Írta: Czigány Zoltán Illusztrálra: Baranyai (b) András Kiadó: Pozsonyo Pagony   ... ez a könyv nem jött volna létre, ha nincs a lányom, akinek elkezdtem mesélni Csodalóról és Kószálóról, a Gödöllő melletti tanyán élő lovakról, akik közül Kósza, csupa jó szándékból, annyi galibát tudott okozni, hogy Csodának mindig volt mit helyrehoznia, ... ha nincs a fiam, akinek tovább meséltem a két ló történeteit, aki fölvette hangszalagra a rögtönzött meséket, hogy többet hallhassa, aztán mellém ült, és megvárta, amíg leírtam őket, ... ha nincs valaki, aki egyetlen rajzzal el tudta mondani mindazt, amit én sok-sok szóval próbáltam, ... és végezetül, ez a könyv egyáltalán nem jöhetett volna létre, ha nincsenek olyan felnőttek, akik szeretnének érteni a gyerekek nyelvén, mert tudják, hogy sokat lehet tanulni tőlük, de, minthogy a fentiek mind voltak, így Csoda és Kósza is itt van a könyvben, már csak olvasni kell róluk, és néha nyeríteni helyettük, lószívvel, ahogy ők is szokták, mondjuk, így: nyíííí-ha-ha-ha-ha-ha, brrrrrrrrrrrrrrrrrrrr! (cz.z )   pagony.hu Csoda és Kósza egy gödöllői tanyán élik napjaikat, de életük egyáltalán nem mondható mindennapinak: a fehér és fekete ló barátságának alapja, hogy kósza időről időre valami őrültséget eszel ki, csoda pedig mentené, ami menthető, s hol valóban szükség lesz a segítségére, hol utóbb derül ki, hogy Kósza kósza ötleteinek nem is lehet rossz végük, hiszen ötletből éppen hét (fejezetnyi) van, a végük pedig a boldog karácsony. Gyöngyi néni és Sajó bácsi a tanya tulajdonosai, lovaik, Csoda és Kósza történetei pedig Czigány Zoltán fejéből pattantak ki, akkor még Csodáló és Kószáló néven, s hogy visszaigazolják Salman Rushdie nézetét, mely szerint akkor lesz igazán jól sikerült egy gyerekkönyv, ha eredeti közönsége valóban egy vagy több kritikus csemete, itt sincs ez másként – egy leány és egy fiúgyermek növekedését kísérték Csodáló és Kószáló történetei, melyekből most hét került egy mesekönyvbe.     A mesék éppen akkorák, hogy a hosszabb és komolyabb meséket kedvelők is örömüket leljék bennük: a mesékbe szőtt idézetek, utalások pedig felnőttek számára is kalandossá teszik a két ló történeteinek végigkövetését. A pizzériában és a Közlekedési Múzeumban lezajló kalandok éppúgy árnyalják a két ló és gazdáik személyiségét, mint amennyire általános igényeket, a kollektív tudatalattiban szereplő elméleteket mozgatnak meg mondjuk az időutazásról, az idő visszafelé forgatásának kísérletéről, a Marson élhető boldog aranykorról szóló történetek. A mesék néha egészen máshonnan indulnak el, mint ahova érkezni látszanak, de mindig visszakanyarodnak az eredetileg felvetett problémákra is: az egyik történetben Kósza figyelme elkalandozik, s elszalasztja a megfelelő időt, melyet Csodával versenyfutásra jelöltek ki, így mindketten mérgesek lesznek, ezért belerúg a tanya istálló fölötti nagy órájába, s az idő visszafelé kezd haladni – ebből az első rossz élmények után Gyöngyi néni és Sajó bácsi reményei szerint egy mindenki számára gyümölcsöző vállalkozás indulhat el, de hamarosan kiderül, hogy ez mégsem ennyire egyértelmű, a végső konklúzió azonban a történet gyökeréig hatol vissza, s a boldogság forrását nem az idő ide vagy oda múlásában találja meg.   Valamennyi történet felvet olyan kérdéseket, melyeket a gyerekek előbb-utóbb feltennének a szüleiknek, s a régi, állathősökkel dolgozó, azokat emberi szerepekben láttató tanulságokkal ellátott mesék helyett egy a mai világhoz, témákhoz közelebb álló, itt és most játszódó olyan mesesort tarthat kezében az olvasó, mely tetszés szerint messzire vezető beszélgetéseket eredményezhet másnap is, hősei könnyen megkedvelhetőek, a történetek a szójátékokra építő, azokból kiinduló mese-helyzetek szintjénél mélyebben meghúzódó kérdésfeltevésekre is sarkallanak, s sokadik olvasásra is találhatnak benne egy-egy utalást, jelzést, félmondatot, mely tágabb kontextust követel magának. E szempontból is jelentős a Csoda és Kósza a múltban című történet, melyben Kósza egykori ismerősét szeretné ismét látni, de akkori formájában, s ehhez egy varázsló segítségét kéri, ám túl nagy adagot fogyaszt a varázseledelből, s a dinoszauruszok korába jut vissza, ahol majdnem minden állat neve sz-re végződik, így feleslegesen keresgéli Kanca Mancit.   Csoda és Kósza a Marson - részlet-   Azon a reggelen Csoda és Kósza ugyanúgy állt egymás mellett a gödöllői istállóban, mint minden más reggel, de ez a reggel mégis más volt, mert Kósza türelmetlenül toporgott, és dühösen horkantgatott . - Mi bajod? – kérdezte Csoda. - Nem jó ízű a zab. Nem jó ízű a víz. Nem jó itt a szalma, a lábam alatt göcsörtös a talaj, és az a légy már megint! Brrrr! Nem jó semmi sem! – és toporzékolt hozzá és prüszkölt. Így: - Brrrrrr.        Csoda csodálkozva nézte: hát ennek a lónak mennyi baja van! - Én rendes zabot akarok! Jobb vizet akarok! Jobb szénát akarok! Jobb állást akarok, az istállóban! És jobban süssön a nap! - Mennyi mindent akarsz egyszerre? Hol élsz te, a Marson? - Nem élek még ott. De ha ott olyan jó, akkor ott fogok – mondta dühösen Kósza. És akkor el is határozta, hogy a Marsra költözik. De hogy juthatna el a Marsra? Mire esteledett, kész volt a terve. Mire reggeledett, kész volt az űrhajó. Éjszaka Sajó bácsi disznóólját szétbontotta. Csak egy hátsó patalenyomatot helyezett el a disznóól sarkán, és attól az egész romba dőlt. A disznók ijedten szaladtak szerteszét a gödöllői dombságon. Kósza a deszkákat összeszedte, patkójával szeget ütött beléjük, a fogával faragott rajtuk, végül a magas tákolmányba beleszerelte Sajó bácsi vacak traktorjának a motorját. Az űrhajó készen állt az utazáshoz. Még hajnalban Kósza bemászott az űrhajóba, beindította a traktormotort, és az űrhajó fölszállt. Elindult a Mars felé. Csoda most már igazán különös reggelre ébredt. Ilyen már nagyon régen volt. Nem volt nyafogás, prüszkölés meg dobogás, de nem volt Kósza se. Ott állt üresen a helye. Nem tudta, hova lett. Közben Kósza repült, és közeledett a Marshoz. Tudta jól, sokszor hallotta, hogy milyen színű bolygót kell keresnie. Mikor leszállt, szétnézett, és látta, hogy minden vörös színű. Vörös volt a rendőrautó, vörös volt a pad az utcán, vörösek voltak a lámpák, még a lámpaoszlopok is vörösek voltak, vörös volt az aszfalt, és arra vörös elválasztójelek voltak festve. Kósza körülnézett. - Ej, hát ez az a Mars, ahol élni kéne, ahogy Csoda mondta? Itt lesz csak jó nekem! Azzal elindult a Marson, hogy megtalálja magának a legjobb zabot, a legjobb vizet, és mindent, ami lónak való. Mindenféle boltot látott, de csak marslakók számára, lónak való élelmiszereket nem. Meg is szólított egy marslakót, és megkérdezte tőle: - Mi van, itt nem élnek lovak? A marslakó úgy nézett rá, mintha a Földről jött volna. - Hát nem tudja, hogy vannak lovak? Istenem! A Földről jött talán? - Igen, éppen a Földről jöttem. Ne csodálkozzon! Van ilyen. Űrutazó vagyok. Űrutazó ló. Viszont élelmiszerre lenne szükségem. Zabra, tiszta vízre és mindenféle finomságra, lócsokira például. - Ó, lócsokira? Hát nem tudja? Nálunk kapható a kiváló Mars szelet. Innen származik. - Mars szelet? Az a nyúlós, ragadós vacak? Egyszer meg akartak etetni vele a Földön is. Szörnyű! A zab sokkal jobb! A marslakó útbaigazította Kószát: elmondta neki, merre találja a legjobb lóboltot. Kósza el is ment a bolthoz, belépett, és azonnal elmondta, mire lenne szüksége. - Először is kérek zabot. - Zabot tetszik? Tessék parancsolni – mondta az eladó, és odaadta a nagy zabostálat. Kósza meg se várta, hogy fizetésre kerüljön a sor (amúgy sem volt marsbeli fizetőeszköze), rögtön belehabzsolt. De a mars-zab ehetetlen volt: műanyagzab. Csak ropogott, nyekergett a foga alatt. Egy-egy szemet lenyelt, de majdnem megfulladt tőle. Prüszkölve köpte ki. - Mi ez a szörnyűség? - Kérem, ez első osztályú mars-zab! – mondta a marslakó. Minden ló ezt eszi nálunk. De látom, köhög tőle, igyon egy kis benzint! - Mit? – ámult Kósza. – Mit igyak? - Benzint. - Mért innék én benzint? - Mert köhög – mondta az árus. - De benzint? Vizet adjon! - Vizet? Itt a Marson a lovak benzint isznak. - Úristen! – sóhajtott Kósza. – Hová keveredtem? Mi lesz itt velem? - Igyon, igyon! – erőltette az eladó, és Kósza pofájába löttyintett egy kis benzint. - Jaj! – Ettől köhögött csak igazán. – Büdös benzin! Kósza prüszkölve ugrott ki a lóboltból. - De hiszen csodálatos dolgaink vannak! A csodálatos lócsoki, a Mars szelet! - Az a ragadós, fúj! – kiáltotta vissza Kósza. - Azonkívül lócsoki ízű zabla! Hátat kapargató nyereg! - Micsoda? – kérdezte Kósza. – Ilyen dolgokat föltaláltak már a Marson? - Hogyne! Próbálja ki! Azzal föltett egy nyerget Kósza hátára, és valóban, mintha gyökérkefével kefélgették volna: a nyereg úgy volt megépítve, hogy egy elektromos hátvakaró is működött benne. - És mi az, hogy lócsoki ízű zabla? - Ó, hát az a legjobb! Próbálja csak ki! Kósza fölvette a kantárt, és azonnal érezte, hogy a zabla olyan finom lócsoki ízű, hogy legszívesebben ki sem köpné többé. Nem nyúzza-húzza a nyelvét, a szája szélét, hanem kellemes, puha és csoki ízű. - Ó, de csodálatos! – mondta Kósza. – Maguknál igazán jó dolgok kaphatók! - Na ugye! – mondta az árus. - Ezeket meg is veszem – mondta Kósza. De minthogy nem volt marspénze, kénytelen volt megállapodni az eladóval, hogy ledolgozza a nyereg és a zabla árát. Dolgozott egy nap, két nap – viszont enni nem tudott. Mert a műanyagzab és a benzin bizony nem ízlett neki. Munkahelye egy mars-útépítkezésen volt. Az út viszont nem aszfaltból készült, mint a Földön, hanem acéllemezekből és vasból. A Marson, ezt tudni kell, egészen más a nehézkedés, majdnem súlytalanság van, de a marsbéli lovaknak mágneses a patájuk. Kószának viszont nem volt mágnespatkója, ezért állandóan fölrepült a levegőbe. Ha meg akart húzni egy nehezebb kocsit, akkor a levegőben rúgkapált a lába. Annyit küszködött, hogy estére rettentően kifáradt. Közben állandóan szidta őt a lóbolt vezetője, hogy nem dolgozik rendesen, ilyen Földrúl jött lovat ő többé nem alkalmaz. Kósza ráadásul esténként nem tudott enni, egészen lesoványodott, és egészen elkeseredett. Ki menthetné ki ezt a szegény lovat ebből a helyzetből? Csak Csoda. Csoda szomorúan állt lent a gödöllői istállóban, nézte, ahogy Gyöngyi néni szomorkodik az elveszett Kósza miatt, nézte, ahogy Sajó bácsi dühöng és kergeti a disznókat. Ráadásul hiába, hiszen a disznóól szétesett, és még a traktorral sem tudja üldözni őket, mert annak meg nincs meg a motorja. Csoda igyekezett összeállítani ezekből a jelekből, hogy mi történhetett. Hiányzik a traktormotor. Hiányzik a disznóól. A disznók viszont itt vannak. A láncok és a választórúd is hiányzik. És legfőképpen hiányzik Kósza. Közben visszaemlékezett az előző napra: mit is mondott neki Kósza, és ő mit mondott Kószának. Az nyilvánvaló volt, hogy Kósza megint elkószált, szokása szerint. De hogy hová? Csoda gondolkodott, gondolkodott, és nem azért volt csodaló, hogy ne jöjjön rá, mi üthetett szöget Kósza fejébe. „Hol élsz te, a Marson?” – valami ilyesmit mondott neki tegnap. A Mars! Szóval, a Mars! A vörös bolygó! A disznóól! A láncok! A faanyag! És az eltűnt traktormotor! - Ez űrhajót épített! Képes rá! – nyerített föl Csoda. – Azonnal utána kell repülnöm! Biztosan a Marsra ment. Minthogy Csoda tudta jól – szakkönyvekben olvasta –, hogy a Marson csak műanyagzab és benzin kapható a lovak számára, gyorsan útnak eredt, hogy megmentse Kószát, mielőtt éhen pusztul. Elvágtatott Szadára, szólt a kecskéket és macskákat őrző pilótanőnek, Ildikónak, hogy Kósza bajban van: meg kell menteni! Ildikó a hátára pattant, Csoda pedig elvitte őt Gödöllőre. Odaállt egy rozzant Ancsa mellé (ami egy AN-2-es repülőgépet jelent), és azt mondta: - Ezzel most repüljünk el a Marsra! Ildikó csak röhögött össze-vissza. - Ezzel a vacakkal? Ezzel a négyszárnyú óriáshernyóval? Dehogyis! – azzal megsarkantyúzta Csodát, és elvágtattak a ferihegyi repülőtérre. Ott Ildikó beült egy Fokker repülőgépbe, Csoda beszállt mellé, és fölrepültek. Azonnal megcélozták a vörös bolygót. Elhaladtak a Hold, majd a Mars holdjai mellett, aztán leszálltak. Kósza akkor már nagyon rosszul volt. Se látott, se hallott. Mikor fölnézett az égre, akkor két holdat látott. (Mint mindenki a Marson.) - Jaj, nem bírom már! Mindjárt szomjan halok! Mindjárt éhen halok! És ebben a pillanatban megtalálta őt Csoda. Mikor meglátta a gebévé soványodott Kószát, alig ismerte meg, aztán odavágtatott hozzá, és azt nyerítette: - Na, gyerünk, mars haza! - Micsoda? Mars? Mi? Csoda! Mars? – kiáltott Kósza. – Nem akarom! - Mondom, mars haza! – mondta Csoda. Akkor a lóboltos is odament. - Jól van, ledolgozta már a ló, amit kellett. De nem volt könnyű neki, mert mindig fölemelkedett a levegőbe. Nem tudom, milyenek ezek a földi lovak… De hát a nyeregért és a zabláért megdolgozott. - Milyen nyeregért? Milyen zabláért? – kérdezte Csoda. - Hát ez a nyereg – mondta Kósza –, ez vakargatja a hátamat, mint egy gyökérkefe. A zabla pedig lócsoki ízű. Ezen Csoda is elcsodálkozott. Ő csak a műanyagzabot és a benzint ismerte, ezért nem is vágyakozott soha a Marsra. Meg a Mars szeletet, ami a Marson a lócsoki, azt ő is ismerte a földi gyerekektől. Ekkor aztán fölkerekedtek (fölpatakodtak), beültek mind a hárman a Fokkerbe, Ildikó, Csoda és Kósza, és hazautaztak. Gödöllőn szálltak le, a repülőtéren. Aznap este Csoda és Kósza már megint otthon állt az istállóban. Az volt a szerencse, hogy a repülővel visszahozták az űrhajó darabjait is. A disznóól oldalait ugyan nem, de az elválasztó rudakat és a láncokat igen, és ezeket Sajó bácsi hamar visszaszerelte. Gyöngyi néni is nagyon örült. Vacsorára megjutalmazta a lovakat egy-egy tál bablevessel, és még valami finomságot szánt nekik. Odament Kószához, és azt mondta: - Lovacskám, én nem tudom, hol jártál, de örülök, hogy itthon vagy megint. Leveszem rólad ezt a különös nyerget éjszakára. Kósza azonban nem hagyta, hogy lenyergeljék, és kivegyék a zablát a szájából. Csak úgy rúgkapált, ha hozzá akartak nyúlni. Gyöngyi néni meg is kérdezte, hogy ennek mi lehet az oka, de Sajó bácsi nem mondott semmit, mert éppen azon szomorkodott, hogy a traktor motorja bezzeg nem került meg. A disznóól oldalát szögelte csöndesen, az új disznóólét. A disznók csak röfögtek, Sajó bácsi néha káromkodott, Gyöngyi néni csodálkozott. Csoda aztán megsúgta Gyöngyi néninek, hogy ez a nyereg bizony a Marsról van, és úgy van elkészítve, hogy a ló hátát vakargatja. A zabla szintén a Marsról való, és lócsoki ízű. Gyöngyi néni hitte is, meg nem is, de csak megsimogatta őket, és odaadott nekik még egy-egy Mars szeletet a hazatérés örömére. Azon aztán rágódhattak reggelig. Zárónyihogás: Nyi-ha-ha-ha. Brrrr. Nyi-ha.