Alig hallotta meg ezt Péter kománk, szinte magánkívül lett az örömtől meg természetesen a türelmetlenségtől. Az ő szemében elegendőnek tűnt, hogy tudta a versike első felét, meg az, hogy vasárnap született. Szentül hitte, hogy az Üvegmanót majd ennyi is megjelenésre bírja. Mikor aztán egy napon összes szenét eladta, nem gyújtott újabb boksa alá, hanem felöltötte apja hajdani ünnepi zekéjét, felhúzta vadonatúj piros harisnyáját, fejébe nyomta vasárnapi kalapját, fogta öt láb hosszú kökényfa botját, és búcsút vett az anyjától:

– Hivatalos dolgom van a városban. Nemsokára sor alá kell állnom, s szeretném az elöljárónak az eszébe vésni, hogy kend özvegy, én pedig egyetlen fia vagyok.

Az anya dicsérte fia bölcs szándékát, az meg nekivágott a Tannenbühl felé vezető útnak. Tannenbühl a Fekete-erdő, legtetején terül el, s akkoriban ott bizony két óra járásnyira nemhogy falu, de még egyetlen kunyhó sem akadt. A mindenféle babonás népség ugyanis azt hitte, hogy nem biztonságos arrafelé lakni. Ebbe a körzetbe még fadönteni se jártak ki szívesen az emberek, akármilyen sudármagasra nőttek is itten a fenyők, mert gyakran előfordult, hogy a favágók fejszéje hirtelen kiugrott a nyeléből, és a lábukba szaladt. Megesett, hogy a fák olyan gyorsan dőltek le, hogy magukkal rántották az embereket, s megsebesítették vagy éppen agyoncsapták őket. Az innen származó legszebb fapéldányok anyagát is legfeljebb tüzelőnek lehetett felhasználni, mert a faúsztatók soha egyetlen tannenbühli gerendát sem kötöttek tutajukhoz. Az a legenda járta ugyanis, hogy ember és jármű hajótörést szenved, ha a hajó gerendái között akár egy tannenbühli fa akad. Így aztán nem csoda, hogy Tannenbühlben oly sűrűn álltak egymás mellett az óriás fák, hogy itt nappal is csaknem éjszakai sötétség honolt. Munk Pétert is elfogta a hideg borzadály, mikor végre célhoz ért. Nem hallott egyetlen hangot, egy lépést sem a sajátján kívül; fejszecsapások sem hallatszottak; úgy tetszett, még a madarak is elkerülik ezt a valósággal áthatolhatatlan fenyővadont.

Füstösképű Munk Péter végre elérte Tannenbühl legmagasabb pontját, s megállt egy iszonyatos terjedelmű fenyő előtt. E famatuzsálemért bármelyik hollandiai hajógyáros azonmód sok-sok száz tallért lepengetett volna.

Biztos itt lakik a kincsőrző – gondolta Péter kománk. Leemelte széles karimájú vasárnapi kalapját, megköszörülte a torkát, s reszketeg hangon rákezdte:

– 'csés jó estét kívánok, Üvegmanó uraság!

De válasz nem érkezett, s körös-körül akkora volt a csendesség, akár annak előtte.

„Talán mégiscsak el kell mondanom a versikét” – gondolta Péter, és elkezdte mormolni:

Fenyveserdei kincsek őre,
sok száz év elszállt már fölötted,
tiéd minden, mit fenyő borít…

Míg ezeket kimondta, szörnyű rémületére úgy látta, mintha egy egészen kicsi, különös figura kukucskált volna ki a vastag törzsű fenyő mögül! Úgy rémlett neki, hogy az Üvegmanót látja, mégpedig épp azonformán, amilyennek leírták: fekete mellénykében, helyre piros harisnyával a lábán, fején meg kecses, magas tetejű kalappal… Minden olyan volt rajta, mint a róla szóló történetekben; Péter még halovány, de finom és okos arcát is látni vélte. De sajna, alighogy a fa mögül kipillantott, azon nyomban el is tűnt!

– Hej, Üvegmanó uraság – rikkantott némi habozás után Munk Péter –, ne nézzen már egészen bolondnak engem! Ha azt hiszi uraságod, hogy nem láttam, hát nagyon téved… Jól láttam én, de még mennyire, amikor az előbb a fa mögül kikukucskált!

Még mindig semmi válasz… Bár olykor úgy tetszett Péternek, mintha halk torokköszörülést, nevetgélést hallana a fa mögül. Végül is félelmét – ami miatt idáig türtőztette magát – csak leküzdötte türelmetlensége.

– Na várj csak, te haszontalan kis fickó! – kiáltotta. – Mindjárt elkaplak én tégedet!

Egy ugrással a fenyő mögött termett, ám ott sem lelte a „fenyveserdei kincsek őrét”. Mindössze egy kecses mozgású kicsiny mókus kúszott fürgén fölfelé a fán…

Munk Péter fejét rázta. Belátta, hogy csupán félig-meddig sikerült neki a szellemidézés, s hogy a mondóka utolsó sora sokat nyomhat a latban, ha az Üvegmanót csakugyan elő akarja csalogatni. De hiába gondolt erre, hiába gondolt arra, megoldást nem talált.

A mókus ezalatt már az óriás fenyő egyik legalsó ágán billegett. Úgy tett, mintha biztatni vagy gúnyolni akarná barátunkat. Pofácskáját tisztogatta, ide-oda tekergette hosszú farkát, s apró, okos szemével alaposan végigmérte a jövevényt. Péter végül már szinte félt egymagában maradni a furcsa állatkával. Hol úgy tűnt, hogy emberfeje van a mókusnak, s háromszögletű kalapocska díszlik a kobakján; hol olyan volt, mint más közönséges mókus, csak épp a hátsó lábán piroslott valami harisnyaféle, s feketéllett egy pár cipő… Mondhatni, mulatságos egy állatka volt! Füstösképű Munk Péter mégis irtózott tőle. Sehogy sem hagyta nyugton a gondolat, hogy e jelenség mögött feltétlen boszorkányságnak kell rejteznie.

Jóval gyorsabb léptekkel, mint ahogy jött, távozott tehát. Úgy érezte, a fenyves mindjobban besötétedik körülötte, a fenyők áthatolhatatlan falként sorakoznak útjába; annyira borzongott már, hogy loholni kezdett. Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a távolból kutyaugatást hallott. Nemsokára egy kunyhó kanyargó füstjét pillantotta meg a fák közt. Miután azonban közelebb ért, s a kunyhó lakóinak öltözetét is meglátta, rájött, hogy félelmében épp az ellenkező irányba menekült, s az üvegfúvók helyett a faúsztatóknál kötött ki.

A kunyhó lakói valóban favágók voltak. Az öreg csakúgy, mint házigazda fia, s ugyanígy a felnőtt unokák… Füstösképű Munk Pétert, aki éji szállást kért, jó szívvel befogadták, nevét sem kérdezték, sőt azt sem, honnan jött. Almaborral itatták, s este a legfinomabb feketeerdei pecsenyét, egy nagy fajdkakast tálaltak elibe az asztalra.

A vacsora után a háziasszony és leányai rokkáikkal a nagy lámpa köré telepedtek, melyet az ifjak a legfinomabb fenyőgyantával tápláltak. Míg a nagyapa, a vendég s a házigazda pipázgattak, s a munkálkodó asszonyokat nézték, a legényfiúk is szorgoskodtak erősen: egyre-másra faragták az új meg új fakanalat, favillát. Kint az erdőben ezalatt csak úgy zúgott a vihar, őrjöngve száguldozott a fák közt; időnként rettentő csattanások kísérték e tombolást; nemritkán úgy tűnt, hogy egész fenyők törtek derékba, s omoltak nagyot reccsenve a földre. A bátor fiúk mindenképp ki akartak szaladni az erdőbe, hogy megbámulják ezt a rettentően fenséges színjátékot, ám nagyapjuk szigorú szóval és tekintettel visszatartotta őket.

– Nem ajánlom, hogy bármelyitek is kilépjen most az ajtón! – dörrent rájuk. – Aki mégis rá vetemedne, biz' isten, sohase jön vissza… Ma éjszaka megint csak Hollandiás Miska szabdal magának új kormányrúdnak-valót az erdőn!

Az unokák az öregre bámultak. Hallottak már Hollandiás Miskáról, de most kérték az apót, beszélje el annak rendje és módja szerint, amit csak erről az ördöngös fickóról tud. E kéréshez Munk Péter is csatlakozott, aki az erdő túlsó felén csupán bizonytalan szóbeszédeket hallhatott Hollandiás Miskáról. Élve az alkalommal, nosza megkérdezte hát az öregtől, kiféle-miféle szerzet is az.

– Ő ennek az erdőnek az ura, s abból, hogy te ezt korod ellenére még nem tudod, úgy ítélem, hogy Tannenbühl túlsó felén vagy tán annál is messzebb van az otthonod. Nos, elmondom hát, amit Hollandiás Miskáról tudok, s hogy milyen mendemondák keringenek felőle.

Vagy száz esztendővel ezelőtt – legalábbis így mesélte nekem a nagyapám – széles e világon nem volt becsületesebb ember, mint a fekete-erdei. De most, hogy csaknem fölveti a pénz a környékünket, rosszak és megbízhatatlanok lettek az idevalósiak is. A fiatalság vasárnaponként táncol, kurjongat, s úgy szitkozódik, hogy rossz hallgatni. Valamikor azonban nem így volt. Ha most az ablakon benézne, neki magának is megmondanám, mint ahogy nemegyszer megmondtam már, hogy Hollandiás Miska ennek a borzasztó lezüllésnek az oka. De hogy a tárgyra térjek, élt egyszer vagy száz évvel ezelőtt, talán még annál is régebben, egy gazdag deszkabáró, akinek számos szolganépe volt. A Rajnán is túl, messzi földeken kereskedett, és mert jólelkű, jámbor lélek volt, áldás kísérte iparkodását. Egy este valaki kopogtat az ajtaján. Az öltözete olyan, mint a fekete-erdei legényeké, de jó egy fejjel magasabb mindannyiuknál. Bizony hihetetlennek tetszett, hogy efféle óriás is akad a magunkfajta közt. Nos, ez az óriás munkát kért a deszkabárótól. Az meg, mivel látta, hogy az idegen erős, és bármily terhet elbír, mindjárt megmondta neki, mi lesz a bére, s máris egymás tenyerébe csaptak. Miska olyan munkás volt, amilyet még sohase fogadott fel a deszkabáró. A fadöntésnél három ember helyett dolgozott, s ha a kivágott fát egyik végén hatan cipelték, a másikat csak ő egyedül fogta. Mikor azonban már vagy fél éve döntögette a fákat, odapattant az ura elé, és imigyen követelőzött:

– Most már eleget vágtam itt a fát, és végre látni szeretném, hova jutnak a rönkjeim. Ha kelmed megengedné, hogy egyszer én is tutajra szállhassak…

A deszkabáró ezt válaszolta:

– Nem akarok az utadba állni, Mihály, ha már az a kívánságod, hogy kicsit világot láss. És bár a fadöntéshez erő kell, aminek nem vagy híjával, a tutajozáshoz azonban inkább ügyesség, én nem bánom… ezúttal legyen úgy, ahogy akarod!

Tovább (3)