Azt írja: „ha a meséket nem vesszük komolyan, az életünk annyit sem ér, mint egy kidurrantott papírzacskó.” Darvasi László mesekönyvét nehéz lenne valamilyen kategóriába begyömöszölni. A szemünk előtt íródik, hömpölyög, bontakozik ki a szöveg, néha meghökkent, máskor felkavar, vicces és idegesítő, kedves és megnyugtató, amilyen az élet. „A könyveknek is van sorsuk, az embereknek is. A sors talán csak azt jelenti, hogy nem tudjuk, holnap mi történik velünk. Ha valaki megszeret téged mesekönyv, olyan mintha benned lakna.” Sok-sok jó gyerekkönyv van, amelyikben szívesen vendégeskedünk, szívesen eltöltünk néhány napot, mégis mintha kevés lenne az olyan, amelyikben örömmel lakunk. Köszönjük az élményt Darvasi Lászlónak, és sok sikert kívánunk a munkájához. 9-12 éveseknek Írta: Darvasi László Illusztrálta: Koncz Tímea Kiadó: Magvető, 2013 Oldalszám: 248   Te is lehetsz varangyos mobil!    Mit keres egy mesekönyvben a Magyar Történelem?  Szólhat-e egy mesekönyv önmagáról, helyet cserélhet-e az írójával?  Hol van a világ legjobb helye?    Darvasi László a Trapiti-könyvekben és a Pálcika-történetekben már bebizonyította, hogy ért a gyerekek nyelvén. Most, A Háromemeletes Mesekönyvben egy folyton kérdezősködő kisfiú keresi a válaszokat. A segítségére vannak a földszinten lakó pupákok, a Tanító néni az első emeletről, a másodikról személyesen a Magyar Történelem, hogy minden titokra fény derüljön a harmadikon, ahol a mesekönyv írója is lakik. De miféle zajok szűrődnek át a padlásról? "Az egyik blogon, vagy talán kritikában, már nem is tudom, azt olvastam, hogy ez egy felnőtteknek szóló mesekönyv. Igen, nekik is szólhat. Családi színdarab, családi mozi van, akkor mesekönyv is lehet, nem? Valahogy úgy van ez, hogy a jó mesekönyv bármelyik korosztályt érintheti. Nem hinném, hogy közeli elődeink nagy meséit felnőtt korban ne olvasnánk szívesen.  A Háromemeletesnek olyan értelemben feltétlenül van köze a Pálcikához, hogy ebben is szerepelnek kicsiknek szóló történetek. Egy emeletnyi kisalsós mese." (Darvasi László)   Részletek a meseregényből Kik élnek a házban? A mi Háromemeletes Házunkban a balkonon, a teraszon, és fent, a tetőn Leander papa és Leander mama és családja virágzik. A kis leanderek pajkosak, csintalanok. Erre nyújtogatják, arra nyújtogatják a levelüket. A Vitéz Muskátlik nagy és színes család. Az egyik balkonon tavasztól Sétányrózsa néni és rokonsága él, fehér, sárga és piros sziromruhában. Gyakran pihennek a tetőcserepeken és a teraszokon boszorkányok, tündérek, galambok, szélfuvallatok, és olyan énekek, akik elcsavarogtak, és éppen nem találják gazdájukat, az énekeseket. A Házban az egyik lakó Paradicsom Gézáékat és Paprika Piroskáékat karózza a tetőn. A padláson, mint már mondtam, Sámánova Pukkanova Jajneked, a boszorkány lakik. Egy igazi ház nyikorog, sóhajtozik, morfondírozik, recseg és beszélget. Néha még dúdol is. Meg álmában horkol egy kicsit. A mi Házunk ilyen. A falai között kiskendő és lepedőnagy huzatok szállnak és suhannak. Láthatatlanok. De mi azért érezzük őket. A mi Házunkban például a legelőkelőbb huzatot Gróf Huzatnak nevezik. Van egy különös lakótársunk, egy jó kis fogfájás Szuvas. Ő úgy lett, hogy egy régebbi lakó, bizonyos Fogas úr, soha nem forgatta a szájában a fogkefét. Csak rágta a cukrokat, a kolbászokat! Azzal dicsekedett az udvaron, neki nem kell fogat sikálni, már a neve is fogas. Pórul is járt őkelme. Kilyukadt az egyik foga, vagy talán több is. Lyuk lyuk hátán: De amikor elköltözött, itt hagyta nekünk a fogfájását. Szuvas azóta jön és megy, és szívesen fejest ugrana valaki szájába. Aztán velünk él a Házban Tüsszentés Hapci, meg Kis Sóhajtás és Nagy Sóhajtás, és Kacagás és Sírás. És persze Por Béla és Por Béláné! Néha pedig huhogás hallatszik a tető felől, de nem a szellemek beszélgetnek, hanem csak a Bölcs Bagoly, aki szintén velünk él, dúdolászik. Jó kis lakóközösség, ugye? A veszekedők Néha nagy veszekedés támad a Házban. Az egyik veszekedő így néz ki, és Kuruc Béla bácsi a neve:                                        a másik veszekedő pedig így néz ki, és Labanc Palika a neve:                                           Ha Kuruc Béla bácsi jóllakott, akkor Labanc Palika éhes maradt. Ha Labanc Palika fázott, Kuruc Béla bácsinak melege volt. Ha Kuruc Béla bácsi aludni akart, Labanc Palika éber volt, és kalapálni akart, vagy toporzékolni, vagy trombitálni. – Ej a te dédapád, így meg úgy – dühösködött Kuruc Béla bácsi. – A te dédapád így meg úgy – hepciáskodott Labanc Palika. Szóval sokat ellenkeztek, sokat perlekedtek. De hiába ellenkeztek, hiába perlekedtek, ugyanabban az országban laktak. *** – Most meg mi van?!   A kiáltás után csönd lett. Milyen furcsa kiáltás volt. Kicsit rekedt, kicsit füstös. Aztán meg krákogás. És csönd. Senki sem válaszolt, semmi sem moccant. Levél se rezdült. Ugyanis egy szobában harsant föl a rekedt kiáltás. Mégpedig egy dolgozószobában. Az enyémben.     – Hé, hó, halihó! – kiabált valaki újra. – Mi ez? – Mi van itt?! – Mi ez az egész? Óvatosan végigsimítottam az első lapon: – Elkezdődtél, öregem.– Na várj csak, én?– Igen, te.– Ki vagyok én?!– Egy mesekönyv vagy. Ezen egy kicsit elgondolkodott.– Miért vagyok én mesekönyv?– Igazad van. Lehetnél telefonkönyv. Vagy számlakönyv. Vagy takarékbetétkönyv. Nyereménybetétkönyv. De nem az leszel. Te mesekönyv leszel. Kinézett az ablakon, elmosolyodott. Nézegette a világot. A fákat, a csöndes, délutáni parkot, a sűrűsödő fényt, a házakat, a gyerekeket. Már szépen egymás után sorakoztak a mondatai. – Szeretnék kikötni valamit – pislogott. – Tessék, parancsolj. Kicsit tűnődött, járkált is az asztalon azzal az egyetlenkönnyű kis lapjával, mert még csak ekkora volt. Ennyi volt. Egy lapocska csupán. Még a címét se tudtam. Hirtelen meg-ijedt a huzattól, aztán kidüllesztette azt az egy papírlapos mellét. – Szeretnék izgalmas lenni. Szeretnék szép lenni. Szeretnék, izé – elgondolkodott – szórakoztató lenni! – Tanulságos. – Na, az is szeretnék lenni! Szeretnék színes lenni! – Az leszel. Vagyis lesznek benned színek. Sajnos nem sok, azt hiszem. – Meg hős is szeretnék lenni! Meg győztes! Meg bátor! Meg világhírű! – Sajnos ennyi mindent nem ígérhetek. Kicsit hallgatott, mintha megsértődött volna. – Figyelj, Mesekönyv – simogattam meg a lapot –, olyan leszel, mint egy ember. Talán híres, talán nem. Ha úgy alakul, sokan köszönnek rád, sokan olvasnak, de az is lehet, hogy csak kevesen olvasnak. De azért biztosan akad, aki szeretni fog. – Te például szeretni fogsz? – Persze, hiszen én írlak. És biztosíthatlak, még jó néhányan szeretni fognak. Soroljam? Például a vecsési káposzták. Vagy egy Boszorkány. Egy nagyon kedves Tanító néni. A pupákok. Zalhúber Tibike. – Állj, állj! Ki az a Zalhúber Tibike?! – Erről van szó, Mesekönyv. Mindjárt meg fogjuk tudni! És már írtam is tovább. Írtam az én mesekönyvemet. Ő meg úgy tartotta a lapjait, mint a tengerparton a homok a hosszú, sárga hátát, amibe faággal a nevünket írjuk. – Hát ez meg mi? – kérdezte csakhamar. Bemutattam neki Timit.– Nem mi, hanem ki. Ő Timi. A Balaton mellett lakik egy kék házikóban. Ilyenben: Ő fog rajzolni Téged. Meg a szereplőidet. Például most ilyen vagy. – Jaj! Így nézek ki?! – Most még így. Később szépen meghízol. Nézte, nézegette magát. Aztán megkérdezte:  – Nem lehetnék máris ilyen?  – Nem, Mesekönyv, ilyen gyorsan nem megy a dolog. Sokat kell még dolgoznunk. Annyi mindennek kell még történnie. – Értem – tűnődött. – Hát akkor vágjunk bele! Kezdj el mesélni engem! Bólintottam, és hozzáfogtam.