Nógrádi Gábor: „Valóban ez a könyv volt a legsikeresebb, a legtöbb díjjal jutalmazott. No, meg benne van néhány tankönyvben, és kötelező számos iskolában. Mégsem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb regényem. Egyébként is: egy regényről nemigen lehet kimondani halálos biztonsággal, hogy ez a legjobb. Ádámnak ez a legjobb, Zsuzsának az, Aninak amaz. Én például a Petepite lányos változatát, Az anyu én vagyok című könyvet jobban kedvelem. A Petepitét, és ezt már sokszor elmondtam, azért írtam meg, mert gyerekkoromban szerettem volna felnőtt lenni gyorsan. Ma pedig, inkább gyerek szeretnék lenni. Persze mai gyerek! Az apa-fiú, vagy az anya-lány cseréjének a történetét nem én írtam meg először, és még utánam is sokan meg fogják írni. A sztorit könyvről könyvre adják az írók, s meg lehet írni újra tízszer, húszszor, százszor is. Ez nem számít lopásnak. Egyetlen feltétel van csak: jól kell megírni. Remélem, ez nekem sikerült…”     Részlet a könyvből   Pite egy plédbe burkolózva a tükör elé állt. Tudta, hogy ő áll a tükör előtt, mert az ember tudja, ha a tükörben saját magát nézi, csak az volt a gáz, hogy Petya nem magát látta, hanem az apját. – Apa...! – intett, miközben a tükörkép visszaintett, és azt mondta, apa. Péter zavartan elvigyorodott. A tükörben az apja is elvigyorodott. Vagyishogy nem az apja, hanem... Illetve az apja, mert az apját is látta... Vagyis magát látta, aki most éppen az apja... Jaj, anya!... Hogy is van ez? Mi történt? Péter hirtelen arra gondolt, hogy ha nem álmodik, márpedig kis eskü, nagy eskü capcarap, hogy nem álmodik, akkor talán megőrült. Igen, megőrült. Azt látja, amit nem láthat, mert ilyen nem létezik. De nem. Mégsem őrülhetett meg, mert a Tasnádi Jocó, akinek idegorvos az apja, azt mondta, hogy az őrültek folyton ugrálnak és röhögnek, mint szünetben a hatodik bé, vagy csak ülnek némán és maguk elé merednek, mint aki dogát ír és nem készült. Márpedig Péter se nem ugrált, se nem röhögött, se nem meredt maga elé. Nagyon is nyugodtan állt. Kicsit remegett ugyan az a hosszú lába, de azért nyugodtan állt. És pontosan tudta, hogy ő MAGA AZ, PETE PÉTER, AKI A PAPÁJA TESTÉBEN ÁLLDOGÁL!... Végül is... ahogy így figyelte, figyelgette magát..., nem is nézett ki rosszul. Magas volt, izmos meg olyan izé. Szóval: férfias. Felemelte az öklét, dobbantott a lábával, és hirtelen azt morogta, hogy: – Öcsi, akarsz egy pofont? Most már teljesen látszott, hogy férfias. Sokszor akart ilyen lenni. Pláne, ha megnézett egy pofozós filmet. A főbunyósra ugrik a sok hapi. A haver meg csak nyomja: „A fejét üsd, hogy meg ne sántuljon! Kell egy pofás, apám? Ezt kapd el, ne a náthát!” Pite az ilyen filmek után mindig arról álmodott, hogy olyan erős meg izmos lesz, mint a Stallone meg a Schwarzi!... Nézte magát a tükörben. Olyan izmos azért nem volt! Na, meg mondjuk az nem nagyon tetszett neki, hogy a feje búbjáról már hiányzott egy csomó hajszála. Igaz, mikor egy kicsit előrekotorta a haját, ahogy apa szokta, már nem is látszott a világos folt. Aztán ellépett a tükör elől, és szétnézett a szobában. Furcsa!... Mintha hirtelen összezsugorodott volna a széke. Meg mintha alacsonyabb lenne az asztala, mint tegnap este. A szekrény is kisebb. Most látja a tetejét. Milyen poros!... Nicsak! Ott van az elefántos hegyező! Biztosan iderepült, amikor néhány hete Jenőkével dobálóztak. Ez meg kinek a táskája? Az övé? Talán kimosták, hogy ennyire összement? Ahogy nézgelődött, meg sétált, Péternek tetszeni kezdett a dolog. Vagyis az, hogy ennyire megnőtt. Még ki is húzta magát. Nem rossz!... Ha ő most így megváltozva bemegy az iskolába...! Hűha! Nahát! Az biztos, hogy elkapja a Bacskai gallérját. Bacskai fél fejjel nagyobb nála, és minden ok nélkül le szokta kokizni. Most elkapja Bacskait, és feltörli a gyerekkel a folyosót. Már a gondolatra is elnevette magát. Feltörli a Bacskaival a folyosót, aztán kiakasztja száradni...! Hát ez óriási! Most próbálja meg valaki megverni, vagy elvenni a walkmanjét! Begyűri a szekrénybe a piszkot! „Figyelj, apám! Ne idegelj, mert nyomlak pofán!” Fognak majd nézni a csajok! Meg az Ivanics Tünde...! Amikor a Tündére gondolt, Pite nem tudta megállni, hogy izgatottan el ne vigyorodjon. A Tünde a selyemszőke hajával, meg a kék szemével. Amikor beszalad az osztályba, olyan, mintha a nap kisütne, és besütne... Péter eddig még beszélgetni is alig mert vele. Csak nézte... Na, de majd most!... Elkapja Tünde derekát, felemeli a levegőbe, ahogy apu emelte fel anyut valamikor, és felrakja a szekrény tetejére...! Pite hirtelen elsápadt. MI AZ, HOGY FELEMELI A LEVEGŐBE? Ha Ivanics meglátja őt ilyen felnőtt alakban, akkor kezicsókolommal fog köszönni. Ha pedig felemeli a levegőbe, a lány sikoltozni fog, de annyira, hogy összeszalad az iskola, és kihívják a rendőrséget. „Ki maga? Miért emelgeti ezt a kislányt? Miért tette a szekrény tetejére? Vegye le! Tegye le! Kezeket fel! Mutassa az igazolványát! Mi az, hogy nincs igazolványa?... Mit beszél?! Maga tizenegy és fél éves?... Aha! Értjük!... Na telefonáljon csak valaki a mentőknek, de gyorsan!” Pitének le kellett ülnie az ágyra, úgy remegtek a lábai. Hiszen ő így nem is mehet be az iskolába!... Senki sem fogja elhinni, hogy ő Pete Péter hatodik bé...!   Tartalomjegyzék Az átváltozás reggelén Ki itta meg a kakaót? Lehet-e egyedül csókolózni? Csoda matekórán A buta tévéreklámok és a tengerek élővilága Botrány a tévében, találkozás a színházban Verekedni és puskázni tilos Vacsora Annamáriánál Pete betegágyban, Pite iskolában Se munka, se iskola, se remény…Vagy mégis?