Alighogy ezt kimondta, megrázta iszonyú zsebét s benne a rengeteg pénzt, és lám, az éppen olyan szívhezszólón csengett, mint Péter éji álmában… Ám a szénégető szíve Hollandiás Miska szavára ijedten összeszorult. Hol fázott, hol pedig melege lett… Nem hihette az óriásról, hogy az csak jótékonykodni akar, s viszonzásul semmit sem követel a pénzéért. Eszébe jutottak azok a rejtelmes mondatok, melyeket az öregembertől hallott a gazdagokról, s megmagyarázhatatlan aggodalom s szorongás kerítette a hatalmába. Vadul felkiáltott:

– Nagyon köszönöm, uram, de kenddel nekem nincs dolgom! Ismerem én már a magaféléket! – S futott, ahogy csak a lába bírta.

Az erdei szellem azonban nem tágított; hatalmas léptei ott dobogtak mellette, s tompán, fenyegetőn mormogta a fülébe:

– Megbánod ezt még, Péter! A homlokodra van írva, a szemedből látom, hogy tőlem te hiába menekülsz! Ne fuss hát annyira, váltsunk még pár okos szót! Már közeleg a birtokom határa…

Mihelyt Péter ezt meghallotta, s nem messzi maga előtt megpillantott egy keskeny árkot, csak még jobban igyekezett, hogy átjusson a határmezsgyén, úgyhogy végül Miskának loholnia kellett, hogy nyomában maradhasson, miközben egyre szórta rá átkait, s szüntelen fenyegette.

Ám az ifjú egyetlen kétségbeesett szökkenéssel az árok túlpartján termett. Láthatta, amint az erdei szellem fölemeli csáklyáját, hogy lesújtson rá… Mivel Péter szerencsésen partot ért, az utána hajított gyilkos szerszám szilánkokra hasadt a levegőben, mintha láthatatlan falba ütődött volna. Csupán egy hosszabb darabja hullt le Péter lábához.

Diadalmasan kapta fel e fadarabot, hogy a kegyetlen Hollandiás Miskára visszahajítsa, ám az élettelen töredék hirtelen megmozdult a kezében. Rápillantott, s rémülten konstatálta, hogy egy iszonyú kígyót markolászik! A szörnyeteg dühösen sziszegett, szeme vadul szikrázott, és már erősen ágaskodott, hogy belemarjon… Péter nyomban eleresztette, a kígyó azonban már szorosan karjára tekergőzött, s ide-oda himbálódzó feje mind közelebb került arcához.

Ám ekkor váratlanul hatalmas fajdkakas csapott le a magasból, csőrével megragadta a kígyó fejét, aztán a levegőbe emelkedett. Hollandiás Miska, aki az árok mellől kénytelen volt tehetetlenül végignézni, mint ragadja el kígyóját egy nála erősebb élőlény, fékevesztett dühében jajgatott, őrjöngött s kiabált.

Kimerülten, reszkető tagokkal folytatta útját Péter. Az ösvény mind meredekebb lett, a környék pedig egyre vadabb. Rövidesen ismét a terebélyes fenyő előtt találta magát. Akárcsak előző nap, illedelmesen meghajolt a láthatatlan Üvegmanó előtt, s belefogott a mondókába:

Fenyveserdei kincsek őre,
száz év is elszállt már fölötted,
tiéd minden, mit fenyő borít,
jöjj ki, egy vasárnapi gyerek vár rád itt!

– Bár nem találtad el egészen a verset, de mert te vagy az, Füstösképű Munk Péter, legyen hát kívánságod szerint – csendült meg mellette egy vékony, finom hangocska.

Csodálkozva pillantott szerteszét, s lám, az egyik szép, sudár fenyő alatt egy kis öregembert látott, amint ott ült fekete zekében, lábán piros harisnyával és széles karimájú csúcsos kalappal a feje búbján. Finom metszésű, barátságos arcocskája volt, s pókháló-vékonyságú selymes szakálla. A piciny ember komótosan pöfékelt, méghozzá egy csodás pipából, amely kék üvegből volt. Ahogy Péter közelebb lépett hozzá, álmélkodva vette észre, hogy a nevezetes törpe ruhája, cipője, kalapja is színes üvegből készült, éspedig lágy, valósággal forrónak tetsző üvegből! Tény, hogy ruházatának minden egyes darabja rá volt szabva, akár a kelme, s engedelmesen követte minden mozdulatát.

– Összeakadtál hát azzal az arcátlan Hollandiás Miskával? – szólalt meg az emberke, miközben minden szó után különös köhögést hallatott. – Ugyancsak rád akart ijeszteni, de elvettem a varázscsáklyáját, soha nem kapja vissza!

– Mit tagadjam, kincsőrző uram – válaszolta mély meghajtással Péter –, valóban féltem… Csakugyan kend volt a fajdkakas, mely agyonharapta azt a rusnya kígyót? Nagyon szépen köszönöm! – Rövid szünet után folytatta: – Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek kelmedtől. Nagyon rosszul, rettentő keservesen megy nekem. Szénégetőként soha nem viszem sokra, de mivel még fiatal vagyok, arra gondoltam, talán valami különb is lehetne belőlem! Főleg olyankor gyötör ez a gond, ha azt látom, hogy mások rövid idő alatt is nálamnál többre jutottak, mint mondjuk, Ezekiel vagy a Tánckirály. Annyi a pénzük, mint a pelyva!

– Péter – mondta most a kis ember nagyon komolyan, s messze maga elé fújta a pipája füstjét –, Péter, egy szót se róluk! Mi hasznuk van belőle, ha pár évig látszólag aranyéletet élnek, aztán meg a legnagyobb boldogtalanság jut nekik osztályrészül? Nem szabad mesterségedet lebecsülnöd! Apád is, nagyapád is szénégető volt, de tisztességes ember volt mindkettő, Munk Péter! Vagy tán mégis a naplopást irigyelted meg, és ez vezetett hozzám?

Péter megijedt a szigorú hangtól, és elpirult.

– Nem, nem ez hozott ide, kincsőrző uram – mondta. – A naplopás minden bűn kezdete, ezt én is jól tudom. De azt nem veheti tőlem rossz néven, ha nekem minden más foglalkozás jobban tetszik, mint a sajátom. Akárhogy vesszük, egy szénégető csak kis pont a világban, az üvegfúvókat, tutajosokat meg órakészítőket viszont mindenütt tisztelik…

– Hidd el magad, ha veszni akarsz – vágott közbe valamivel barátságosabban a fenyveserdei kincsek őre. – Különös fajzat vagytok ti, emberek! Ritkán van közületek valaki is megelégedve azzal a társadalmi állással, amelybe beleszületik vagy belenevelődik. És ugyan mit számítana neked, ha egyszer üvegfúvó lennél? Akkor meg fakereskedő akarnál lenni! Ha pedig fakereskedő volnál, az erdész vagy az elöljáró hivatalára vásna a fogad… De legyen, amint kívánod! Ha megígéred, hogy szorgalmasan dolgozol, hozzásegítlek valami jobb munkához. Minden vasárnapi gyereknek, ha hozzám fordul, három kívánságát teljesítem. Az első két kérés tetszés szerinti, a harmadik valóra váltását azonban megtagadhatom, ha úgy találom, hogy esztelen. Most tehát kívánj magadnak valamit, Péter. De az jó és hasznos dolog legyen ám!

– Csuhaj! Pompás kis emberke kend, s joggal nevezik kincsőrzőnek, mert íme, a kincsei mindjárt kéznél vannak. Nos, ha azt kívánhatom, amire szívem vágyik, akkor először is azt szeretném, ha jobban táncolnék, mint a Tánckirály, és ha kétannyi pénzt vihetnék a kocsmába, mint őkelme!

– Te bolond! – mondta haragosan a „kicsi”. – Micsoda szánalmas kívánság, ha valaki jól tudjon ugrabugrálni, és legyen pénze hazárdjátékra! Nem szégyelled magad, te buta Péter, hogy így megrövidíted a saját szerencsédet?! Mit használ az neked meg a szegény anyádnak, ha táncolni tudsz? És mit használ neked a pénz, amit – hisz így kívántad – csak kocsmázásra költhetsz, és amit éppen úgy elkótyavetyélsz, mint a nyomorult Tánckirály a sajátját? És akkor egész héten egy fityinged sincs, s tovább koplalsz, mint azelőtt. Na, még egy kérésed lehet, tetszésed szerint, de jól vigyázz, s valami okosabbat kérj!

Péter megvakarta a füle tövét, aztán némi habozás után így szólt:

– Nos hát, én azt szeretném, ha enyém lenne a Fekete-erdő legszebb és legpazarabb üveghutája, minden hozzá tartozó felszereléssel s annyi pénzzel, amennyi működtetéséhez szükséges…

– Semmi mást nem kívánsz? – kérdezte a törpe gondterhelt ábrázattal. – Semmi más nem kell, Péter?

– Hát éppen adhat hozzá kegyelmed egy lovat meg egy kocsit…

– Ó, te buta Füstösképű Munk Péter! – háborgott a manócska, és bosszúságában úgy hozzávágta egy vastag fatörzshöz a pipáját, hogy ezer darabra tört. – Lovat? Kocsit? Észt, józan észt és belátást kellett volna kérned, de nem lovat meg kocsit! Ám nem akarok előre búslakodni miattad; reméljük, nem lesz károdra, amit kértél. A második kívánságod egyébként nem is volt olyan esztelen. Egy jó üveghuta illőn eltartja a gazdáját, ha az eléggé ügyes. Épp ezért kellett volna józan észt és belátást kívánnod, és akkor a kocsi meg a ló előbb-utóbb, szinte észrevétlenül meglett volna!

– De kincsőrző uram – felelte Péter –, hiszen van még egy kívánságom! Még kérhetek józan észt, ha kend oly fontosnak tartja!

– Semmit sem kérhetsz! Kerülhetsz még bajba, és akkor örülni fogsz, hogy maradt egy kívánságod. Most pedig eredj haza! Itt van – mondta az erdei manó, miközben egy apró erszénykét kotort elő a zsebéből –, itt van kétezer tallér, ez egyelőre elég is legyen, mert hiába jössz hozzám, hogy megint pénz kellene. Mert bizony kénytelen volnék felakasztani téged a legsudarabb fenyő csúcsára! Így tettem mindig azóta, hogy itt lakom az erdőben. Három nappal ezelőtt azonban meghalt az öreg Winkfritz, akié az a nagy alsóerdősori huta volt. Menj oda holnap reggel, és alkudj meg a vállalatra, ahogy az szokás. Légy szerény és szorgalmas, és én majd olykor meglátogatlak, hogy szóval és tettel segítselek, minthogy józan észt mégsem kértél magadnak. De azt már most megmondom, hogy első kívánságod bűnös egy kívánság volt. Őrizkedjél a kocsmázástól, Péter! Eddig még senkinek se használt az!

Az emberke ezalatt új pipát húzott elő, amely a legszebb opálüvegböl készült, megtömte száraz fenyőtoboz-pikkellyel, majd csutoráját kicsi, fogatlan szájába dugta. Aztán előhalászott egy óriási nagyítólencsét, a napra lépett vele, és pipára gyújtott. Miután végzett a szertartással, barátságosan kezet nyújtott Péternek, még pár további jó tanácsot adott neki az útra, mind szorgosabban szipákolt és pöfékelt, aztán eltűnt a keletkezett füstfelhőben, melynek valódi hollanddohány-szaga volt, és csak lassacskán, ide-oda tekergőzve oszlott szét a fenyők csúcsai közt.

Tovább (5)