Gimesi Dóra könyvében két mese olvasható. Két mese a szerelemről. Az Amikor a városban megállt az idő című mese a szárnyashajó-sebességgel száguldó vízitündér és a kőből faragott szoborkirályfi, A Macskaherceg kilencedik élete című mese pedig Alinka, a tavasztündér és a hírhedett szegedi vagány, a Macskaherceg szerelméről szól. Igazi, érzelmes, „lányos” történetek, arról, ami akkor szép, ha lehetetlen, és azért szép, mert nem hisszük el, hogy lehetetlen. De nem is az a különös bennük, hogy hogyan lehetséges az, ami nem lehetséges – akkor, ha valami csodálatos dolog is történik: mert a csoda nem egyszerűen csoda, hanem gyerekirodalmi műfaj –, szóval, igazából az a különös, hogy hogyan lehet elmesélni a lehetetlent, ami mégis van. Gimesi Dóra könyvében fák mesélik el a két történetet Azt hisszük, hogy a fák nem tudnak beszélni, pedig ez nem igaz, és ebben a könyvben a fák nemhogy beszélnek egymással, de még rendes, polgári nevük is van, csak titkolják. Megvan rá az okuk. Özvegy Závoczki Endréné, aki, amíg nem volt ligeti platánfa, Julika volt, a cselédbogár, Molnár Ferenc Liliomjának felesége (Liliom pedig Závoczki Endre volt, akit csak a rendőrök hívtak Závoczki Endrének, mindenki más Liliom úrnak), szóval ő, a Liliom úr Julikája meséli a szoborfiú és a vízitündér történetét Tóth Mancikának, a pesszimista fűzfának (Manci pedig, a kis kóristalány, a későbbi körülrajongott moszkvai vengerka, Csacsinszky Pali egyetlen, igazi szerelme volt Szép Ernő Lila ákácában, míg nem lett belőle fűzfa). A Macskahercegék románcát a rangidős Mátyás téri gesztenyehölgy, Lamberg Rozália (vagyis, Özvegy dr. Korényi Elemérné Lamberg Rózsi, a szegedi nagyzsinagóga egykori kántorának leánya, a szegedi operatársulat utolérhetetlen Gildája és Rosinája, a későbbi korrepetítor és zenetanárnő) és Schmitt Jolánka kommentálják végig (Schmitt, két tével! belőlük több is van, például az a leányzó, akinek üde jelenlétét a Békés című gyulai lap is említi az 1913. január 11-i „Tanítók bálján”, vagy egy másik Jolánka, akit a szegedi téglagyárban láttak utoljára élve, 1944-ben), ők ketten. Mint a nagymamák a tévé előtt. Semmi feleslegeset nem mondanak, sem ők, sem a galagonyabokor, sem a szegedi szél, csak egy kicsit beleszólnak a mások életébe: „Egy pernahajder! – Egy csibész! – Egy széltoló! – Alinka soha nem választaná a Macskaherceget…” Ilyeneket mondanak. Márpedig tudjuk – valahonnan máshonnan –, hogy a fák nem beszélnek felesleges dolgokról, mert az ő nyelvükön túl hosszú időbe telik elmondani bármit, így aztán sosem mondanak semmit, hacsak nem érdemes rászánni a hosszú időt. És idő van, és ez mind nagyon fontos. A vízitündér és a szoborfiú, Alinka és a Macskaherceg története: mert lehetetlen, de elmesélhető; Julika és Manci, Rózsi és Jolánka története: mert lehetetlennek tűnnek, mégis megtörténtek, vagy megtörténhetettek volna. Mindenkinek van egy története saját magáról, de legtöbbünknek van egy második története is, amit ahelyett szoktunk elmondani, amit önmagunkról sosem akarnánk, vagy nem tudnánk elmesélni, mert nincs rá időnk. Ilyesmire csak a fáknak van idejük.   Székács Zsuzsa   Macskás szerelem   Mi történik, ha két fiatal egymásba szeret, de egyikük történetesen egy törékeny vízitündér, másikuk pedig egy homlokzatot tartó, óriási szoborfiú? És mi van akkor, ha egy igazi tavasztündér pont egy kószlász macskahercegbe szeret bele? Gimesi Dóra írás közben varázsol és úgy tud mesélni, hogy minden korosztály lelkét megszeretgeti közben. Egészen különleges módon képes az érzelmek összetettségéről írni és arról, hogy a párkapcsolatok mennyire bonyolult módon és többsíkúan működhetnek. És mindezt úgy mondja el, hogy kicsit és nagyot egyaránt eltölt egyfajta zsigeri melegségérzet. A Macskaherceg kilencedik élete című kötet két elbűvölő, filozofikus mélységű mesét tartalmaz. Szereplői tündérek, hercegek, boszorkányok, pletykálkodó öreg fák, ám mégsem olyanok, mint a klasszikus mesék szereplői, annál sokkal élethűbbek, valódi és mai érzelmeik vannak, a problémákhoz varázserő nélkül nyúlnak, pont úgy, mint a hétköznapi emberek. Az első mese egy Budapesten játszódó varázslatos történet, mely egy vízitündér és egy szoborfiú szerelméről szól. Klasszikus, már-már hollywoodi kezdés: a gyönyörű tündérlány, egy új, ismeretlen városba érkezik, emberi formát ölt, rácsodálkozik minden apró szépségre és nagykanállal zabálja a Budapest nyújtotta élvezeteket. Majd megismerkedik a sármos, erős szoborfiúval, aki idegenvezetője lesz és szerelmük azonnal lángra lobban. Minden kellő bájjal és szerelemmel indul, azonban valahol egyszer csak hiba csúszik a gépezetbe. Szertefoszlik a rózsaszín köd és az olvasó már ott is találja magát a valóságban: a szereplőkkel megéljük az elidegenedés, majd az elengedés dilemmáját. Főhőseink addig próbálnak külön utakon, régi életükhöz visszatérve létezni, míg érzelmileg el nem kezdenek sorvadni: a tündér elveszti varázserejét, a szobor meg rendkívüli teherbírását. És amikor minden veszni látszik, megtörténik a csoda, az újra egymásra találás: visszaáll az egyensúly és még a tavasz is beköszönt. S történik mindez, ahogy a mesékben történni szokott, mégis nagyon életszerűen, nagyon úgy, ahogyan azt már sokan ismerjük saját tapasztalásból. Ettől válik csak még különlegesebbé ez a történet. A kötet második, címadó meséje igen összetett párkapcsolati problémát boncolgat. Ez a történet Szegeden játszódik, Alinka, a tavasztündér és egy csélcsap herceg meglehetősen viszontagságos szerelmi történetét meséli el. Nem mindennapi páros, meg kell hagyni, fogja is a fejét minden teremtett lény, amikor egybekelnek, de heves szerelmüket sem a sok féltő szó, sem a Macskaherceg kétes múltja nem gátolhatja meg. Aztán, ahogy az első mesében is, egyszer csak véget érnek a mézeshetek és hőseink ott találják magukat a csupasz valóságban, amivel nem tudnak mit kezdeni. Hogyan is lehet feldolgozni a szerelem lángolásának múlását? Alinka munkába temetkezik, a herceg  visszatér "káros szenvedélyéhez", az együttlét pedig egyre keserűbbé válik. Ismerős sztori ez sok felnőtt számára. A történetben ekkor különös fordulat következik be: a tündér megátkozza a macskaherceget, kilenc életre kárhoztatja, minek következtében lemond saját varázserejéről és halhatatlanságáról. Ezután mindketten magányosan bolyonganak sok-sok éven át a nagyvilágban, megöregszenek, mígnem a megbocsátás ereje, a dac leküzdése újra össze nem hozza őket. Minden jó, ha a vége jó, mondhatnánk, azonban ebben a történetben a happy end nem csak úgy bekövetkezik, hanem nagyon is jól megérdemelt, hosszas önismereti tanulás gyümölcse lesz. Ezek a mesék alapvetően a felnőttek világáról szólnak, kapcsolati konfliktusokról és döntésekről. Úgy gondolom azonban, hogy egy gyereknek jó látni, hogy a párkapcsolatok bonyolulttá is válhatnak, vannak helyzetek, érzelmek, amikkel még egy felnőtt is kicsit "ügyetlenebbül" bánik. Ennek ellenére az élet megy tovább és bármikor mesébe illően végződhet. A két történetet egy izgalmas keretmese öleli körbe. A könyv lélegzetelállító illusztrációit Szegedi Katalin készítette, melyek gyönyörű párbeszédet folytatnak a szöveggel. Amikor a városban megállt az idő A Macskaherceg kilenc élete című könyv bevezető meséje     "Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt. Tavasszal a padon üldögélve szagolta a nyíló akácokat, nyáron a napba tartotta az arcát, ősszel térdig gázolt a falevélben, télen morzsát szórt a rigóknak." - ezzel a mondattal indul Gimesi Dóra legújabb könyve, ahol a gyönyörű történeteket Szegedi Katalin művészi illusztrációi teszik tejessé. Olvasd el a folytatást most!   Nemigen beszélt, inkább csak hallgatta a fák susogását. Így aztán senki sem csodálkozott nagyon, hogy amikor Závoczki Endréné meghalt, belőle is platánfa lett. Magasra és terebélyesre nőtt a ligeti tó partján, és megnyugodva állapította meg, hogy fának lenni semmivel sem rosszabb, mint embernek. Tavasszal ugyanúgy illatoztak körülötte az akácok, nyáron simogatta a nap, ősszel körültáncolták a falevelek, télen a tenyeréből ettek a rigók. Egyszer, amikor különösen hosszúra nyúlt a tél, fázósan bújtak össze mind, akik éltek: a házakban az emberek, a Ligetben a fák. Csupasz koronájukon megremegett a zúzmara, ahogy egymáshoz hajoltak és összesúgtak a szélben. – Már egészen elgémberedtek a gyökereim – jegyezte meg Tóth Mancika, a karcsú akác. – Sosem lesz tavasz, én mondom, sosem lesz – sóhajtott egy pesszimista fűzfa. Závoczki Endréné megvetően prüszkölt, és a korcsolyázótó felé nézett. Még hogy sosem! Ha ezek tudnák, hány tavaszt látott ő már kivirágozni, hány gyereket felnőni, hány szerelmet fellángolni, hány szívet megszakadni! – A gyerekek felnőnek, a szívek megszakadnak, de abban mindenki biztos lehet, hogy a telet tavasz követi, és a zimankó nem tart örökké. Ez így van, amióta világ a világ. Kivéve persze azt az esetet, amikor a városban megállt az idő. – Milyen esetet? – kíváncsiskodott Tóth Mancika. – Régen történt – dünnyögte Závoczki Endréné. – Maga akkor még faiskolába járt. – Ugye, szomorú történet? – derült fel a pesszimista fűz. – Szomorú is, vidám is – sóhajtott az öreg platán, és közelebb hajolt a többiekhez. Suttogva mesélt, köré gyűltek a rigók, a cinkék, a galagonyabokrok. Hogy mit mesél az öreg Závoczki Endréné? Kiderül A MACSKAHERCEG KILENCEDIK ÉLETE című könyvből!