Midőn Péter hazaérkezett, igencsak elbúsulva találta édesanyját: szegény asszony egyébre se gondolt, mint hogy egyetlen fiát ott fogták katonának. Gyermeke azonban vidám volt, csak úgy pezsgett a jókedvtől, s elbeszélte, hogyan akadt össze az erdőben egy barátjával, aki pénzt kölcsönzött neki, hogy valami másba foghasson, s abbahagyhassa a mocskos szénégetést. S ámbár anyja már idestova harminc esztendeje élt egy szénégetőkunyhóban, s annyira megszokta már a füstös fekete ábrázatok látványát, mint molnárné az ura lisztes képét, elegendő nagyravágyás rekedt meg benne ahhoz, hogy mihelyst fia jobb sorssal kecsegtette, menten lenézze addigi állapotát… S így szólt:

– Az már szent igaz, hogy mint üveghutás anyjának, mindjárt más lesz a helyzetem, mintha csak egyszerűen Margit vagy Betti asszony szomszédnője maradnék… Ezután én is előreülhetek a templomban a gazdagok közé!

Fia rövidesen meg is egyezett az elhunyt Winkfritz örököseivel. A munkásokat, akik mindeddig a hutában dolgoztak, megtartotta, és éjjel-nappal üveget gyártatott velük. Eleinte nagyon tetszett neki ez a mesterség. Rendszerint nagy komótosan ereszkedett alá a műhelybe, ott kezét zsebébe dugva, méltóságteljesen lépdelt fel s alá, idenézett, odanézett; mondott ezt, mondott azt, sokszor olyat is, amin munkásai jókat derültek, ám legnagyobb öröme mégis az volt, ha elnézhette, hogyan fújják az üveget, sőt néha maga is munkához látott, s a még puha masszából mindenféle fura figurát formált. Rövidesen azonban elment a kedve a munkától, s előbb csak egy-egy órára jelent meg a hutában, aztán csak minden második nap, végül csupán hetente egyszer, és legényei azt tehették, ami nekik jólesett.

Mindennek pedig a kocsmázás volt az oka!

Bizony, Péter az első vasárnapon, miután hazaért Tannenbühlből, beállított a kocsmába. A Tánckirály már ott ropta a terem közepén, a kövér Ezekiel meg ugyancsak ott ült kancsó bora mellett, és koronás tallérra kockázott. Ekkor Péter gyorsan a zsebéhez kapott, hogy lássa, megtartotta-e szavát az Üvegmanó, s tapasztalhatta, hogy zsebe csak úgy dagad a sok ezüst- meg aranypénztől. Lábain pedig akkora izgés-mozgás vett erőt, hogy szinte már ültőhelyében ugrabugrálni kezdett… És mikor az első tánc végre befejeződött, odapattant a Tánckirály elé táncosnőjével, s ha ellenlábasa három láb magasat ugrott, akkor Péter négyet tett meg a levegőben. Mikor meg a Tánckirály elkezdett figurázni, Péter úgy illegette-rakogatta a lábát, hogy a nézők valósággal eszüket vesztették a gyönyörűségtől és az álmélkodástól. De miután a táncolók közt híre ment, hogy Péter üveghutát szerzett magának, s ki-ki maga láthatta, hogy ahányszor csak elhalad a zenészek előtt, mindig egy hatost vet oda nekik, vége-hossza nem volt a csodálkozásnak. Némelyek azt beszélték, hogy az erdőben kincset talált, mások, hogy örökölt, de mindannyian tisztelték, és beérkezett embernek mondották, mégpedig csupán azért, mert látnivalóan sok pénze volt. Még ugyanezen az estén eljátszott húsz tallért, ám mégis úgy csörgött-csengett a zsebe, mintha még százannyi volna benne.

Amikor Péter látta, micsoda becsben tartják, az örömtől és büszkeségtől alig fért a bőrébe. Marokszám szórta a pénzt. A szegényeknek is bőven adott, mert még emlékezett rá, miként szorongatta a nyomorúság annak idején. A Tánckirály művészetét messze felülmúlta boszorkányos ügyességével, s hamarost a Tánccsászár nevet kapta. Ami meg a vasárnapi hazárdjátékot illeti, a legvakmerőbbek sem kockáztattak akkora összegeket, mint Péter. Azonban minél többet veszített, annál többet nyert. Minden úgy történt, ahogy az Üvegmanótól kicsikarta… Azt kívánta, hogy mindig annyi pénz legyen a zsebében, amennyi a kövér Ezekielében van, és lám, épp Ezekiel volt, akire pocsékolta a pénzét. Így aztán ha húsz vagy harminc tallért vesztett is egyetlen alkalommal, ez az összeg nyomban a zsebében termett, mihelyst játékostársa besöpörte a nyereményét. Lassan-lassan többre vitte a dorbézolásban és a kockajátékban, mint a leghírhedtebb fekete-erdei korhelyek, s az emberek gyakrabban hívták Kockarázó Péternek, mint Tánccsászárnak, mert most már csaknem minden munkanapon játszott. Mi több, a virágzó üveghuta is kezdett hanyatlásnak indulni, és ebben kizárólag Péter hozzá nem értése volt a ludas. Üveget ugyan annyit gyártatott, amennyi egyáltalán kitelt a műhelyéből, ám a hutával együtt szerencsétlenségére nem vette meg annak a titkát, miként lehet értékesíteni gyártmányait. Végül is a töméntelen üvegáru a nyakán maradt. Csak úgy szabadulhatott tőle, hogy feleáron eladta egy odatévedt vándorkereskedőnek, különben még embereit sem tudta volna kifizetni.

Egy este megint hazafelé tántorgott a kocsmából, s a sok bor ellenére, amit azért ivott meg, hogy jókedvre derüljön, rémülten és elkeseredve gondolt vagyonának pusztulására. Egyszer csak észrevette ám, hogy valaki ott lépked mellette. Odanézett, és kit pillantott meg vajon? Hát az Üvegmanót…

Péter iszonyú haragra gyúlt, fölfújta magát, mint a pulyka, s veszettül szidni kezdte egykori barátját, hogy mindennek ő az oka.

– Mi az ördögöt csináljak most a lóval meg a kocsival?! – ordította. – Mit érek azzal az átkozott hutával meg a rengeteg üveggel? Mikor még csak szegény szénégető legény voltam, sokkal vígabban éltem, és nem is voltak gondjaim. Most meg bármelyik pillanatban jöhet a végrehajtó, hogy felbecsülje vagyonomat, és minden ingó és ingatlan jószágomat elárverezze adósságom fejében!

– Hát így állunk? – szólt az Üvegmanó – Mi? És most én vagyok az oka a boldogtalanságodnak? Ez a hála jótéteményeimért? Ki parancsolta neked, hogy ostobaságokat kívánj? Üveghutás akartál lenni, és most még azt se tudod, hol add el az árudat? Nem megmondtam neked, hogy jól gondold meg, mit kívánsz? Az ész, az okosság hiányzott belőled, Péter!

– Mi az, hogy ész meg okosság?! – kiáltotta a legény. – Vagyok én olyan okos, mint akárki más, és megmutatom még neked, Üvegmanó! – Ezzel durván megragadta gallérjánál fogva a törpét, és az arcába ordította: – Most elkaptalak, fenyveserdei kincsek őre! És most nyomban elmondom a harmadik kívánságom, és te szépen teljesíteni fogod! Azt akarom, hogy azonnal itt teremjen kétszer százezer kemény tallér, ezenkívül egy ház, és… ujujjuj! – jajdult fel hirtelen, és rázni kezdte a kezét.

Az Üvegmanó ugyanis izzó üveggé változott, és úgy megégette Péter kezét, hogy csak úgy füstölt!

A kis figura pedig eltűnt.

Dagadt keze több napon át emlékeztette Pétert hálátlanságára és esztelenségére. De aztán elnémította lelkiismeretét, és így morfondírozott:

„Ha el is árverezik az üveghutát meg minden egyebemet, még mindig megmarad tartalékul számomra a kövér Ezekiel! Amíg neki vasárnap pénz csörög a zsebében, az enyém sem tátong üresen!”

Így van, Péter! De mi történik, ha egy szép napon neki se lesz semmije?

Pedig egy nap bizony mégis ez történt! Ez volt ám a csodás számtanlecke! Egy vasárnapon ugyanis Péter a kocsma elé hajtatott, s az emberek tüstént kidugták fejüket az ablakon, és az egyik azt mondta; na, itt jön Kockarázó Péter; a másik meg, hogy ja persze, a Tánccsászár van itt, a dúsgazdag üveghuta-tulajdonos. A harmadik azonban csak a fejét rázta, és csendesen megjegyezte:

– A gazdagságáról beszélhetnénk… Mindenfelé csak az adósságairól hallani, és a városban valaki azt mondta, hogy a végrehajtó már nem sokáig halasztgatja az árverést!

Közben a gazdag Péter leereszkedő méltósággal köszöntötte az ablakban könyöklő vendégeket, kiszállt a kocsijából, és bekiáltott:

– Hé, vendéglős, jó estét, itt van már a kövér Ezekiel?

A kérdésre egy mély hang válaszolt:

– Csak gyere, Péter! A helyedet fenntartottuk, és máris itt ülünk a kártyánál!

Munk Péter belépett tehát a kocsmahelyiségbe, ám rögtön a zsebébe nyúlt, s megállapította, hogy a kövér Ezekielnek jól el kell lennie látva pénzzel, mivel a saját zsebe is dugig tele volt.

Leült hát az asztalhoz a többiek mellé; hol nyert, hol vesztett, s így játszottak, miközben a tisztességesek az este beálltával el nem indultak hazafelé; tovább folytatták gyertyafénynél, míg két másik játékos meg nem szólalt:

– Na, most aztán már elég! Ideje hazamenni az asszonyhoz meg a gyerekekhez.

Kockarázó Péter azonban csak unszolta a kövér Ezekielt, hogy maradjon még. Ez egy darabig szabódott, végül azonban beleegyezett:

– Jó, de előbb megszámolom a pénzem, aztán kockázunk. A tét öt tallér. Kisebb pénzre igazán nem érdemes játszani!

Erre a kövér előhúzta erszényét, s megszámolta, mennyi van benne. Száz tallér készpénze volt, amiből Kockarázó Péter mindjárt tudta, neki magának mennyije van, megszámolnia sem kellett előbb. De míg Ezekiel eleddig folyton nyerésre állt, most tétről tétre vesztett, és rettenetesen szitkozódott. Ha piros kockát vetett, azt dobott Péter is, sőt mindig két ponttal többet nála. A kövér Ezekiel végül utolsó öt tallérját tette ki az asztalra, s így kiáltott:

– Na, még egyszer! S ha ezt is elveszítem, akkor sem hagyom abba, majd kölcsönzöl a nyereségedből, Péter! Rendes fickók segítsenek egymáson, így illik.

– Szívesen, amennyit csak akarsz, még ha száz tallérról van is szó – készségeskedett a Tánccsászár, aki örült, hogy szüntelen nyer. A kövér Ezekiel pedig megrázta a kockákat, és tizenötöt dobott.

– Eddig jó… Most pedig lássunk téged! – rikkantotta.

Péter tizennyolcat dobott. Ámde ekkor egy ismerős hang csikordult meg a háta mögött:

– Ezzel be is fejeztük… nincs tovább!

Körülnézett. S lám, Hollandiás Miska rettenetes alakja hajolt fölé, mint valami árnyékos óriás fa… Menten kiejtette markából a besöpört pénzt! Csakhogy a kövér Ezekiel nem láthatta az erdő rémét, és mindegyre követelte, előlegezzen neki Péter tíz tallért a további játékhoz. Az unszolásra barátunk bávatagon a zsebébe nyúlt, de abban bíz nem volt semmi. A másik zsebében is hiába keresgélt, az is éppoly üres volt. Kifordította mind a kettőt, ám egy árva vörös krajcár se pottyant ki belőlük.

Ekkor jutott csak az eszébe, mit is kívánt: vagyis hogy mindig annyi pénz legyen nála, mint a kövér Ezekiel-nél. S most, hogy annak már nem volt semmije, neki is elszállt a gazdagsága, mint a füst.

A vendéglős és Ezekiel csodálkozva figyelték a szorgos keresgélést, és noha jól látták, hogy egy nyomorult rézpetákot se lelt, nem akarták elhinni, hogy fillérje sincs. De hogy aztán maguk is átkutatták a zsebeit, dühbe gurultak és szitkozódtak, hogy Kockarázó Péter gonosz varázsló, aki az elnyert pénzt, sőt saját tartalékját is egyszerűen hazabűvölte.

Péter állhatatosan védekezett, a látszat azonban ellene szólt. Ezekiel fogadkozott, hogy ezt a szörnyűséges históriát mindenkinek elmondja a Fekete-erdőben, a vendéglős pedig kijelentette, hogy mihelyst megvirrad, a városba megy, és feljelenti Munk Pétert boszorkányságért; és minden bizonnyal meg fogja érni – tette hozzá –, hogy megégetik ezt a gazembert! Azzal bőszülten rávetették magukat, letépték róla az ujjasát, őt magát pedig kihajították az ajtón.

Az égen egy csillag sem ragyogott, amikor Péter igencsak nekibúsulva osont hazafelé… Ám még a sötétben is megismerte a fekete alakot, aki melléje szegődött, és végül így kezdett el beszélni:

– Szépen leszerepeltél, Munk Péter! Befellegzett dicső pályafutásodnak! Előre meg akartam mondani neked, de te nem hallgattál rám, hanem ahhoz a buta Üvegmanóhoz futottál! Most végre magad is láthatod, mi lesz azzal, aki fütyül a tanácsomra. Jó, tehetsz még egy próbát velem, mert szánom a sorsod. Még senki sem bánta meg, hogy hozzám fordult! Ha nem restellsz útra kelni, holnap egész napon át a Tannenbühl erdejében időzöm, s ha akarod, ott majd beszélhetünk…

Péter jól tudta, ki szólt hozzá; hideg borzadály futott végig a testén. Egy mukkot sem válaszolt, hanem nekiiramodott, mégpedig egyenest a háza felé.

Tovább (6)