Coraline
2017.07.01. 01:54
Írta: Neil Gaiman
Fordította: Pék Zoltán
Illusztrálta: Dave McKean
Kiadó: Agave Könyvek, 2009
Oldalszám: 144
Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.
|
„– Kicsi ez a világ.
– Neki elég. A pókháló is elég nagy, ha elfér benne a légy.“
Néhányan talán kétkedve vonják fel a szemöldöküket a fenti címet olvasva. Tényleg? Egy gyerekkönyv? Neil Gaimanról már volt szó ezen a blogon, s megemlítettük, hogy a szerző különösen a régi történetek felelevenítésében és újraértelmezésében, valamint a felnőtteknek szóló „mesék“ írásában jeleskedik. A Coraline viszont bevallottan arra törekszik, hogy – a felnőttek mellett – a fiatalabb korosztályt is megszólítsa.
Mielőtt még a fenti sorok bárkit is eltántorítanának a könyv elolvasásától, szeretném leszögezni, hogy a könyvben egy horror elemekkel teletűzdelt történetet olvashatunk. Amelyet én személy szerint nem nagyon mesélnék el egy kisgyereknek. Megjegyezném azt is, hogy a könyv lényegesen sötétebb tónusú, mint a film, tehát annak alapján ne hozzon senki elhamarkodott ítéleteket. (Bár az adaptáció egész jól sikerült, szerintem sokat elvett a könyv a hangulatából.)
A történet szerint Coraline és a családja egy új lakásba költöznek. A lány szülei nagyon elfoglaltak, így Coraline egyedül fedezi fel az új házat és a kertet. A lakásban huszonegy ablak és tizennégy ajtó található. Tizenhárom ajtó nyitódik és csukódik, a tizennegyedik mögött egy téglafal található. Egy nap azonban Coraline nyitva találja ezt az ajtót. Mögötte pedig egy átjárót, ami egy másik lakásba vezet. Ebben a lakásban Coraline találkozik a másik szüleivel, akik nagyon kedvesek hozzá, kényeztetik, és azt akarják, hogy maradjon velük. Örökre. A lány nem igazán akar olyan apát és anyát, akiknek a szeme helyén két nagy fekete gomb van, ezért elmenekül. Csakhogy hazaérve nem találja a valódi szüleit és egy idő után megtudja, hogy a másik lakásban élő valami ejtette őket foglyul. Így kénytelen visszamenni, és szembenézni a szörnnyel, hogy megmentse a szüleit.
„– Apu és anyu hol van? – érdeklődött Spink kisasszony.
– Nincsenek meg – felelte Coraline. – Tegnap óta nem láttam őket. Magam vagyok. Azt hiszem, egygyerekes család lettem.“
Nem Gaimanról lenne szó, ha a kisregénynek csak egyetlen olvasata lenne. Ahogy a korábbi művei, úgy a Coraline is játékba hozza az irodalmi hagyomány egy jelentős részét. Nyilvánvaló az áthallás a 19. századi gótikus művek felé: a kulcsok, a tükrök, az ajtók, a kísérteties ház mind-mind rejtett jelentést hordoznak. Az ajtó mögött rejlő sötét folyosó, amely él és mozog, rájátszik az ember legősibb félelmeire – hiszen az a gonosz a legijesztőbb, amit nem ismerünk/ nem ismerhetünk meg teljesen.
Biztos, hogy nem ez lesz a legfélelmetesebb történet, amit olvastatok, de szerintem mindenképpen megér egy próbát, nagyon elmés, játékos, olvasmányos, hangulatos és egy délután alatt végezni lehet vele.
Forrás: horrormirror.blog.hu
|

|