E regény legfontosabb tanulsága már az első fejezet végén elhangzik, és később is többször megismétlik a szereplők: „Lajos, neked aztán aranykezed van!”  Hogy ez tanulságnak kevés lenne? Kétségtelen, a szerző nem úgy tanít, ahogy azt a fabulák írói tették. Regényének legfőbb erénye nem a didaktikusság, a minden áron tanítani, nevelni akarás. Ehelyett igényes, szellemes nyelvhasználat, beszélő nevek, nyelvi játékok és sok humor jellemzik a szöveget. Lázár Ervin bizonyára büszkén mosolyog odafenn…  De ne feledkezzünk el a cselekményről sem. Bár az írók egy része manapság lemond róla, az olvasók, az olvasó gyerekek igénylik, szeretik a kalandot. Kövér Lajos élete pedig nem épp eseménytelenségéről híres. A regény számtalan színes alakja körül zajlanak az események. Versengésekről, sportversenyekről, ősi titkokról és nyomozásról is olvashatunk, s bár vér nem folyik, néhány rejtői pofon is elcsattan, ami után kötözködő vagányok akrobatikus mozdulatokkal kísért röpte jelent látványosságot a kerecsendi éjszakában. És a regény végén megjelenik a szerelem is, bár Sellő Zsófia vízilabdázó és Kövér Lajos amatőr súlyemelő románca vélhetően egy következő történetben teljesedik majd ki. Lackfi János nem először kapja meg az Év Gyerekkönyve-díjat, s ami korábban még nem fordult elő: ugyanaz a szerző két különböző műnemben írt könyvvel lett díjazott. 2004-ben verseskötetével, ezúttal pedig egy regénnyel érdemelte ki az elismerést. Kedves Lackfi János, neked aztán tényleg aranykezed van!     Kövér Lajos aranykeze Kiadás éve: 2008 Oldalszám: 192   A mindig is termetes Kövér Lajos barátja, Sovány Laci gondos ápolásának köszönhetően lefogy és ismét járó képes lesz, Laci pedig annyira megerősödik, hogy megnyeri a Kövér Lajos utcai Súlyemelő bajnokságot.   Miután a szélhámos Miszter Phéntek ellopva minden pénzüket, csúnyán cserbenhagyja őket, barátaik segítségével új házat építenek, és egy építkezésen téglák adogatásával keresik meg a kenyerüket. A meseregény folytatásából kiderül, hogy Kövér Lajosnak nemcsak aranyszíve, de aranykeze is van: sittdobálással négy raklap bontott téglát nyer, amelyből már felépülhet a jó barátok öreg fehér lovának, Rudinak az istállója. Ám Lajos és Laci szerencsés kimenetelű kalandjai tovább folytatódnak. Elsőként – mint edző és főszakács - a kehecsendi kenutáborban aratnak újabb győzelmeket, majd a sportolók közreműködésével az egykori tolvajok Miszter Phéntek és bandája nyomába erednek, és még ellopott pénzüket is visszaszerzik.  Versengések, ősi titkok, nyomozások, különleges egyéniségek, sőt a regény végén Sellő Zsófia vízilabdázó és Kövér Lajos amatőr súlyemelő románca fokozzák a nyelvi játékokban bővelkedő, sok humorral elmesélt történetet. Ez alkalommal is Molnár Jacquelin figyelemre méltó rajzainak kíséretében a meseregény méltán érdemelte ki a legjobb, legsikeresebb új magyar gyerekkönyveinek kijáró, az ÉV Gyerekkönyve-díjat. Részlet a meseregényből Kövér Lajos és barátja, Sovány Laci építkezéseken adogatták a téglát, és hogy az életük ne legyen unalmas, egyszer elkezdtek célba dobálgatni téglatörmelékkel egy ott ásítozó, horpadt, rozsdás vashordóba. Egyet dobott az egyik, egyet a másik. Unaloműzőnek szánták a dolgot, míg újra nem kezdődik a munka, de vérbeli szenvedély lett belőle. Sietősen falták be uzsonnájukat, és máris siettek kedvenc hordójukhoz. Nagy, bakancsos léptekkel lemérték a tíz lépés távolságot, és kezdődhetett a dobálózás. Először sorra mellépotyogtak a lövedékek, aztán mind gyakrabban kondult a hordó gyomra, akkorákat szólt, mint a nagyharang. Eleinte egy-egy erősebb találattól feldőlt a hordó, és össze-vissza hempergett a földön, talpra kellett állítani. Aztán a hasas vasbödön meg se moccant, hiszen egyre jobban megtelt kőnehéz kövekkel. Mikor először telt meg csordultig, Lajos és Laci nagyon el is csodálkoztak. Nosza, kiborították a törmeléket, odébb görgették a bödönt, felállították tíz lépéssel messzebb.   Lajos kivételes tégladobáló tehetségnek bizonyult! Akárhányszor képes volt betalálni abba a nyavalyás hordóba, pedig annak a szája egy centivel sem lett tágabb az elmúlt időkben. A többiek nemigen tudták tartani vele a lépést. Próbálták ellesni tőle a jól repülő tégladarabok formáját, de Lajos a legváltozatosabb négyszögekkel, félkörökkel, Afrika-forma, Amerika-forma, Ázsia-forma maradványokkal is eredményes volt. Próbálták ellesni lábtartását, fejtartását, kéztartását, de Lajos lassan szinte már nem tudott úgy dobni, hogy be ne találjon. Ha valaha rendeztek volna Rozsdás Hordóba Törött Tégladarabokkal Dobálási Világbajnokságot, Kövér Lajos alighanem megnyeri, de legalábbis rögtön bekerül a nemzetközi élvonalba. Ilyen versenyeket ugyan nem rendeznek, Lajosnak egy szép napon mégis alkalma nyílt bemutatni tudományát. Éppen ebédidő volt, Lajos és Laci nagyban döngették a hordót a tégladarabokkal. Lajos örült, hogy ormótlanul nagydarab ember létére végre ő lehet a legjobb valamiben, és Laci is örült, hogy barátja ormótlanul nagydarab ember létére végre a legjobb lehet valamiben. – Ohó! – hallatszott ekkor egy ismerős hang. Kicsit mindnyájan megrettentek, amikor megpillantották Felle Kálmánt, a mindig mosolygós, de nagyon igazságos építésvezetőt, aki egy ideje figyelte játékukat. Bizony, a dobálózásba belefeledkezve észre sem vették, hogy már öt perce vége az ebédszünetnek. Lesütött szemmel, bocsánatot motyogva igyekeztek volna a helyükre. Eszük ágában sem volt ujjat húzni a főnökkel. – Folytassátok csak! – kiáltotta Felle Kálmán – Sőt, versenyt hirdetek. Mi legyen a nyeremény? – Egy rekesz málnaszörp! – vágta rá habozás nélkül Lajos. Sört mondott igazából, de hát az hogy hangzana egy mesében? – Rendben – állt rá Kálmán. – Lássuk a medvét! A többi munkás megvonta a vállát, úgysem volt sok esélyük Lajos ellen, így aztán mindegy is, mi a nyeremény. A verseny szele mégiscsak megcsapta őket, mert a legtöbben felsorakoztak a tízlépéses vonalra, mondván, legalább szerencsét próbálnak, abból baj nem lehet. Szép sorban ki is potyogtak a versenyből, melyet Felle Kálmán roppant izgalommal figyelt. Ötvenegynél Sovány Laci is mellétrafált, és Kövér Lajos egyedül maradt a porondon. – Nahát – tapsolt Felle Kálmán –, Lajos, ha eljutsz százig, a tiéd még egy rekesz! Lajos elvigyorodott, és gyors egymásutánban beszórt a vasbödönbe még ötven nagyobb sittdarabot. – Százegy! – fordult a Főnök felé – Ennyi elég lesz? – Attól függ. – mosolygott rendületlenül Kálmán – Ha elmész százötvenig, kapsz egy harmadik rekesszel is. Lajos még csak nem is tűnt fáradtnak: trükközni kezdett, pörgött-forgott, a téglák furfangos csavart szaltóval pottyantak a hordóba, vagy sivítva szálltak az ég felé, majd bombaként csapódtak a célba. Néha háttal állva, máskor a háta mögül talált be, és most már a legmérgesebb munkások is tapssal köszöntöttek minden dobást. Nem lehetett nem tapsolni, nem füttyentgetni, nem ujjongani. A százötvenedik után Lajos lihegve fordult Kálmánhoz: – Nos? – Kétszáz? – vonta össze szemöldökét az építésvezető. – Újabb rekesz? – Hát persze! – vágta rá komolyan Felle. És sikerült. A kétszázegyedik tégladarab megpattant a már csaknem teli hordó peremén, némi töprengés után úgy döntött, hogy Kövér Lajosnak ennyi dicsőség éppen elég lesz mára, azzal leszédült a földre. A kőművesek nem bírtak magukkal, odarohantak Kövér Lajoshoz, és feldobálták a levegőbe, mint egy igazi győztest, egy igazi világbajnokot, és ha jobban belegondolunk, az is volt a maga módján. Lehet, hogy azért is dobálták annyira, mert tudták, hogy Lajos aranyszívű ember, és a három rekesz (hogy is mondjam) málnasörből alighanem nekik is jut majd. Felle Kálmán vörösre tapsolt kezével szorongatta Kövér Lajos téglaporvörös kezét: – Nahát, Lajos, hiszen neked aranykezed van!