Válogatásunk az összegyűjtött mesék bő egynegyedét tartalmazza a leghíresebbektől kezdve a felfedezésszámba menő ismeretlenekig, így rávilágít a dán meseköltő világirodalmi jelentőségére. Andersen tágan értelmezte a mese műfaját, kutattta a benne rejlő lehetőségeket, és rájött, hogy a meséken keresztül minden elmondható az emberi lélekről gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Meséiben a szeretetteli, finom humor váratlanul kegyetlen iróniába csaphat át, s miközben áradnak mesemondó ötletei, a modern individuum válságát is érzékelteti. Meséi nem egyformák: igaz, hogy mindegyikre erősen rányomja bélyegét a költő senki máséval össze nem téveszthető személyisége, ám az egyik rövid és velős parabola, a másik tárca, a harmadik klasszikus novella, a negyedik a nagyobb epikai formák felé mutat, az öttödik esszéisztikus meditáció, a hatodik tündérmese. Mindegyik más-más ötletre épül, mindegyiknek más az előadásmódja, így mindenki találhat magának újabb kedvenceket a régiek mellé. Mesekönyvünk legnagyobb szenzációja az, hogy a fordítás dán nyelvből készült, melyre Magyarországon korábban soha nem volt példa. Szendrey Júlia 1856-ban megjelent, első magyar nyelvű Andersen-kötetét további százharminc követte, de mindig német fordításból. Most először nyílik alkalom arra, hogy a korábbiaknál hitelesebb képet kapjunk a világ legellentmondásosabb és legrejtőzködőbb meseírójáról. Andersen népszerűségéhez és sikeréhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy meséit gyönyörű illusztrációkkal jelentette meg. Ő maga papírkivágásokat, árnyképeket készített környezete szórakoztatására. Meséit napjainkban is ellátják vidám, groteszk, népies vagy korszerű illusztrációkkal az egész világon, de ilyen sokrétűen és pontosan, mint NIKOLAUS HEIDELBACH, még senki sem illusztrálta. A több mint 120 csodálatos rajz egészen új Andersen-világot teremt. Heidelbach közreműködésével olyan pompás mesealbum készült, mely minden olvasója lelkét megérinti. Kiadónk ezzel a különleges mesekönyvvel szeretné emlékezetessé tenni Andersen születésének 200. évfordulóját.     A vasút (részlet a kötetből)   A kíváncsiság és technika iránti lelkesedése vette rá Andersent, hogy az első között kipróbálja az akkoriban még szent borzadállyal szemlélt vasutat. Naplójegyzete elárulja, hogy benne is volt némi szorongás az "ördögi" gépezettől, mely 40 kilométeres sebességgel "vágtat", s a korabeli híresztelések szerint legkevesebb, hogy vértolulást okozhat az embernek. Ha figyelembe vesszük, hogy Andersen egyébként milyen féltve őrizte egészségét, az utazás csakugyan nagy vállalkozás volt részéről. Alábbi írása valóságos óda a vasúthoz melyen  Magdeburg és Lipcse között mintegy 4 óra alatt tette meg az utat. Azonban a leglelkesebb elragadtatás hangjában, ha nagyon halványan is, de azért kihallható a jellegzetesen anderseni ellenpont: "...beértük az ördögöt eszünkkel". Mivel olvasóim közül sokan nem láttak még vasutat, először is megpróbálom leírni számukra, hogy képet alkothassanak róla. Veszünk tehát egy szokásos országutat, mely lehet egyenes vagy kanyargós, ez mindegy, de laposnak kell lennie, simának, akár egy szoba padlója; ezért bármiféle hegy állja útját, azt felrobbantjuk, a mocsarak és völgyek fölé erős pilléreken álló hidakat építünk, s amikor megvan az egyenletesen sík út, oda, ahol a keréknyom futna vassíneket helyezünk, melyeken a kocsikerekek megkapaszkodhatnak. A kocsik elé gőzgépet fogunk, beleültjük a mestert, aki ért hozzá, hogyan kormányozza és hogyan állítsa meg, a kocsikat egymás után láncra fűzzük, és emberekkel vagy állatokkal megrakodva indulhat is útjára.  Az út minden megállóhelyén tudják, mely óra mely percében fut be a kocsisor; mérföldekre elhallatszik a jelzőfütty, mely jelzi a vonat indulását, vagy azt, hogy a vasutat mellékutak keresztezik, melyeken a közönséges járművek és gyalogosok járnak; e helyeken egy odaállított űr leereszti a fából készült sorompót, és a jóembereknek várakozniuk kell, amíg mi elhaladunk előttük; a sok-sok mérföldes út mentén kis házacskákat állítanak fel, olyan közel egymáshoz, hogy az őrt álló alkalmazottak láthassák egymás zászlaját, és időben gondoskodhassanak arról, hogy az út szabad legyen, semmiféle kő vagy ág rajta ne maradjon a síneken.  Íme, a vasút! remélem, érthető volt a leírásom.  Életemben először nyílt alkalmam látni saját szememmel. Egy fél napon és a rákövetkező éjszakán át egy delizsánszon zötykölődtem a rettenetesen rossz úton Braunschweigtől Magdeburgig. Fáradtan érkeztem meg, s egy óra múlva már a gőzvonattal kellett tovább indulnom.  Nem tagadom, előtte éreztem valami olyasfélét, amit "vasútláznak" nevezhetnék, s ez akkor érte el tetőpontját, amikor beléptem a pompás épületbe, melyből a kocsisor elindul. A kofferekkel és batyukkal rohangáló utasok lármájába gőzt okádó gépek zúgása és zakatolása vegyült. Az ember először azt sem tudja, hol merészelhet megállni, nehogy egy kocsi, gőzkazán vagy útiholmikkal teli láda jöjjön robogva felé; pedig biztonsággal állhat egy kiugró peronon; a kocsik, melyekbe az emberek beszállnak, szorosan egymás mellett sorakoznak, akárcsak a gondolák a kikötőben, de odalent a sínek valamiféle  varázslatos szalagok módjára keresztezik egymást, s csakugyan azok is, varázsszalagok, melyeket az emberi ész kovácsolt; mágikus kocsinknak igencsak ragaszkodniuk kell hozzájuk, mert ha letérnek e varázsszalagokról, az bizony az életébe kerülhet az embernek! Bámultam ezeket a kocsikat, mozdonyokat, targoncákat, lábra kapott kéményeket és Isten tudja, mi mindent, ami ott rohangált össze-vissza, akár egy mesevilágban – mintha csakugyan lábra kapott volna minden! s ezt a hatást csak fokozta a pára, a zúgás, a tülekedés a helyekért, a kátrányszag, a gépek ütemes zakatolása és a kipöfögő gőz sípolása. S ha mint esetemben, először fordul meg itt az ember, csak arra tud gondolni, hogy tüstént elvágódik, kezét-lábát töri, felrepül a levegőbe, de ha nem, vonata majd összeütközik egy másik kocsisorral, s ő halálra zúzódik; de hiszem, hogy ezt csak először gondolja.  E kocsisornak három osztálya van; az első kettő kellemes, zárt kocsikból áll, egészen olyanok, mint a delizsánszunk volt, csak sokkal szélesebbek, a harmadik nyitott és hihetetlenül olcsó, még a legszegényebb parasztember is utazhat rajta, és kevesebbe kerül neki, mintha gyalogosan tenné meg a hosszú utat, s útközben megpihenne egy fogadóban, netán ott éjszakázna.  Felharsan a vonatfütty – e hang mindennek elmondható, csak szépnek nem; leginkább egy disznó hattyúdalához hasonlatos, amikor éppen torkába hatol a kés; az ember elhelyezkedik a lehető legkényelmesebb kupéban, amit csak el tud képzelni magának, a kalauz bezárja az ajtót, zsebre vágja a kulcsot, de az ablakot lehúzhatjuk, és élvezhetjük a friss levegőt anélkül, hogy tartanunk kellene a kellemetlen légnyomástól; egészen olyan minden, mint bármilyen más kocsiban, csak kellemesebb; itt kipihenheti magát az ember az előző utazás megpróbáltatásai után.  Legelőször egészen könnyű kis rándulást érzünk, amikor megfeszülnek a kocsikat összetartó láncok, aztán megszólal a fütty, és kezdődik az utazás, először lassan, óvatosan, mint amikor egy gyermek húzza kezecskéivel apró kocsiját. A sebesség észrevétlenül nő, az ember csak olvasgat, a térképét tanulmányozza, szinte nem is veszi észre, hogy a vonat elindult, hiszen úgy siklik, akár egy szán a sík hómezőn. Majd kitekint az ember az ablakon, és felfedezi, hogy a vonat vágtázik, mint egy ló; aztán még jobban felgyorsul az iram, és semmi rázkódás, semmi légnyomás, semmi kellemetlenség, amitől úgy fél mindenki!  Mi volt az a vörös, ami mint egy villám, úgy suhant el előtted az imént? Egy őr a zászlajával. Nézz csak ki! az elkövetkező tíz-húsz rőfön egybefolyik föld, fű, növény, akár egy nyílnál sebesebb áradat; az embernek az az érzése támad, mintha kívülről nézné, hogyan forog a föld; szinte belesajdul a szem, ha sokáig ugyanabba az irányba néz; de nézzen csak néhány ölnyivel távolabbra, akkor már nem futnak gyorsabban a tárgyak annál, mint amikor a delizsánszból nézi, távolabb, a láthatáron pedig állni látszik minden; az ember teljes képet  kaphat az egész környékről.  Így érdemes átutazni a sík tájakon! A városok mintha sűrűn egymás mellett sorakoznának; egyik éri a másikat; az ember el tudja képzelni, milyen lehet a költöző madarak vonulása az égen; ők is így hagyhatják maguk mögött a városokat, falvakat. A szokásos járművek, melyeket a mellékutakon látni, mintha állnának, a kocsik elé fogott lovak emelgetik patájukat, de mintha ugyanoda is tennék vissza, mi pedig már messze járunk.  Íme egy ismert anekdota egy amerikairól, aki először ült gőzvonaton: látván, hogy suhannak el mellettük a mérföldkövek, az amerikai azt hitte, temetőn mennek keresztül, és sírköveket lát; nem is hoztam volna szóba, de jól jellemzi a sebességet, és eszembe jutott, noha itt nem látni mérföldköveket, valószínűleg a vörös jelzőzászlók helyettesítik, úgyhogy az amerikai itt azt mondhatná: vajon miért vonult ma ki minden ember vörös zászlóval?  Azt ellenben elmondhatom, hogy midőn épp egy palánk mellett suhantunk, melyet mindössze egy cölöpnek láttam, egy férfi megszólalt mellettem: – Nicsak, Köthen fejedelemségben vagyunk! azzal kivett egy csipet dohányt, majd elém tartotta a dobozt; lehajoltam, szippantottam egyet a tubákból, tüsszentettem, majd azt kérdeztem a férfitól: – Meddig leszünk Köthenben? – Ó – mondta a férfi –, mialatt tüsszentett, már el is hagytuk.  Pedig a vonat kétszer ilyen gyorsan is mehetne; ugyanis pillanatonként megáll egy-egy új állomáson, hogy némely utasok leszállhassanak, mások meg fel, s ez csökkenti a sebességet; egy-egy pillanatra megállunk, a nyitott ablakon keresztül felszolgálók frissítőket kínálnak, ízletesek, finomak, kívánni sem lehetne jobbat! némi fizetség ellenében a sült galamb szó szerint a szánkba repül. De már vágtatunk is tovább, csevegünk a szomszédunkkal, olvasunk vagy nézzük a tájat, melyben néha egy-egy tehéncsorda forog ámulva utánunk, vagy egy-egy ló tépi ki magát megbokrosodva a zablából, mert azt látja, hogy itt húsz kocsi robog nélkülük, ráadásul gyorsabban, mintha ők húznák; s máris újra megállunk egy új állomáson. Három óra alatt megtettük a tizenöt mérföldet, s ím, Lipcsében vagyunk. Ugyanaznap, négy órával később vonatunk továbbindul, és hasonlóan hosszú utat tesz meg ugyanannyi idő alatt a hegyeken és folyókon át – és már el is értük Drezdát. Többektől hallottam, hogy a vasút majd száműzi az utazás poézisét, mert az ember elrobog minden szép és érdekes látvány mellett; ami ez utóbbit illeti, mindenkinek módjában áll bármelyik állomáson leszállni, és nézelődni, míg befut a következő vonat; s ami az utazás poézisét illeti, épp ellenkező véleményen vagyok. A szűk, málhával felpakolt kocsik és delizsánszok azok, melyekben eltűnik a poézis, az utas elbágyad, a legszebb évszakban por és hőség kínozza, télen a rossz utaktól szenved; a természetet sem kapja meg nagyobb adagokban, mint a vonaton, legfeljebb hosszabb idő alatt.  Ó, micsoda nagy tette az emberi szellemnek e találmány! az ember oly hatalmasnak érzi magát, mint a régi korok varázslói! kocsink elé fogjuk csodaparipánkat, és a tér eltűnik; röpülünk, mint felhők a viharban, mint költözőmadarak az égen! bősz paripánk prüszköl és zihál, orrlyukából fekete gőz árad. Mefisztofelész sem röpülhetett gyorsabban köpönyegén Fausttal! korunk természetes eszközei révén olyan erősek lehetünk, amit a középkori ember csakis az ördögről tudott elképzelni! beértük az ördögöt eszünkkel, s mielőtt még rádöbbenne, már el is hagyjuk.  Csak kevés olyan pillanatra emlékszem életemből, amikor ilyen elragadtatást éreztem, amikor minden gondolatommal így szemtől-szembe néztem Istennel. Áhítatot éreztem, amilyet csak gyermekként a templomban, felnőttként a napsütötte erdőben vagy a szélcsendes tengeren egy csillagos éjszakán! A poézis birodalmában nem csak az érzések és a képzelet uralkodik, van egy fivérük is, s az épp olyan hatalmas, úgy hívják, értelem, mely az örök igazságot hirdeti – abban van még csak igazi nagyság s poézis! Kutykurutty.