül neki, tehát a kislány mesél, mesél és mesél. A regény két szálon fut: egyrészt megismerjük Balico lakosait, Olga barátait és kevéske ellenségét, másrészt a kislány által mondott mese is kibomlik. Mese a mesében, mely egy papírlányról szól, akit – láss csudát! – szintén Olgának hívnak. Papír Olga azonban – nem úgy, mint az őt mesélő Papel Olga – rosszul érzi magát a saját papírbőrében. Ő inkább hús-vér kislány szeretne lenni, épp ezért egy nap útra kel, hogy felkeresse a messzi, tengerparti városban élő Ausolia varázslónőt, akit teljes „varázsplasztikára” szeretne kérni. Mondom: a regény két térben, két világban, és két alapállással játszódik: van egy Olgánk, aki elfogadja, hogy ő fura, és boldogan „használja” azt, míg a másik szeretné teljesen kicseréltetni önmagát. A két mese közül egyik sem unalmasabb, szürkébb a másiknál. A „valóságban” létező Balico falva lakói oly színes, elragadó, érdekes, mulatságos karakterek, hogy olvasás közben sokszor inkább rájuk lettem volna kíváncsi, és nem a papírlány kalandjaira. Gnone nagyon mély szeretettel rajzolja meg a helyi fodrásznőt, a magányos csillagászt, a gyerekeket, a „rikácsoló öregasszonyt”, a papot, a nagymamát, és mind a többieket. A falu lakosságát erősen megosztja a közöttük élő Olga Papel ténykedése. Van, aki harciasan tiltakozik az ellen, hogy a kislány történetei valós eseményeket mondanak el, mások viszont tudományos bizonyítékokat próbálnak gyűjteni amellett, hogy igenis minden úgy történt, miként azt Olga mondja. A fonott kalácsként egymásba tekeredő két történet másik szála, a Papírlány kalandos utazása épp oly izgalmas, érdekes és színes, mint a „valóság”. A végén még ama bizonyos nyúllal is találkozhatunk, kinek üregéből – ezt állítom! – az írónő átküldi hozzánk varázsos történeteit, hogy azután itt komoly kiadók könyveket nyomtassanak belőlük. A Különös utazás (Olga, a papírlány) című regény azonban nem csak az érzékeny lelkű, értelmes gyermekekhez szól. Gnone képes úgy írni, hogy története a felnőtteket is megnevettesse, elgondolkodtassa, megríkassa, szórakoztassa. Olyan regény ez, mint egy ogre… vagyis, mint a hagyma… vagy inkább, mint a torta… Szóval, hogy RÉ-TE-GES, na! Van a csillámló, csodás mese – majd megérezzük alatta a mondanivalót, ami mellbevágóan egyszerű, ám annál igazabb: MÁSnak lenni, akár papírból, akár húsból-vérből van az ember, nagyon nehéz, ám ha tudunk élni a másságunkkal, csodákat teremthetünk. Elisabetta Gnone ezt tette – kicsik és nagyok, tessék őt olvasni! Forrás: librarius.hu