Peter Beagle fantasy-klasszikusa, Az utolsó egyszarvú így kezdődik: "Az egyszarvú egyedül élt egy orgonaszínű erdőben. Vénséges vén volt, bár erről ő mit sem tudott. A színe már nem volt többé olyan, mint a játékos tajték a tengeren, hanem inkább olyan volt, mint a holdfényes éjszakákon hulló hó." A Gyűrűk Ura kezdősorait talán fejből is tudják néhányan: "Három gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén, Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő, Kilencet a halandó ember ujján csillantson a fény, Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyáját terelő, Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején." S hogy kezdődik egy 2011-es magyar fantasy-meseregény? - Palacsinta! - Túrógombóc. - Palacsinta. - Túrógombóc! Bizony, a két rakoncátlan manó, Tramini és Furmint párbeszéde - melynek tétje csupán az, hogy kitalálják, mi lesz az ebéd a Soktornyú Kastélyban - nem épp klasszikus fantasy-kezdés. Pedig Nyulász Péter Helkája ezzel együtt is igazi kincse e műfajnak. Nemcsak azért, mert általában megfelel a fantasyvel szemben meglévő olvasói elvárásoknak, de ráadásul egy olyan országban lett rövid idő alatt sikeres a regénye, amelyben nincs komoly hagyománya a műfajnak. Hazánkban általában a fantasztikus irodalomnak sincs igazi bázisa, a fantasy alapú meseregénynek pedig végképp nincs nagy rajongótábora. Pedig nemcsak külföldi szerzők, művek (manapság épp Silvana De Mari vagy Timothée De Fombelle) nemzetközi sikerei mutatják az efféle történetek létjogosultságát. Nyulász Péter bizonyos szempontból tolkieni történetet írt, ám regényének egyik legnagyobb erénye, hogy egy pillanatig sem érezzük, hogy parafrazeálna, hogy erőltetetten ültetne át magyar viszonyok közé angolszász sajátosságokat. Kamor és Gandalf hasonlósága persze rögtön szemet szúr, de a Helka sokkal inkább a magyar mondavilágon - elsősorban Lipták Gábor gyűjtésén, balatoni mondáin - alapul, így mindvégig a miénknek érezhetjük. Helyszínei ismerősek lehetnek, sőt fejezetről fejezetre bejárhatók - akár a gyermekolvasó számára is. (A szerző egyébként maga is megtette ezt a kirándulást, fényképekkel illusztrált előadásokat is tart erről, s azon sem lepődnénk meg, ha a "Helka-túra" idegenforgalmi/irodalmi fogalommá válna egyszer.) Nagy erénye a könyvnek, hogy a történetfűzés nem akad meg, nem érezhető, hogy nem homogén anyag adja a cselekmény alapját. Emellett van benne egy olyan könnyedség, amely általában a klasszikus előzményekből is hiányzik. Gördülékeny és szép a nyelvezet, a karakterek pedig szerethetők és következetesek. Az sem elhanyagolható, hogy a fiú- és lányolvasók egyaránt megtalálhatják az azonosulás lehetőségét, de akár rajongásuk tárgyát is Helkában, vagy épp Cipriánban. Hisz "a gyerekek a szívükkel olvasnak" (Kästner), átélhető, megélhető kalandra vágynak. A Helka a tekintetben is "hagyományos" fantasy - elfogadva Komáromi Gabriella állítását -, hogy (varázslók, csodalények ide vagy oda) hőse, központi figurája végig az ember marad, "játéktere" pedig a természet, jelen esetben a Balaton-part gyönyörű környezete. Így aztán hiába a gonosz ármány, a sötét erők összefogása, a regény végén mégis csupán az lehet Furmint és Tramini vitájának tárgya, hogy mi legyen a vacsora: - Palacsinta! Túrógombóc! Palacsinta!! Túrógombóc!! Palacsinta!!! Túrógombóc!!! A vita persze eldönthetetlen, a Helkához azonban mindenkinek jó étvágyat kívánok!   Helka - Burok-völgy árnyai Illusztrálta: Bohony Beatrix Kiadó: Betűtészta Oldalszám: 308   "A Balaton legendája újraéled! A Helka – A Burok-völgy árnyai című regény a Balaton és a Bakony egy elfeledett mítoszán, Sió tündéres regéjén, Helka és Kelén legendáján alapul. Ám az új, kalandos meseregény főszereplői a korábbi legendahősök gyermekei, akik saját múltjuk titkainak erednek nyomába, s az olvasó velük együtt kalandozva bogozhatja ki az eredeti legenda rejtelmeit.   A kalandok során valós, mégis igazán mesébe illő helyszíneket járnak végig Tihanytól Hévízen át Sóstóig, a Gaja szurdokaitól a Szentbékkállai kőtengeren, Tapolcai tavasbarlangon át Balatonfüredig..." (Nyulász Péter)   Különös események zavarják meg a Balaton északi partjának nyugodt mindennapjait. A tihanyi Soktornyú Kastély népe ünnepre készül: Helka hercegkisasszony hamarosan hivatalosan is trónörökössé válik. Ám hősünk unja a felhajtást, elszökik inkább a tiltott rengetegbe szamócázni. Mindeközben a közeli Burok-völgyben sötét lelkű teremtmények gyülekeznek, hogy a kegyetlen Bora vezetésével feldúlják a Balaton békéjét, és bosszút álljanak a hercegi páron. Helka legendája a Balaton elfeledett mítoszai közé tartozik. A fantasy határát súroló, kacagtatóan humoros kalandregényében Nyulász Péter számtalan utalást és információt rejtett el. Ismerd meg őket, és döntsd el: elhiszed-e, hogy valaha tündérek, hercegek, hercegnők, varázslók és manók lakták a mindannyiunk szívében helyet kapó Balatont!   A könyvet elolvasva, késztetést érezhetsz Te is, hogy felfedezd a legendás helyszíneket, és ismerősként köszöntsd a Balaton tündérét, vagy a Bakony varázslóját, ha szembejön veled…   Árvíz a Szurdokvárban   – Palacsinta! – Túrógombóc. – Palacsinta. – Túrógombóc! Rozoga, ponyvás szekérféle döcögött az erdő mélyén. Nem is út volt, ahol haladt, csak egy szélesebb vízmosás. Öregecske szürke ló húzta, óvatosan rakosgatva patáit a nedves kövek között. Az erdei félhomályban alig látszott, de hallani, azt jól lehetett. A kétkerekű kordé nagyokat nyekkent, a kerekek alatt száraz ágak reccsentek, és közben a ponyva alól messzire hangzott a vitatkozás. Valahogy így:  (Nyekk, reccs, ropp…) – Palacsinta! (Ropp, reccs, nyekk…) – Túrógombóc!     Elöl, a bakon, sűrű szövésű, sötét köpenyben, őszes szakállú, hallgatag öreg fogta a gyeplőt. Széles karimájú kalapja alól vállára omlott hosszú, ősz haja. Összehúzott szemöldökkel figyelte a rengeteg erdő minden rezdülését. A lombok vészjósló zúgását, a hegyek hűvös sóhajtását, a kavicsok pendülő hangját, ahogyan lefelé peregnek a kemény sziklán. Feszülten visszatartotta lélegzetét, ha vércse vijjogott vagy vadkan horkant fel valahol. Meghallotta még az apró koboldlábak neszezését, a boszorkányszárnyak suhogását is. Mármint általában, hiszen most erre esélye sem volt. A kordé hátuljában négy rövidke manóláb kalimpált. Gazdáikat egyáltalán nem zavarták az erdei neszek, de az sem, hogy a zötyögéstől jókorákat huppannak a fenekükön. Csak lógázták a lábukat hátrafelé, és egyre erősködtek: – Palacsinta! – Túrógombóc! Ja, és persze: reccs, nyekk, ropp… – addig, mígnem egy utolsó zsuppanással a patakmederből végre kikanyarodtak egy útra. – Ti aztán kitartóak vagytok, mondhatom – mordult hátra ekkor az öreg a manókra, akik persze még ekkor sem hagytak fel a perlekedéssel. – Csak azt próbáljuk kitalálni, mi lesz az ebéd azon a „hencegős felboruláson” – rikkantották izgalommal. – Hercegnői felvonulás – igazította ki őket az öreg, majd sóhajtva megtoldotta: – Na de hol van az még!? – Hol, Kamor? Itt az Erdőben? – Jócskán arrébb innen. A félsziget csúcsán. – Milyen félszigeten? – Ahol Helka él. – Ki az a Helka? – hangzott az újabb kérdés hátulról. Az öreg lopva felpislantott az égre, és mélyet sóhajtott. – Egy tündöklően szép hercegkisasszony, de hiszen mondtam már. – Mondd el még egyszer, Kamor! – kérlelték a manók. – Negyedszer is? – De hát olyan unalmas ez az út! Napok óta zötykölődünk. – Ezért lett volna jobb, ha otthon maradtok. – Hát akkor miért nem hagytál minket otthon? – Ezt pont te kérdezed, Tramini? Kis híján elúszott az egész ház… – De hát Furmint ötlete volt, hogy a patakot bevezessük a házba – vágott vissza a manó. És valóban. Eleve úgy volt, hogy csak az öreg megy, de aztán a helyzet úgy hozta, hogy mégis jobbnak látta magával vinni a két manót is.  Kamor nem akármilyen helyen élt. Háza, bár szemből csupán egy kis takaros erdei laknak tűnt, valójában kész erődítmény volt, titkon elrejtve minden élő teremtmény elől. Egy meredek, fehér sziklafal tövében állt, ahova csak egy sötét szurdok vezetett. Az utak messze elkerülték, a kis tisztáson pedig egy hatalmas, szinte égig érő cserfa lombja takarta el még a madarak szeme elől is. Persze Kamor varázslatának is része volt abban, hogy avatatlan lelkek még véletlenül se bukkanjanak rá. Valaha egy barlang nyílt azon a helyen, de a járatok évezredekkel azelőtt beomlottak, csak az előcsarnok maradt épen. A fölé épült a ház. A konyha padlóján egy csapóajtó nyílt, ahonnan meredek lépcső vezetett le a sziklaterembe. Tágas üreg volt az, hoszszan elnyúlt, beért egészen a sziklafal alá, és még természetes kéménye is volt. A szirttetővel egy vékonyka kürtő kötötte össze, ami alatt egy hatalmas üst állt. Legtöbbször főtt, rotyogott benne valami. Körben, a falak mentén, mennyezetig érő polcok sorakoztak, telis-tele felcímkézett dobozkákkal, üvegcsékkel, vaskos könyvekkel, bennük a világ minden tudományával, bölcsességével és varázslatával.  Kint, pár méterre a házikótól, bővizű patak tört elő a hegy gyomrából, és sebesen zubogott át a szurdokon. Idáig hallatszott a vízesés hangja. A forrástól deszkákból ácsolt csatorna vezetett a ház falához, egy malomkerékhez. Egy forgatható vályú szolgált a vizet terelni hol a mederbe, hol a malomcsatornába, épp amire szükség volt. A házikóval szemben terebélyesedett az ősi cserfa. Ágai messze az ég felé nyújtóztak, talán el is érték. Törzsét tíz ember is alig érte volna körül. Hatalmas lombja a legtűzőbb napsütésben is homályos derengésben tartotta a tisztást. Ehhez a fához támaszkodott Kamor pajtája, ahol Cuha, a szürke ló lakott, és ott állt a zsindelytető alatt a ponyvás kordé is rendesen. Aznap reggel viszont, már kora hajnalban, Kamor átvitte a lovat és a kocsit a ház oldalához, hogy közelebb legyen majd, amikor felpakolja a nagy ládát az egyheti elemózsiával, és az üres zsákokat. Azután még lement a sziklaterembe előkészíteni a fagyöngyös főzethez szükséges kellékeket. Igazán még hozzá sem kezdett, amikor szaladó lábak dobogását hallotta, aztán némi csörömpölést, majd egy nagy durranással becsapódott fölötte a csapóajtó. Végül egy kattanás hallatszott, ő pedig ott maradt bezárva a padló alá. Kamor kiabálni kezdett, hogy engedjék ki, de teljesen hasztalanul. Válasz nem érkezett kintről, annál inkább víz! Előbb csak csordogált a csapóajtó deszkái közt, de aztán már zúdult, s a vízszint makacsul emelkedett. A galibát természetesen a két manó okozta. Az történt ugyanis, hogy amikor Tramini felébredt, és kinézett a tetőtéri szobájuk ablakán, nem látta Cuhát és a kocsit a pajtában. – Furmint, Furmint, ébredj! – kiabálta, és két kézzel rázni kezdte a még békésen szunyókáló testvérét. – Kamor már el is ment! – újságolta izgatottan. Furmint álmosan nyújtózott, pislogott, azt sem tudta, mi történik éppen. Csak lassan fogta fel, hogy már nem álmodik, pedig még igencsak lett volna kedve. – Ha elment, hát elment. Már azt hittem, hogy ég a ház – morcogott, aztán visszadőlt az ágyba, és a fal felé fordult. Tramini nem hagyta annyiban. – De hát Kamor megmondta, hogy ne lustálkodjunk egész nap. Rőzsét kell gyűjteni, mire hazaér. – Na akkor még éppen egy teljes hetünk van – motyogta Furmint. – De ha te délig durmolsz, semmire nem jutunk. Én pedig nem fogok helyetted is dolgozni! Furmint szó nélkül a fal felé fordult, és feje búbjáig húzta a takarót. – Olyan lusta vagy, mint az aludttej! Gyerünk mosakodni! – erősködött Tramini. – Én ugyan le nem megyek a patakhoz. Hacsak az nem jön be ide, én meg nem mosakszom – dörmögte a takaró alól. Tramininek nem kellett kétszer mondani. Magára kapta ruháját, és kiviharzott a házból, egyenesen a forgóvályúhoz. Felmászott az állványon, kihúzta a reteszt, aztán belekapaszkodott a kötélbe, amivel fordítani lehetett a szerkezetet. Húzta, húzta, ahogy csak bírta, és egészen az emeleti ablakhoz irányította. Jól kikötözte, aztán uzsgyi a zárkőhöz. Milliószor látta, hogyan nyitja meg Kamor. Csak egy kicsi vizet akart átengedni rajta. Épp csak annyit, hogy kilöttyintse az ágyból azt a világlustája Furmintot.