Írta:  Tóth Krisztina Illusztrálta: Makhult Gabriella Kiadó: Móra Könyvkiadó, 2015 Oldalszám: 32   Valóban mesékről van szó, mégpedig a népmesék motívumait és szerkezetét fölhasználva.   Tóth Krisztina ezen belül sok mindent kölcsönöz és átformál a cigány népmesék hagyományvilágából is: nagyon tudatos és fontos az a (több mint) gesztus, hogy egy jelölten cigány kislány történetének elmondásához az egyébként kifejezetten plurális roma folklórkincsből (is) merítsen elemeket. Maga a komplex szerkezet is követi ezt a tradíciót, amennyiben A lány, aki nem beszélt három, szorosan összefüggő meseepizódból áll, s megfigyelhető benne a „hőscsere” motívuma is.       Az első történet, A teknő (a címben szereplő tárgy maga is jellegzetes része a roma folklórnak) két „erdei ember” elbeszéléseként indul („Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kinn az erdőn”), miközben mindennapi erdei életük viszontagságaival, nehézségével ismerkedünk meg.   Az asszony világra hoz előbb egy tollas baglyot, majd egy hatalmas szemet, ám ezeket, mivel nem tudják gyakorlati hasznukat venni, s túlzottan különösnek is találják, elhajtják. A harmadik csecsemőt félelmében már meg sem nézi az asszony, hanem egy teknő alá rejti („nem is teknő az, hanem kicsinyke sírdomb”).   A gyermek nagyjából ekkortól válik a mese központi alakjává, de hasonlóan fontos sorsszereplő marad a bagoly és a tóvá váló síró szem, valamint a teknőbe rejtett kislányra rábukkanó asszony és fiú is, akik anyává és testvérré válnak („Te vagy a mi gyermekünk”; „Te vagy az én testvérem”). A világ kegyetlenségének realista (ám humorral átszőtt) bemutatása szintén gyakori a cigány mesékben, s az erdei házaspár valóban kemény, embert próbáló, nélkülöző, a természettel azonban közeli kapcsolatot ápoló életet él.     Az ő magányos, gyermektelen sorsuk folyása a harmadik, Az erdei emberek című mesében kerül újra elő, amely két világ – a falusi és az erdei – különbségeit, konfrontációját, majd lehetséges találkozását mutatja meg, hiszen a kislány, bátyja segítségével, felkutatja nemzőszüleit. Nem marad velük, hiszen kötődése, életvitele, szeretete elsősorban nevelőszüleihez köti, ám a kapcsolat fenntartásának lehetősége megadatik.   Az erdei asszony így szól: „Most már tudjátok, hol lakunk. Ha meglátogattok bennünket, megtanítunk benneteket az erdei titkokra. Segíthetsz az öregnek tüzet rakni és gödröt ásni.” Ekképp az öreg erdei ember nem pusztán a lánygyermekét ismerheti meg, de – ahogyan ez az archaikus cigány mesékben szintén felbukkanó elem – az előnyben részesített (s hamar munkára fogott) fiúgyermek segítségét is megkaphatja. („Ti vagytok a mi erdei gyermekeink!”)   A könyv a hallgatóságnak címzett, didaktikai funkcióval is bíró kiszólással fejeződik be: „És most már ti is: tudjátok, hol vannak, mert hallottátok a történetüket, láttátok kanyargós útjukat a fák közt. Majdnem olyan sokat tudtok már ti is, mint odafent a hunyorgó, okos csillagok.” Ezáltal a mesemondó valamelyest részévé teszi a hallgatóságot a mesének és a közös tudásnak, továbbgondolásra serkent, de mindenekelőtt jelzi, hogy közünk van a bennük szereplőkhöz, hatással bírnak ránk, és bizony mi is hatással vagyunk a világra.     A két említett mesét a középső, a könyvben csak elforgatva olvasható gyönyörű történet fűzi össze, Az emlékező forrás. Az epizódnak meghatározó szerepe van a mese alakulásában, amennyiben ez az a rész, amelyben a lány, aki nem beszélt emberi nyelven (csak erdei hangokat kiadva a természeti létezőkkel kommunikált), önmagát az erdő mélyén fakadó, kék színű forrásban megpillantva emlékezni, majd beszélni kezd. (Izgalmas, ahogyan szépsége finom „erdei” hasonlatokban mutatkozik meg: „A haja barna csigákban tekeredett, mint a fák évgyűrűi, a szeme sötétlett, mint az alvó víz, és a mélyén ravasz kis fény csillogott, mint amikor kútba tekint a csillag.”)   Lényeges, hogy az emlékező-emlékeztető forrás nem más, mint testvére, a síró szem, akihez másik testvére, a tollas bagoly vezeti el (a síró hős motívuma egyébiránt szintén cigány népmesei elem).   A jelképes, a narratíva közepén is katartikus erejű jelenet a múlttal való találkozás, az önmagára ismerés nehéz, de felszabadító pillanata, amely a saját identitás alakulásában, a saját nyelv megtalálásában kritikus szerephez jut, s amelyhez Makhult Gabriella izgalmas és csodaszép, többszörösen tükrös szerkezetű illusztrációja társul.   A kalandos képi világ egy olyan univerzumot hoz létre, amely a meleg, szenvedélyes sárgás-pirosas tónusok és a hűvösebb, tiszta kék-zöldek elegyéből áll, s a művészeti technikának is köszönhetően a figurák a feketés háttérből világlanak ki. A sötét színárnyalatoknak azonban a legkevésbé sem automatikus hozzátartozója a komor hangulat, sőt nagyon gazdag értelmezési és érzékelési játékot tesz lehetővé. (S itt fontos lehet, hogy az erdei emberpár is úgy jelenik meg, mint „kérges és sötét, mint a faág”.)   Figurális szinten visszatérően egymásba játszanak az olyan motívumok, mint a szem vagy a fa, de általánosan is elmondható, hogy az illusztráció az emberi és növényi-állati világok keveredését, érintkezését, egymásba vetülését hozza létre, ezáltal párhuzamot vonva a falusi és erdei kultúrák párbeszédével is. A kislány a könyv második felében nemcsak emberi hangját találja meg, de az erdei nyelv ismerete is megmarad számára.   Nagyszerű mesével van dolgunk, amelyben az örökbefogadott gyermek lesz értője mindkét családjának (és az általuk képviselt csoportoknak), s a szeretet ösvényein járva a jó testvérek segítségével képes lakhatóvá és élhetővé tenni az egyébként korántsem idillikusan ábrázolt világot.   Tóth Krisztina és Makhult Gabriella könyve régóta várt, vitát generálni képes mű, amelynek összetett szépsége a felnőtt és a gyermek olvasót is kihívás elé állítja.   Lapis József Forrás: kortarsonline.hu   A teknő - részlet a könyvből -   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében. Azt ettek, amit találtak: gyökereket, bogyókat, gombákat.     Néha, ha falu mellé értek, loptak csirkét is, de csak ritkán, mert féltek a kutyáktól. Jól megvoltak ott, az erdőn, különösen nyáron, amikor nem volt hideg. Télen rosszabb volt, olyankor bizony fázott a kezük meg a lábuk, hiába csináltak maguknak földbe vájt üreget, hiába fedték azt le ágakkal. Ilyenkor mindig azt gondolták, hogy meg fognak halni, de végül sose fagytak meg. Amint kiderült az idő, az első tavaszi nap megint az úton találta őket. Mentek sárosan, soványan, hosszú hajjal a fák között, néha leguggoltak a fűbe.   Egyszer az asszony azt érezte, hogy nagyon megnőtt a hasa. Az ember azt mondta, biztosan valami rosszat evett. Hányja ki egy bokor tövébe, tanácsolta, egyen rá leforrázott csalánlevelet, aztán majd elmúlik. Az asszony úgy is tett, de a hasa csak nem ment le. Mentek, mentek az úton, a has meg csak puffadt, mintha a szél dagasztaná. – Ne haljál meg – mondta az ember −, mert nagyon megverlek! Az asszony nem szerette volna, ha az ember megveri, ezért megígérte, hogy nem hal meg. Gyalogolt tovább. Teltek a hetek, a hónapok, de a has csak nőtt. Sose láttak ilyet, soványak voltak addig, mint a kóró. Az ember aggódott, és a biztonság kedvéért jól megverte az asszonyt, nehogy meghaljon. Meg is érte a tavaszt. De akkor már csak feküdözött egy nagy tölgyfa tövében. Egyszer csak jajgatni kezdett, hogy jaj, jaj, hát ő mégiscsak meghal, és folyatta ki a vérét a makkos földre. Az ember nézte, és azt mondta neki, hogy hát dehogyis halsz te meg, szülsz nekem egy szép erdei gyereket, azért olyan nagy a te hasad. Biztosan fiú lesz, segít majd nekem tüzet rakni meg gödröt ásni. Úgy is lett: az asszony megszülte a gyereket. Ott, a tölgyfa alatt, a holdfényben, mert akkorra már leszállt az éjszaka. Eléggé tollasnak látszott a gyerek, de az ember csak megvonta a vállát, hogy ha tollas, hát tollas. Hanem amikor a nap első sugarai kisütöttek, az asszony is szemügyre vette a csecsemőt. Hát nem embergyerek volt az, hanem bagolyfióka! – Mit szültél te nekem? – kérdezte mérgesen az ember. − Madárcsőre van, madárfeje, és nagy szürke szárnyai. A lába meg olyan karmos, mint az öregapámé volt. Nem fog ez nekem gödröt ásni, de még tüzet rakni se, csak huhog. Az asszony úgy találta, a gyerek nagyon szépen huhog, de nem akart vitatkozni. Fogta, elengedte, az meg fölrepült a tölgyfa legmagasabb ágára, onnan nézett rájuk lefele. Aztán, amikor ismét eljött az éjszaka, elrepült nagy szárnysuhogással. Virradatkor nem is keresték, mentek tovább az erdőn. Több szó nem esett a bagolygyerekről, a nagy tölgyfa alatt a moha felitta az asszony kihullott vérét, a has leapadt. Az erdő lombot váltott, a téli szelek ismét fújni kezdtek, aztán lehullott a hó. Megástak egy mély gödröt, befedték, belebújtak télire. Amikor a tavasz első melegei érkeztek, az asszony megint fájlalni kezdte a hasát. Nőtt, nőtt újra a has egész nyáron, és őszre már megint akkora lett, mintha az asszony meg akarna halni. – Ne haljál meg, mert nagyon megverlek! – mondta neki az ember. – Dehogy halok én meg – válaszolt az asszony. – Szülök neked egy szép erdei gyereket, aki segít majd tüzet rakni és gödröt ásni. Az ember erre megnyugodott, és nem verte meg az asszonyt. Őszre járt már az idő, mikorra a has akkora lett, mint egy lekváros fazék. Kongott­-bongott, icergett­-ficergett, aztán az asszonynak megint hullani kezdett a vére, és leguggolt a földre. Várta az ember, hogy mi lesz, de amikor lenézett, hogy kijött­-e már az a fiúgyerek, aki segít neki gödröt ásni meg tüzet rakni, csak egy nagy szemet látott. Az asszony fogta, és becsomagolta a szemet egy lapulevélbe. Úgy találta, hogy igen szépen pislogat. Az embernek azonban sehogy sem tetszett ez a dolog. – Miféle szemet szültél, te asszony? A szem nézett nagy csodálkozva, de az asszony maga is látta, hogy a szemhez nem tartozik semmi. Se fej, se száj, se kéz, se láb, de még csak egy másik szem se. – Szép kék szem – mondta kissé elfogultan az emberének. Az ember a tűzrakáson és az ásáson kívül nem sok dologhoz konyított a világon, talán a veréshez egy kicsikét. Az azonban mégiscsak szöget ütött a fejébe, hogy hogyan kerül ide ez a kék szem. Sehogy sem tetszett ez neki. – Se nekem, se az öregapámnak nem volt kék szeme. De a tiedé is fekete, mint az ördög seggének az olajos lyuka – tette hozzá elgondolkodva. – Hát akkor hogy a retkes nyavalyába került ez a kék szem a te hasadba? – Bizonyosan lenyeltem – felelte az asszony. – Még jó, hogy kijött – folytatta az ember. – Ássuk el gyorsan, nehogy utánunk jöjjön, és megint lenyeljed! Az asszony kicsit sajnálta a szemet, de azt ő is látta, hogy bizony valóban nagyon kék. Meg aztán: mihez is kezdenének vele? Mondta, hogy jó, ássák el. Húztak egy kis földhányást a szemre, az meg csak pislogott. Nemsokára már nem is látszott más belőle, csak egy világos folt, mintha egy apró tócsa tükrözné az eget a fák között. Kicsit ki is folyt a vize, mert sírt a szem, amikor az ember meg az asszony távolodott az úton. Aztán jöttek a madarak, ittak belőle, jöttek a gyíkok, ittak belőle azok is, és akkor nem sírt tovább, megvigasztalódott. Az asszony meg az ember folytatta útját, ahogy addig. Fáztak, mendegéltek, eszegették, amit találtak. Következő évben az asszonynak megint nőni kezdett a hasa. Nem szólt az emberének, nehogy az megijedjen, hogy meghal, és ijedtében jól megverje. Inkább fogta, nyomingálta a hasát visszafelé, hátha akkor nem dagadozik tovább. A has azonban nőtt, nődögélt, és hangokat adott, csengett­-bongott, mint előző évben, aztán ficeregni is kezdett. „Jaj, nem akarok én már tollas baglyot – kesergett magában az asszony. – Nem akarok én már síró­-rívó szemet se. Nem lesz nekem fiúgyerekem, aki gödröt ás meg tüzet rak, nem lesz nekem már segítségem az erdőn.” Amikor az a valami, ami a hasában nőtt, kifele kéretőzött, az asszony ráguggolt egy hasadt teknőre. − Akárki legyél is, én meg nem nézlek téged − mondta, és hagyta kifolyni a vérét a teknőbe. Amikor a titokzatos istencsudája kijött belőle, ráfordította szépen a teknőt, és sietett az ember után, aki éppen fát gyűjtögetett egy tisztáson. – Hova lett a hasad? – kérdezte az ember. – Ettem leforrázott csalánt, és elmúlt – válaszolta az asszony. Az ember nem is firtatta a dolgot, örült, hogy az asszony nem beteg, és segít neki rőzsét gyűjteni.