Rudyard Kipling káprázatosan fantáziadús meséket mondott a gyermekeinek arról, hogy a világ dolgai miként alakultak ki. Ezeket Hogyvolt-mesék címmel adta ki 1902-ben, mindössze három évvel Josephine lányának tragikus halála után, akinek e meséket eredetileg kitalálta. A huszadik század folyamán gyerekek nemzedékeinek mesélték esténként e nagy képzelőerővel megteremtett és szertelenül valószínűtlen magyarázatokat arról, hogy miképp szerezte az elefánt az ormányát, hogyan lett foltos a párduc, és hogyan jött létre az ábécé. Kipling gyermekkönyvei a huszadik század java részében népszerűek maradtak, és a Hogyvolt-mesék a gyermekek kedvence szerte a világban. A könyv érdekessége, hogy Kipling saját fametszeteivel illusztrálta a meséket. Ám Elekes Dóra és Greskovits Endre - Rudyard Kipling "evolúciós magánmitológiájának" újrafordítói - elsősorban nem azzal törődnek, hogy többek közt az internet felbecsülhetetlen segítsége nélkül hol s miként fogott ki Kipling Jékely Zoltánon és Szász Imrén.

 

Hogyvolt-mesék Írta és illusztrálta: Rudyard Kipling Fordította: Elekes Dóra, Greskovits Endre Kiadó: Sziget, 2010 Oldalszám: 128 Kötetünk a világhírű író tizenkét legismertebb meséjét tartalmazza, új fordításban, a bevezető versekkel, a tavaly megjelent exkluzív Aliz-kötethez hasonló kivitelben. Érdekessége, hogy a szerző nem csak írta, hanem illusztrálta is a meséket. Hogyan lett a sünteknős? Mindannyian tudjuk a választ: élt egyszer egy sün meg egy teknősbéka, akik túl akartak járni az ifjú jaguár eszén, s hogy egyiket vízbe ne dobja, másikat ki ne kaparja teknőjéből, addig-addig gyakoroltak, míg mindketten körbe-karikába hempergőző páncélosok nem lettek. Valahogy így szól Kipling meséje. Csak ketten gondolhatják csöndben: a sünteknős talán úgy lett, hogy Jékely Zoltán nem ismerte a tatut. Tartalomjegyzék Hogyan lett szilás a Cet? (Elekes Dóra fordítása) Hogyan lett púpos a Teve? (Elekes Dóra fordítása) Hogyan lett ráncos az Orrszarvú? (Elekes Dóra fordítása) Hogyan lett foltos a Párduc? (Greskovits Endre fordítása) Az Elefántborjú (Elekes Dóra fordítása) Az Előkenguru éneke (Elekes Dóra fordítása) Hogyan lett a Tatu? (Greskovits Endre fordítása) Hogyan írták le az első betűt? (Greskovits Endre fordítása) Hogyan lett az ábécé? (Greskovits Endre fordítása) A Rák, aki a tengerrel játszott (Greskovits Endre fordítása) A Macska, aki a maga útját járta (Elekes Dóra fordítása) A Pillangó, aki toppantott (Elekes Dóra fordítása) Hogyan lett púpos a Teve? Ez a mese azt mondja el, hogyan kapta nagy púpját a teve. Az esztendők legelején, amikor a világ még újdonatúj volt, s az állatok éppen elkezdtek dolgozni az embernek, a teve ott élt egy ordító sivatagban, mert nem volt kedve dolgozni; mást sem tett, mint ordítozott. Eltengődött kórón, kérgen, tüskén, szelíd csoborkán, és szörnyű rest volt. Ha valaki szólt hozzá, csak ennyit mondott: - Hup! - Csak ennyit: hup! - és semmi mást. Egyszer, egy hétfői nap reggelén felkereste a ló, hátán nyereg, szájában zabla, s így szólt: - Hallod-e, teve, gyere elő, s ügess, mint mi, többiek! - Hup! - válaszolt a teve, mire a ló elment, s elmondta az embernek. Azután a kutya ment oda hozzá, szájában egy bot, s így szólt: - Hallod-e, teve, gyere, s szolgálj, futkoss, mint mi, többiek. - Hup! - közölte a teve, a kutya pedig otthagyta, s elmondta az embernek. Végül az ökör kereste fel, nyakán az igával, s így szólt: - Hallod-e, teve, gyere, s szántsál, mint mi, többiek! - Hup! - válaszolta a teve, az ökör pedig ment, s elmondta az embernek. S aznap este az ember összehívta a lovat, a kutyát s az ökröt, s azt mondta: - Kedveseim, ti hárman, én nagyon sajnállak titeket (ezen az újdonatúj világon!), de hát az a hupogató állat ott a sivatagban nem tud dolgozni, mert ha tudna, ő is itt volna. Így hát sorsára hagyom ott magában; nektek pedig dolgoznotok kell helyette is. Ez nagyon feldühítette ezt a hármat (ezen az újdonatúj világon), s ott a sivatag szélén kupaktanácsot tartottak. A teve pedig odaállított, felette szörnyű lustán, csoborkát kérődzve, s csak nevetett rajtuk. Aztán azt mondta: - Hup! - s faképnél hagyta őket. Éppen arra vetődött a Dzsinn, minden sivatagok őre; porfelhőben száguldott - a dzsinnek mindig így utaznak, mert így varázslatos -, s elkezdett tanakodni, súgni-búgni hármukkal. - Minden sivatag Dzsinnje - kezdte a ló -, rendjén való-e, hogy valaki ezen az újdonatúj világon semmit se tegyen? - Persze hogy nem! - felelte a Dzsinn. - Nos hát - folytatta a ló -, van egy jószág Ordító Sivatagod kellős közepén: ő maga is ordító, nyaka hosszú, lába hosszú, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe hétfő reggel óta. Nem akar ügetni. - Tyű! - mondta a Dzsinn süvöltve. - Arábia minden aranyára!: az az én tevém! S ugyan mit mond? - Csak ennyit: hup - mondta a kutya -, s nem akar szolgálni, futkosni. - Semmi mást nem mond? - Csak ennyit: hup - mondta az ökör -, s nem akar szántani. - Nagyon jó - mondta a Dzsinn. - Majd adok én neki hupot, csak szíveskedjetek várni egy pillanatig. A Dzsinn becsongolyodott porlebernyegébe, átszáguldott a sivatagon, s rá is akadt a tevére; szörnyű lustálkodásában bámulta éppen a maga tükörképét egy pocsolyában. - Hosszú és csukladozó barátom - szólt a Dzsinn -, hogy-hogy azt hallom rólad, hogy semmit sem dolgozol ezen az újdonatúj világon? - Hup - jelentette ki a teve. A Dzsinn leült, állát tenyerébe fogta, s elkezdett tűnődni valami nagy varázslaton, miközben a teve tovább bámulta a pocsolyában a maga tükörképét. - Hétfő reggel óta külön munkát végeztettél három társaddal, csak azért, mert szerfelett lusta vagy - mondta a Dzsinn, állát tenyerébe hajtva, s tovább tűnődött a varázslaton. - Hup - állapította meg a teve. - Nem mondanám többet, ha neked volnék! - mondta a Dzsinn. - Ami sok, az sok. Te csukladozó, munkára foglak! A teve megint csak azt mondta: hup; de hamarosan látnia kellett, amint büszkén tartott hátára nézett, hogy elkezd nőni, dagadni, míg csak egy hatalmas, rengő púppá nem dagadt. - Látod? - kérdezte a Dzsinn. - Ez a te saját hupod; semmittevéseddel vontad magadra. Ma már csütörtök, de hétfő óta, mikor a munka elkezdődött, semmi nem sok, annyit sem dolgoztál. Most pedig elmész dolgozni! - Hogyan mehetnék - kérdezte a teve - ezzel a huppal a hátamon? - Ezt mind csak azért kaptad - mondta a Dzsinn -, mert három napot elhenyéltél. Most aztán három álló napig is el tudsz dolgozni étlen, mert táplálkozhatsz a hupodból. És sohase merd azt mondani, hogy semmit sem tettem érted! Gyere ki a sivatagból, eredj ahhoz a háromhoz, s becsüld meg magad. Te hupos! Azzal a teve megrázta a púpját, s azon púposan elkocogott ama háromhoz. Ettől a naptól fogva a teve púpot visel mind a mai napig. (És hogy ne sértődjék meg, nem huposnak, hanem púposnak hívjuk.) De azt a világ kezdetén elhenyélt három napot azóta sem pótolta, s nem tanulta meg az illedelmességet.   Tamás Zsuzsa   Elekes Dóra és Greskovits Endre új fordításában, 2010-ben jelent meg Kipling állatos mesekönyve, a Hogyvolt-mesék. Az „evolúciós magánmitológia” több darabját már ismerjük, ám egyes mesékkel, versekkel és a szerző fametszeteivel most találkozhatunk először. Sokakkal ellentétben számomra az alapvető Kipling-élmény nem A dzsungel könyvéhez (s nem is annak valamely átírásához, színpadi feldolgozásához) fűződik, hanem Az elefántkölyök című kötethez, az abban foglalt mesékhez. A Jékely Zoltán és Szász Imre fordította mesék 1963-ban jelentek meg először ezen a címen. Nem csupán 47 év telt el azóta, de 2006-ban letelt az a hetven év is, amelyet ki kellett várnia a magyar kiadóknak, hogy jogdíj nélkül közölhessenek Kipling-szövegeket. Többek közt ez magyarázza a Nobel-díjas író hazai (újra- vagy inkább) felfedezését: sorra jelennek meg felnőtteknek szóló művei, híres meséi pedig új fordításban láttak most napvilágot a Sziget kiadónál. Az elefántkölyökkel kapcsolatban alapvető emlékem a rákérdezés izgalma. Kipling fantáziája lenyűgözött, nem is feltétlenül a válaszaival, hanem önmagában a kérdéseivel. Tényleg, vajon hogyan is lett púpos a teve, s miért olyan hosszú az elefánt ormánya? Szívesen tettem fel magam is hasonló kérdéseket, és a mindenre választ adó evolúció önmagában is lebilincselő mesének hatott. De visszatérve Kiplinghez: természetesen a válaszai is mély nyomot hagytak bennem. Nem feledtem, hogy szegény elefántkölyök milyen csúnyán pórul járt az álnok krokodillal; az orrszarvúról pedig mindig anyukám intelme jutott eszembe, hogy ne morzsázzunk az ágyban, mert szúrni fog – s mivel az intelem ellenére aludtam már szúrós ágyban, át tudtam érezni az orrszarvú helyzetét. Minden meseiségen túl jó volt hinni ezekben a történetekben, sajátos okadó mítoszokként elfogadni őket. Ez a kérdezz-felelek hangulat megmaradt Kiplingből, de egyáltalán nem emlékeztem a szövegek (ön)iróniájára. Erről azonban nem csupán én tehetek: összehasonlítva az új fordításokkal, kitűnik, hogy Jékely és Szász – nyilván más szakmai és világnézeti eszményeknek megfelelve – némiképp finomítottak a szövegeken, míg Elekes Dóra és Greskovits Endre érezhető örömmel tolmácsolják a narrátor szinte kortárs gesztusait, amelyekkel önmagát és a mesébe burkolt, kötelezőnek vélt nevelést is kifigurázza. Sőt olykor magát a mesemondást is: „Édes gyermekem, itt a vége a ma esti mese első felének.” Pedig a mesemondásnak komolyabb a tétje Kiplingnél, mint gondolnánk: a mesék halott kislányának szólnak. A Hogyan lett az ábécé? című mese után olvasható „Taffi törzse rég kihalt” kezdetű vers az apa fájdalmáról szól: „A holt időknek távolán, / Hogy hangja hozzá el sem ér, / Egy árnyalak jő: Tegumai, / Ki lánya nélkül mit sem ér”. A versek közlése feltétlenül újdonsága a kötetnek (Elekes Dóra fordításai), miképpen az eredeti illusztrációk és a hozzájuk tartozó magyarázó szövegek is. A magyarázatok humora páratlan, s Kipling fametszetei is egyedi hangulatot teremtenek. (Jékelyék és a maiak fordítási elvei mellett a különböző illusztrációk is megérnének egy alaposabb szemlét. Például Szántó Piroska jaguárja a Hogyan lett a sünteknős? című önálló kiadványban egy kedves kis kölyök; ugyanez a mese Az armadilló keletkezése címmel szerepel Az elefántkölyök kötetben, hozzá Krenner István karikatúraszerű rajzokat készített; a legfrissebb, Hogyan lett a Tatu? című változatot pedig fametszetekkel, a viktoriánus kor népszerű technikájával illusztrálta a szerző – különös kölcsönhatások ezek!) Az iniciálék nem a legsikerültebbek, a meseolvasást meg-megakasztják a beékelt nézni- és olvasnivalók, s vissza kell lapozni, maga a történet hol is szakadt meg; a könyvtárgy pedig olyan nagy, hogy nemhogy egy gyerek, de egy álmos szülő kezéből is kifordulhat. Ennél több kritika azonban nehezen illethetné ezt a végre teljes Kipling-kötetet. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne elmerülni az oly régen játszódó történetekben, „hogy az már réges-rég”.