Így is történt. A tutaj, melyen Miskának le kellett úsztatnia, nyolc „tagból” állt, s méghozzá a lehető legnagyobb szálgerendákból ácsolták össze. Ám mi következett mégis? Csak az, hogy vízre szállása előestéjén a hosszú Miska újabb nyolc nagy gerendát cipelt le a partra. Oly vastag és hosszú volt valamennyi, amilyet még soha senki se látott. Miska azonban játszi könnyedséggel egyensúlyozott minden darabot, mintha csak csáklyarudat billegetne a vállán! Aki csak rápillantott, eliszonyodott a látványtól. Hogy hol vágta ezeket a fákat, mai napig sem tudni.

A deszkabáró szíve repesett az örömtől, amikor ezt meglátta. Nyomban kiszámolta ugyanis, mit hoznak neki majd a gerendák. Miska meg így szólt:

– Ilyesmi való nekem az utazáshoz, hiszen holmi faháncs tutajon nem messze jutnék!

Gazdája erre hálából meg akarta ajándékozni egy pár tutajoscsizmával. Miska azonban félrehajította a felkínált lábbelit, s egy valósággal csodaszámba menő csizmát varázsolt elő. Nagyapám igencsak állította, hogy fél párja száz fontot nyomott, s kerek öt láb hosszú volt.

A tutaj elindult, s ha eddig Miska a favágókat kápráztatta el tudományával, most a tutajosokon volt a sor. Mert ahelyett, hogy a szálfenyők nagysága miatt a szokásosnál lassabban haladt volna, a tutaj – ahogy ez várható is volt –, alig döccent rá a Neckar vizére, e fura jármű csak nekiiramodott, és repült, akár a nyíl! Ahol a folyó kanyarodott, vagy más veszélyes helyen, a tutajosok egyébként is csak üggyel-bajjal tudták tutajaikat a fősodorban tartani, hogy a zátonyokat meg homokpadokat kikerüljék, Miska minduntalan a vízbe ugrált, egyetlen lökéssel jobb felé vagy bal felé taszította járművét, úgyhogy az baj nélkül siklott tova. Ha meg egyenes útszakaszhoz ért, nyomban előrefutott a maga kormányrúdjához, bevonatta valamennyi csáklyát, miközben saját szörnyű dorongját a folyóágyba döfte, mire a tutaj valósággal tovaszállt; csak úgy suhantak el mellette a tájak, a fák, a falvak, így Miska társaival fele idő alatt ért a Rajna menti Kölnbe, ahol a faúsztatók rendszerint eladják árujukat.

Ekkor azt mondta Miska:

– Remélem, igazi kereskedők vagytok mind, és tisztában vagytok vele, miből ered a haszon! Azt hiszitek, hogy mindazt a fát, ami a Fekete-erdőből jön, maguk a kölniek használják föl? Nem így van. Tőletek feleáron megveszik, aztán drágán továbbadják Hollandiának. Én azt mondom, a kisebb gerendákat adjuk el itt, a nagyokkal meg mi magunk menjünk oda. Amit a szokásos áron felül kapunk, az a miénk.

Így beszélt ez a fondorlatos Miska, s a többiek hallgattak rá. Emezek azért, mert szívesen mentek volna Hollandiába, hogy ott körülnézzenek, amazok pedig a pénz miatt. Mindössze egy becsületes fickó akadt közöttük, aki óva intette őket, hogy gazdájuk tulajdonát veszélynek tegyék ki, vagy hogy becsapják a „felárral”. Társai azonban nem fogadták meg szavait, sőt el is felejtették, amit mondott. De nem így Hollandiás Miska! Ő emlékezetébe vésett minden szót!

Leereszkedtek hát a Rajnán a fával. A tutajt Miska irányította, s hamarost Rotterdamba is értek. Ott éppen négyszeresét kapták a korábbi árnak; különösen azokat az iszonyú gerendákat fizették meg jó pénzzel a helybeliek, amelyeket Miska hozott. A fekete-erdeiek öröme a tengernyi pénz láttán nem ismert határt. Miska osztotta szét az összeget; negyedét félretette a deszkabárónak, a többin részeltek. Aztán hol az egyik, hol a másik kocsmában telepedtek egy asztalhoz matrózokkal meg más aljanépséggel, s eldorbézolták, eljátszották a pénzt. Azt a derék embert meg, aki le akarta beszélni őket erről az ocsmányságról, Miska egyszerűen eladta egy lélekkufár rabszolgakereskedőnek; hírét sem hallották többé. Ettől fogva a fekete-erdeieknek Hollandia volt a paradicsomuk, a Hollandiás Miska a királyuk. A deszkabárók sokáig nem jöttek rá a csalásra, s Hollandiából szinte észrevétlenül áradt erdőnkbe a pénz, a szitkozódás, a feslettség, az iszákoskodás meg a szerencsejáték.

Mire végül az üzérkedést leleplezték, Hollandiás Miskának bottal üthették már a nyomát. Ámbár az is bizonyos, hogy nem halt meg. Száz év óta jár az erdőbe kísérteni, lelke üdvössége árán sok embert gazdaggá tett; többet nem is mondok. És az is biztos, az ilyen viharos éjszakákon Tannenbühlben, ahol különben senki se dönt fát, egyre-másra szemeli ki magának a legderekabb fenyőket. Apám saját szemével látta, mikor egy négy láb vastag fát úgy tört ketté, mint valami nádszálat… Az ilyen fákat aztán azoknak adja, akik kedvéért letérnek a jó útról, s hozzá szegődnek. Éjfélkor aztán cimboráival vízre löki a tutajt, s nosza, lehajóznak Hollandiába! De ha én volnék a holland király, tudom, istenem, kartácszáporral veretném bele a földbe! Mert minden hajó, amelynek akár egy gerendája származik Hollandiás Miskától, menthetetlenül elsüllyed! Innen van az, hogy annyi hajótörésről hall az ember. De hát hogy is lehetne másképp? Szép, nagy hajó, akkora, mint egy templom, és akkor ukmukfukk megfeneklik a nyílt tengeren! Nos, valahányszor Miska egy ilyen viharos éjszakán kidönt egy fenyőt a Fekete-erdőn, régi gerendái közül egy valahol elszabadul. A víz meg betódul, s a hajó emberestül, jószágostul elvész.

Ez hát a Hollandiás Miska legendája, s úgy igaz, ahogy mondom. Minden rossz az ő révén került ide a Fekete-erdőbe. Gazdaggá tud tenni akárkit – tette hozzá sokat sejtetőn az aggastyán –, én mégse fogadnék el tőle egy fityinget se. És semmi pénzért se lennék se Kövér Ezekiel, se Hosszú Tóbiás bőrében! Úgy vélem, hogy a Tánckirály is vele cimborái…

Amíg az öreg beszélt, a vihar alábbhagyott. A lányok illedelmesen gyertyát gyújtottak, s nyugovóra tértek. A férfiak lombbal kitömött fejpárnát raktak oda neki a kemencepadkára, majd jó éjszakát kívántak Munk Péternek.

Füstösképű Munk Péternek még soha nem voltak olyan gyötrő álmai, mint ezen az éjszakán. Hol azt képzelte, hogy a sötét tekintetű, óriás termetű Hollandiás Miska feltépi az ablakot, s iszonyatosan hosszú karjával egy aranytallérokkal teli erszényt nyújt be rajta, és addig rázogatja őket, míg édesdeden össze nem csendülnek. Hol meg a barátságos kis Üvegmanót látta, amint egy jókora zöld üvegflaskón körüllovagol a szobában… Úgy rémlett neki, hogy megint hallja a rekedtes nevetést, mint Tannenbühlben. A bal füle megint zúgott, mintha belebrummogta volna valaki:

Hollandiában sok az arany!
Vágj csak az útnak bátoran…
Fizetni sem kell, ingyen van
a sok arany, a sok arany!

Jobb fülében újra hallotta a fenyveserdei kincsek őrének dalát. Kedves, vékony hangocska súgta aztán:

– Te buta Füstösképű Péter, ó, te buta Munk Péter, hát nem tudsz a mondókához még egy rímet faragni? Pedig vasárnap születtél, pontosan déli tizenkettőkor. Faragd a verset, buta Péter, csak faragd!

Nyögött, sóhajtozott álmában, s igencsak gyötrődött, hogy rátaláljon a hiányzó rímre. Minthogy azonban életében még sosem próbálta meg a rímfaragást, álombéli erőlködése hiába volt.

A hajnalpír feljöttével felébredt, de álma most is különösnek tűnt. Karba tett kézzel ült az asztalnál, s elgondolkozott az éjszakai suttogáson. Még a fülébe csengett:

„Faragd a verset, buta Péter, csak faragd!” Ezt hajtogatta hát makacsul, s ujja hegyével megkopogtatta homlokát, ám egy fia rím sem akart az eszébe jutni. Amint azonban ott ült, s leverten meredt maga elé, még mindig az átkozott rímre gondolva, három legény vonult él a kunyhó ablaka előtt. Egyikük elhaladtában ezt a dalt énekelte:

A hegyen vártam,
mit erdő borít,
és akkor láttam őt
utolszor itt.

E sorok tüzes villámként cikáztak át Péter barátunk fülén; egyszeribe felugrott, s lélekszakadva rohant ki a házból. Azt hitte, nem jól hallja a verset. Odaugrott a három legényhez, és karjánál fogva durván megragadta az énekest.

– Várj csak, barátom! – kiáltotta. – Milyen rímet mondtál a „borít”-ra? Az isten szerelmére kérlek, énekeld el még egyszer azt a dalt!

– Hát téged mi lelt, kis komám? – álmélkodott a fekete-erdei. – Azt énekelek, amit akarok, és tüstént ereszd el a karomat, aszondom, mert…

– Nem, nem, előbb hallani akarom, mit énekeltél! – kiáltotta Péter majdhogynem magánkívül, s egyre jobban markolászta a legényt.

A másik kettő azonban nem volt rest, látva, hogy szorongatják társukat, kemény öklükkel nekiestek szegény Péternek, s addig-addig csépelték, amíg kínjában el nem engedte foglya ruhaujját, és kimerülten térdre nem rogyott.

– Na most aztán alaposan megkaptad – csúfolták végül. – És jó lesz, ha örökre megjegyzed, te tökéletlen, hogy nem ajánlatos kikezdeni a magunkfajtával…

– Megjegyzem én, attól ne féljetek – bólogatott sóhajtva Füstösképű Munk Péter. – De ha már úgyis eltángáltatok, mondjátok meg legalább, de úgy, hogy értsem, mit énekelt ez itt!

Erre a legények jót kacagtak, és ismét csúfolni kezdték, ám az énekes végül is csak elismételte neki a dalt Aztán kacarászva és dalolgatva mindhárman odébbálltak.

– Szóval: „itt” – motyogta szegény elagyabugyált hősünk, miközben megpróbált feltápászkodni. – „Bo-rít”-ra „itt”… Na, Üvegmanó, most majd lesz kendhez néhány szavam!

Bement a kunyhóba, fogta a kalapját meg a hosszú botját, elbúcsúzott a kunyhó lakóitól, s visszaindult Tannenbühl felé…

Lassan, mélyen elgondolkozva lépegetett, hiszen közben egy verset kellett kiagyalnia… Végre aztán, hogy Tannenbühl tájára ért, s a fenyők mind sűrűbben, mind sudarabban meredeztek körülötte, ki is találta a versike folytatását.

Örömében nagyot ugrott.

Ebben a szempillantásban egy óriási termetű férfi lépett ki a fenyők mögül: a tutajosok öltözékét viselte, s kezében akkora csáklyát tartott, mint egy árboc. Munk Péternek rémületében majd berogyott a térde, amikor látta, hogy az óriás melléje szegődik, és komótos léptekkel vele halad. Sejtette, hogy a fura figura csak Hollandiás Miska lehet, senki más. A rémséges alak hallgatagon poroszkált, és Péter hébe-hóba nagy óvatosan rásandított. Legalább egy fejjel volt magasabb a legmagasabb embernél, akit Péter valaha látott. Arca nem volt sem fiatal, sem öreg, csak épp eléktelenítette a sok barázda, redő. Lenvászon ujjasban volt, s hatalmas csizmáira, melyek bőr térdnadrágjából is eltakartak egy jókora darabkát, Péter nyomban ráismert, ahogy eszébe ötlött Miska históriája…

– Hát te mit keresel itt Tannenbühlben, Munk Péter? – förmedt rá végül is útitársára mély, dörgő hangon az erdő királya.

– Jó reggelt, földi! – felelte kissé bizalmaskodón Péter. Megpróbált úgy viselkedni, mintha nem félne, holott valójában csak úgy remegett a rémülettől. – Hazafelé igyekszem Tannenbühlön át…

– Ejnye, ejnye, Munk Péter – méltatlankodott az óriás, s csontig ható, szúrós pillantást vetett a vakmerőre –, a te utad hazafelé nem ezen a ligeten keresztül visz!

– Hát nem éppen nyílegyenesen – válaszolta a megszólított. – De máma elég meleg van, és azt reméltem, errefelé majd hűvösebb lesz!

– Ne hazudozz nekem, te Füstös Péter! – rivallt rá Hollandiás Miska mennydörgő hangon. – Mindjárt a földhöz szögezlek a csáklyámmal! Azt hiszed, nem láttalak, hogyan esengtél annak a vakarcsnak? – tette hozzá kissé csendesebben. – Ugyan! Ugyan! Ügyetlen mesterkedés volt, s még szerencse, hogy nem tudtad a mondókát. A kis fickó ugyanis csak egy zsugori mitugrász, s nem sokat ad. S ha mégis, nem sok örömét leli az illető…

Hallgatott egy sort, aztán folytatta:

– Szerencsétlen flótás vagy te, Péter, s valósággal sajog a szívem miattad. Ilyen egy deli, szépszál legény, aki előtt nyitva áll az egész világ, és szenet kell égetnie! Míg mások csak úgy szórják az aranytallért meg a dukátokat, te alig tudsz előkotorni a zsebedből egypár hatost! Bizony nyomorúságos egy élet a tiéd!

– Hát az már színigaz! Nyomorúságos egy élet az enyém!

– Rajtam aztán ne múljon! – folytatta tovább a rémség. – Sok derék fickót kisegítettem már a bajból, nem te lennél az első. Mondd csak, hány száz tallérnak tudnád csak úgy első rátára hasznát venni?

Tovább (4)