Mi ennek a titka? Miért nem váltak porossá, lassúvá, unalmassá Lindgren regényei? Mi az, ami miatt a mai tévé- és világháló-függő kiskamaszok is élvezik Kalle Blomkvist kalandjait?   Magánvélemény következik: szerintem Lindgren feltalálta a hamisítatlan, vegytiszta gyermeki boldogságot, ami minden körülmények között győzedelmeskedni képes a felnőttek gonoszságán, maradiságán, gyávaságán és egyéb aljasságain. A gyerekek ugyanis alapvetően jók, igazságszeretőek, előítéletektől mentesek. Itt persze eszembe kell, hogy jusson az a számtalan, mainapság hallható borzalmas hír iskolán belüli erőszakról, elfajult osztálytermi cukkolásokról, verésekről, kegyetlenkedésekről, amiket gyerekek követnek el gyerekek ellen. Állítom, hogy a „gyerekek alapvetően jók”, és ez mégsem mond ellent a hírekből hallott történésekkel: a gyerek ösztönösen tanulja, miként kell létezni a világban, miként kell élni – ha rossz, erőszakos, előítéletektől hemzsegő mintákat lát a felnőttektől, akkor úgy fog viselkedni. Ennyi! Astrid Lindgren felismerte ezt, és történeteiben megalkotta a tökéletes gyermekkort. Kalle Blomkvist úr és barátai, Anders és Eva-Lotta egy kicsinyke svéd városban élnek. Minden kellék adott ahhoz, hogy meseországban érezhessük magunkat, hiszen közel a tenger, és akad ott erdő, mező, ősi várrom és elhagyatott szellemkastély is. Ráadásul a szülők sem túl szigorúak, még az annak látszó Anders papa is könnyen kicselezhető (bár egyben ő az egyetlen negatívnak tetsző helyi felnőtt figura, aki rendszeresen felpofozza a fiát, igaz, ez nem sokat ér, így nem is lehet túl komoly a verés). Itt él tehát Blomkvist úr, aki csupán 13 éves, de máris lelkes harcosa a Fehér Rózsák három főből álló rettenthetetlen seregének, akik a szintén háromtagú Vörös Rózsák ellen vívják bátor háborújukat. A két gyerekcsapat folyton egymást bosszantja, csipkedi, sőt, néha össze is verekszenek, ám ezt mindvégig áthatja a mély barátság, egymás tisztelete és az az ösztönös felismerés, hogy ha nem volna az a másik banda, akikkel csatázni lehet, akkor a nyári szünet bizony merő unalomba fulladna. Épp ezért történnek Lindgren trilógiájában olyan kedves, kacagtató dolgok, mint pl. a Fehér Rózsák buzgó „Titkos Irat”-gyártása, ami azért szükséges, hogy később a Vörös Rózsáknak legyen mit elcsenniük, amit azok meg is tesznek, ám úgy rejtik el – ez szabály! – az értékes hadizsákmányt, hogy a másik csapat némi rejtvényfejtés árán újra meglelhesse azt. Igen, ez a Pál utcai fiúk hangulata – becsület, tisztesség, a másik – még ha ellenség is! – megbecsülése. A Kalle-trilógia azonban még ennél is többről szól! Lindgren nem elégedett meg az idilli (sőt, állíthatom: még az ő korában is idealizált!) gyermekkor kedves, napsugaras, nevettető ábrázolásával. A kaland kedvéért engedte történeteibe beszivárogni a felnőttek mohóságát, aljasságát, sötét bűneit, hogy Blomkvist úrnak legyen mit kinyomoznia. A mi mesterdetektívünk ugyanis remek agyvelővel bír, sokat tud a nyomozás mikéntjéről, ám az első kötetig még egyszer sem volt alkalma bizonyítani csodás képességeit. Leginkább – ha épp nem a Rózsák háborújában tevékenykedik – kedvenc körtefája alatt heverész, és elmélyült beszélgetéseket folytat képzelt csodálójával a detektívmunka kifinomult művészetéről, vagy valamely újságban olvasott, messze történt bűneset lehetséges megoldásairól. Mert minden zseniális magándetektívnek szüksége van egy társra, aki – ha kicsit nehézkesen is –, de idővel a legbonyolultabb ügyek legcsavarosabb megoldásait is képes felfogni, akivel a felmerülő problémákat meg lehet vitatni, és aki végül kellő tisztelettel adózik a nyomozónak, amiért az egészen egyedül jött rá a titokra. Gondoljunk csak bele és játszunk kicsit! Sherlock Holmes – Poirot – Monk – Ambrózy báró – Mindnek van ilyen segítőtársa! Hogy kicsoda, azt kéretik hozzászólásban a cikk alá biggyeszteni: a helyes megfejtők tőlem a Krimi-irodalom Gyémántokkal Ékített Virtuális Nagyítóját, a kiadótól pedig egy kedves hátbaveregést kapnak (utóbbiért kéretik a szerkesztőségbe fáradni!). Persze a fenti állítás alól akad néhány kivétel (pl. Miss Marple), de azért mégis tény, hogy egy jó magándetektív mellé igenis kell egy csupa fül, ámulattól kerekre nyílt szemű, olykor némi erővel (revolverrel vagy gyors bokán rúgásokkal) segítő társ. Blomkvist úrnak, mivel más eleinte nem akad, képzeletbeli a segítője: ám a bűncselekmények, amiket fel kell derítenie egyáltalán nem azok! Astrid Lindgren Kalle-trilógiája igazán üde, szórakoztató (felnőtt fejjel még én is élveztem!), izgalmas olvasmány, amiben az ékszertolvaj, a gyilkos és a gyermekrabló semmiképp nem úszhatja meg a tettét, hiszen Blomkvist úr, a 13 éves mesterdetektív már a nyomában jár! A történeteket Németh Gyula tökéletesen eltalált illusztrációi teszik még izgalmasabbá, hiszen úgy hozzák a klasszikus felnőtt krimik hangulatát, hogy közben Lindgren gyerekvilágának játékosságát is képesek megeleveníteni. A Tótfalusi–fordítás pedig… Végre szép és hibátlan magyar szöveget, tehát minőségi irodalmat olvashat, aki ezt a trilógiát a kezébe veszi – ez pedig a mai gyerekekre nagyon is ráfér! Forrás: librarius.hu