Már késő este volt, amikor arra haladó helybeli férfiak ott találták a földön fekve a dúsgazdag Munk Pétert. Megfordították, s megvizsgálták, van-e még élet benne, de vizsgálódásuk sokáig eredménytelen maradt. Végül egyikük bement a házba, hozott egy korsó vizet, és az arcába loccsantotta. Ekkor Péter mélyet sóhajtott, nyögött egyet, s felnyitotta a szemét. Lassan körülhordozta a tekintetét, majd felesége után kérdezősködött, de Liza asszonyt senki sem látta.

Megköszönte hát az emberek segítségét, aztán mint valami tolvaj lopakodott a saját házába, s keresztül-kasul átkutatta. De feleségét sem a pincében, sem a padláson nem lelte, így hát amit eddig nyomasztó álomnak képzelt, véres valóságnak bizonyult.

Most, hogy egész egyedül maradt, különös gondolatok kezdték gyötörni. Félni ugyan semmitől sem félt, hiszen a szíve hideg maradt. De miközben felesége halálára gondolt, eszébe jutott, hogy egyszer neki is meg kell halnia… És vajon milyen lesz majd búcsúja az élettől? Bizony, még oda is követni fogják az árvák könnyei; azoknak átkai, akik nem tudták meglágyítani szívét; a pusztulásba kergetett famíliák jajveszékelése, mindazoké, akikre ráuszította kutyáit; anyja csendes kétségbeesése és végül derék, szép Lizája ártatlanul kiontott vére. Eszébe jutott, hogy egyszer tán apósának is számot kell adnia, hiszen eljöhet hozzá, és megkérdheti:

– Hol van a lányom, hol van a feleséged?

És hogy válaszolhat annak, akié minden erdő, tó és hegy, és akinek kezében ott van mindnyájunk élete-sorsa?

E gondolatok még álmában is gyötörték, minden pillanatban felriadt. Mintha egy halk, kedves, kérlelő hang ismételgette volna szüntelen:

– Péter, Péter, vedd vissza forrón dobogó szívedet!

S ha felébredt, gyorsan lehunyta a szemét; hangja után ítélve maga a szerencsétlen Liza asszony sugdosta a fülébe ezeket a szavakat.

Másnap már kora reggel a kocsmába ment, hogy elűzze kínzó gondolatait, ahol is találkozott a kövér Ezekiellel. Leült melléje, és beszélgetni kezdtek: erről-arról, a szép időről, a háborúról, az adóról, s végül a halálra fordult a szó – mint halt meg oly hirtelen egyik vagy másik ismerősük. Péter ekkor megkérdezte a kövért, mit gondol a halálról s főleg arról, ami utána következik. Ezekiel azt válaszolta, hogy a testet eltemetik, a lélek pedig ezután vagy a mennybe száll, vagy a pokolba jut.

– A szívét is eltemetik tehát az emberrel? – tudakolta izgatottan Péter.

– Hát persze hogy a szívét is eltemetik!

– De ha valakinek már nincsen szíve? – folytatta a tudakozódást Péter.

Ezekiel rémülten, kiguvadt szemmel meredt rá.

– Mit akarsz ezzel mondani? Ugratni akarsz? Miért, talán azt hiszed, nincsen szívem?

– Dehogy nincs szíved! De még milyen vaskos szíved van… Akár a kő! – csapott le Péter.

Ezekiel eltátotta a száját, majd óvatosan körülpillantott, nincs-e hallótávolban valaki, és csak ezután válaszolt:

– Hát ezt meg honnét tudod? Vagy talán már a tiéd sem dobog a helyén?

– Dobogni dobog talán, csak nem épp a mellemben – felelte Munk Péter. – De mondd csak, miután így szót értettünk, mit gondolsz, mi lesz majd a szívünkkel?

– Ugyan már, mit izgat ez téged, pajtáskám? – nyugtatgatta Pétert kacagva Ezekiel. – Amíg élsz, jól élsz, és elégedj is meg ennyivel! Hiszen épp az az előnye a kőszívnek, hogy az effajta töprengések egyikünket sem riogatnak.

– Ez igaz. De azért az embernek néha mégis eszébe jut a halál. S ha nem is száll az inamba a bátorság tőle, azt még nem tudtam feledni, hogy gyerekkoromban mennyire féltem a pokoltól, pedig akkor még ártatlan pulya voltam!

– Mi tagadás – mondta Ezekiel –, odaát bizonyára nem lesz aranyéletünk. Megkérdeztem erről egyszer egy tanítót. Azt mondta, hogy a szíveket a halál után mérlegre teszik, és megmérik, kit milyen bűn terhel. A könnyű szívek aztán felszállnák, a nehezek lesüllyednek. Gondolom, a mi két kőszívűnk ugyancsak jócskán nyom majd a latban!

– Így vélem én is – sóhajtott Péter. – És sokszor szinte bánom, hogy olyan közönyös és részvétlen vagyok, akár az elmúlásról, akár más fontos dologról jut eszembe valami…

Így beszélgettek még egy-két órát. A rákövetkező éjszakán Péter vagy ötször-hatszor felriadt a jól ismert hang suttogására:

– Péter, Péter, vedd vissza forrón dobogó szívedet!

Nem érzett megbánást, hogy megölte az asszonyt… De valahányszor, valamelyik cselédjének azt mondta, hogy úrnője elutazott, önkéntelenül átvillant az agyán: „Ugyan hová is utazott volna?”

Hat napig őrlődött így; éjszakánként újra és újra hallotta a suttogást, és ugyanakkor mindig eszébe jutott az erdei szellem rettentő fenyegetése. A hatodik nap reggelén azonban felpattant fekvőhelyéről, és nagyot kiáltott:

– Nos, akkor lássuk, vissza tudom-e szerezni magamnak a régi szívemet! Ez a rideg kő a szívemben csak unalommal és testi-lelki sivársággal kecsegtet halálomig.

Felvette ünneplőjét, felült lovára, és galoppban indult Tannenbühl felé. Mihelyt beért a fenyőerdő sűrűjébe, leugrott a nyeregből, lovát egy fához kötötte, és fürgén nekivágott a kapaszkodónak, a domb tetejéig meg sem állt.

Miután ama bizonyos vastag törzsű fenyőt megpillantotta, tüstént belefogott a versikébe:

Fenyveserdei kincsek őre,
száz év is elszállt már fölötted,
tiéd minden, mit fenyő borít,
jöjj ki, egy vasárnapi gyerek van itt…

Az Üvegmanó meg is jelent a fa előtt. De arca most nem volt barátságos és nyájas, mint egyébként, hanem inkább sötét és szomorú. Fekete üvegruha csillogott rajta, kalapjáról hosszú gyászszalag lengedezett, és Péter igen jól tudta, kinek szól e gyász…

– Mit akarsz tőlem, Munk Péter? – kérdezne fojtott hangon.

– Még maradt egy kívánságom, kincsőrző uram – felelte Péter, de közben lesütötte a szemét.

– Úgy? Hát a kőszívűeknek is lehetnek kívánságaik? – kérdezte az Üvegmanó csúfondárosan. – Mindened megvan, amit rossz hajlamaid csak áhítanak. Aligha teljesíthetem az újabb kérést!

– De hiszen kelmed azt ígérte, hogy három kívánságomat teljesíti! S eggyel még mindig adósom…

– Megmondtam, hogy megtagadhatom kérésedet, ha rosszat kívánsz! – folytatta mogorván az erdei szellem. – Halljuk hát, mit óhajtasz!

– Vedd ki a mellemből ezt az istenverte márványkövet, és tedd vissza régi, dobogó szívem belé!

– Hogyhogy? Hát én alkudtam meg veled? – mordult fel az Üvegmanó. – Tán én vagyok Hollandiás Miska, aki élő szívek fejében vagyont, gazdagságot ad? Ott keresd, tőle kérdj vissza a szívedet!

– Az ám – sóhajtott fel Péter –, de ő sohasem fogja visszaadni!

– Sajnállak – mondta rövid gondolkodás után az Üvegmanó –, noha végleg elvetemültél. De mivel kívánságod nem is annyira haszontalan, segítségem sem tagadhatom meg tőled. Nos, figyelj rám tehát! A szívedet nem szerezheted vissza erővel, csak csalafintasággal. És ez talán nem is lesz olyan nehéz… Hollandiás Miska valójában ostoba egy fickó, bármilyen okosnak hiszi magát. Menj el most mindjárt hozzá, s tégy úgy, ahogyan parancsolom!

Azzal kioktatta Pétert, mit hogyan csináljon, majd egy kicsiny üvegkeresztet adott neki.

– Életed el nem veheti, sőt rögtön szabadon bocsát, ha ezt a kis jelet elébe tartod, és közben imádkozol. Ha megszerezted, amit akartál, gyere vissza ugyanide hozzám!

Munk Péter fogta a kis keresztet, jól emlékezetébe vésett minden szót, és elindult Hollandiás Miska háza felé. Háromszor elkiáltotta a nevét, mire az óriás nemsokára előtte termett.

– Agyonütötted a feleséged? – kérdezte, s vérfagyasztó kacajt hallatott. – A helyedben én is ezt tettem volna, hiszen eltékozolta a vagyonodat, mindenféle koldusfajzatra költötte. De most aztán jobb lesz, ha eltűnsz az országból! Nagy baj lesz majd, ha nem találjak… Pénzre volna szükséged, mi, ezért jöttél?

– Eltaláltad – vágta rá Péter. – És nem is éppen kis összegről van szó ezúttal, Amerika ugyanis messze van.

Hollandiás Miska előrement, s Pétert bevezette házába. Odabent felnyitott egy régimódi ládát, amelyben tengernyi pénzt tárolhatott, és egyre-másra kezdte ki szedegetni a súlyos tekercseket. Miközben Miska az asztalra számolta a pénzt, Péter rátért jövetele valódi céljára:

– Ugyancsak nagy szélhámos vagy ám te, Miska! Azt hazudtad nekem, hogy egy követ raktál a mellembe, a szívemet pedig megtartottad magadnak!

– Hát nem ez az igazság? – méltatlankodott óriás Miska. – Érzed a dobogását? Hát nem éppolyan hideg van odabent, mint a legnagyobb fagyban? Irtózol, félsz valamitől, vagy bánsz talán valamit?

– Ó, te csak megállítottad a szívverésem, de a szívem éppúgy itt van a helyén, mint azelőtt. És a kövér Ezekiel is mondta, hogy becsaptál minket! Nem vagy te olyan ügyes, hogy ki tudnál venni észrevétlen egy szívet. Ahhoz varázslónak kellene lenned!

– De én esküszöm – bizonygatta igencsak kelletlenül Hollandiás Miska –, hogy neked, Ezekielnek és az összes gazdag embernek, akik hozzám fordultak segítségért, ugyanolyan jéghideg a szíve, akár a tiéd! Az igazi szívüket itt tartom a kamrámban.

– Folyékonyan hazudsz, az már igaz! – nevetett Péter. – Vezess csak mást az orránál fogva! Vedd tudomásul, mialatt a világot jártam, milliószor láthattam a szemfényvesztők trükkjeit. Amit itt a kamrádban rejtegetsz, az mind csak hamis viaszutánzat… Nem vitatom, hogy gazdag fickó vagy, de varázsló nem vagy ám!

Az óriás erre dühbe gurult, és feltépte a kamra ajtaját.

– Gyere be, és lásd a saját szemeddel! Olvasd csak el a cédulákat… Az ott a te szíved. Látod, hogy lüktet? Egy viaszszív vajon tudna lüktetni? Mit gondolsz?

– Hiába beszélsz, akkor is viaszból van – csökönyösködött Péter. – A valódi szívnek nem ilyesforma a lüktetése. Az enyém is a helyén van még. Nem, nem vagy te varázsló!

– Hát akkor majd bebizonyítom! – fakadt ki bosszúsan az óriás. – Majd mindjárt érezni fogod, hogy ez a te szíved.

Megragadta, s felhasította Péter zekéjét, a melléből egy követ vett ki, és felmutatta. Aztán az üvegből kihalászta a valódi szívet, rálehelt, és óvatosan visszaillesztette régi helyére. Péter azonnal kezdte érezni, hogy valami dobog mellében, s arcát elöntötte az öröm forrósága.

– Na, most hogy érzed magad? – kérdezte immár vigyorogva Hollandiás Miska.

– Csakugyan igazad volt – felelte megkönnyebbülve Péter, és elővigyázatosan kihúzta a zsebéből a keresztet. – Bizony, nem hittem volna, hogy bárki is képes ilyesmire!

– Ugye? S hogy varázsló vagyok, ezt most már magad is láthattad. De elég a tréfából, most szépen visszateszem a melledbe a követ.

– Elvesztetted a játszmát, Miska! – harsogta Péter, és az üvegkeresztet maga elé emelve pár lépést hátrált. – Szalonnahéjjal fogják az egeret… Ezúttal téged szedtek rá!

S hangosan fohászkodni kezdett, ahogy eszébe jutott.

És hogy erre mi történt?

Hollandiás Miska hirtelen elkezdett zsugorodni. Egyre csak zsugorodott, majd térdre rogyott, tekergett, akár egy porban csúszó giliszta, nyögött és sóhajtozott, s az összes szív megrándult, hangosan dobogni kezdett, úgyhogy a kamrában olyan zaj lett, mint egy órásműhelyben a soktucatnyi óra tiktakolásától. Pétert elfogta a félelem, a különös hangok hallatára megborzongott, rémülten rohant ki a szobából, majd a házból.

Halálos aggodalomtól űzve, lélekszakadva kezdett a sziklafalon felfelé kapaszkodni. Még hallotta, hogy Miska vad robajjal talpra szökken, toporzékol, s iszonyú átkokat küld utána… Miután a sziklafal tetejére ért, futni kezdett: Tannenbühlbe tartott. Az égen félelmetes viharfelhők gyülekeztek, körülötte villámok csapkodtak, gyújtósként hasogatták össze a hatalmas szálfákat, de Péter szerencsére épségben léphette át az Üvegmanó vadászterületének határát.

Szíve vidáman lüktetett, s már pusztán az is örömmel töltötte el, hogy dobog. Ám ugyanakkor borzadva tekintett vissza eddigi életére, miként a viharra is, mely sebesen száguldva roppantotta össze s forgácsolta szilánkká a szép szál fenyőket. Eszébe jutott kedves, szépséges felesége, Liza, akit vak dühében ölt meg, és rádöbbent, hogy nincs is aljasabb ember őnála széles e világon.

Keservesen zokogva érkezett fel a dombra, melyen az Üvegmanó lakozott.

A kincsőrző ezúttal a hatalmas fenyő alatt üldögélt, egy kis pipából eregette a füstöt, de most már jóval vidorabban tekingetett szerteszét, mint azelőtt.

– Miért sírsz, Füstösképű Péter? – kérdezte. – Talán nem kaptad vissza a szívedet? Még mindig a kőszív van a melledben?

– Más a baj, jó uram! – sóhajtotta Péter. – Amíg az a rideg kőszív volt a mellemben, sohasem sírtam. A szemem úgy kiszáradt, mint ahogy júliusban eltikkad a föld. Most azonban ez a régi szívem majd megreped a fájdalomtól, hát arra gondolok, miket is cselekedtem. Adósaimat nyomorúságba taszítottam, a földönfutókra és rokkantakra ráuszítottam kutyáimat, és – de hisz magad is láttad, mikor korbácsom nyele nejem gyönyörű homlokára lesújtott!

– Bizony sok bűn terheli a lelkedet, Péter! – válaszolta a manó. – A pénz és a henye élet rossz útra csábítottak. Végül is kőre cserélted szívedet, s ettől kezdve nem volt többé számodra öröm és bú, megbánás, együttérzés. Ám az őszinte megbánás kieszközli a bocsánatot… Ha tudnám, hogy tényleg ennyire szánod, amit azelőtt elkövettél, talán mégis tehetnék valamit az érdekedben!

– Nekem már nincs több kívánságom – felelte Péter, és szomorúan lehorgasztotta a fejét. – Nekem végem. Holtom napjáig nem fogok többé semminek sem örülni. Mihez kezdjek ilyen magányosan a nagyvilágban? Az anyám sohasem bocsátja meg, amit ellene vétettem. Talán már sírba kergettem szegényt azóta… Lelketlen szörnyeteg vagyok! És akkor ott van Liza, a feleségem! Üssön inkább agyon, kincsőrző uram; legalább egyszer s mindenkorra vége lesz nyomorult életemnek.

– Jó – felelte a kis ember –, legyen, ahogy akarod. A fejszém épp itt van a kezem ügyében.

A csutorát nagy nyugalommal kivette fogai közül, a hamut kiverte, pipáját pedig zsebre dugta. Aztán feltápászkodott, s lassú léptekkel eltűnt a sűrűben.

Péter zokogva telepedett a fűre: siratta immár mit sem érő életét, majd béketűrőn várta a halálos csapást. S mikor kis idő múlva valóban halk léptek nesze ütötte meg a háta mögül a fülét, felsóhajtott:

– Na, mindjárt vége lesz, itt van már!

– Fordulj meg, Munk Péter, s nézd, ki van itt! – hangzott az Üvegmanó derűs kiáltása.

Péter kitörölte a szeméből a könnyet, és hátrafordult. És vajon kiket látott? Anyja és Liza álltak mögötte, s szívélyes ábrázattal tekintettek rá. A fiatalember örömmel ugrott talpra.

– Hát hogyhogy nem haltál meg, drága Liza? És te is itt vagy, anyám? Hát meg tudnál nekem bocsátani? Te is, Liza, te is megbocsátasz?

– Megbocsátanak, persze hogy megbocsátanak! Hiszen szívből megbántad, amit tettél – szólalt meg újra az Üvegmanó. – Borítsunk fátylat a történtekre! Te pedig térj meg jó atyád kunyhójába, és légy megint szénégető. Ha szorgalmas és szerény leszel, nemcsak magadnak, de mesterségednek is kiharcolhatod a megbecsülést, és hidd el, szomszédaid jobban fognak szeretni és tisztelni, mint ha tíz tonna aranyad rejteznék a ládádban.

A manó ezzel be is fejezte mondókáját, és búcsút intett.

Ők hárman meg csak hálálkodtak neki, áldották; majd békésen hazaballagtak.

S lám, a nagy ház, a gazdag Péter háza valóban megsemmisült… Belecsapott a villám, mire kigyúlt, és minden benne levő értékes holmival egyetemben porrá égett. Ám az apa kunyhója nem volt messze: oda tartott most a kis család. A katasztrófa nem búsította őket; annál jobban álmélkodtak, mikor a rozzant, vén viskó helyén egy takaros parasztház várta a három hazatérőt! Berendezése egyszerű volt, de kényelmes és tiszta.

– Ezt az én jóságos Üvegmanóm rendezte így! – kiáltotta Péter.

– Milyen szép itt! – mondta Liza asszony. – És mennyivel otthonosabban érzem magam, mint a nagy, kietlen kőházban, a tucatnyi cseléd között!

És ettől kezdve derék, szorgalmas munkás vált Munk Péterből. Beérte vele, amije volt, zokszó nélkül végezte a munkáját; munkájából és erejéből vergődött szerényebb jómódra, szerzett magának tekintélyt, és lett igazán közkedvelt a Fekete-erdőn… Soha többé nem civódott feleségével, tisztelte anyját, s alamizsnát adott a szegényeknek, akik ajtaján kopogtattak. Amikor évek múltán Liza asszony egy szép kisfiúcskát szült, Péter ismét kivonult Tannenbühlbe, s elsorjázta azt a régi mondókát. Az Üvegmanó azonban sehogy sem mutatkozott.

– Kincsőrző uram – kiáltotta teli torokból –, hallgasson ide! Nem akarom én másra kérni, csak arra, hogy kelmed legyen a fiam keresztapja!

De válasz nem érkezett. Csupán enyhe fuvallat söpört végig az erdőn, s megrázta a gallyakat Pár toboz hullt a földre…

– Na jól van, akkor elviszek legalább egy fenyőtobozt emlékül, hogy ha már nem akar előttem mutatkozni – szólt Péter. Felkapott egy tobozt, zsebre tette és hazaindult.

Csakhogy amikor otthon levetette vasárnapi zekéjét, anyja pedig – mielőtt a ládába tette volna – kiforgatta e ruhadarab zsebeit, négy súlyos pénztekercs hullott belőlük nagyot csörrenve a padlóra. Burkukat kigöngyölték, és lám, örvendve látták, hogy mind csupa vadonatúj badeni tallért rejt, és egy hamis sincsen köztük!

Ez volt hát a fenyveserdei kincsőrző manó komaajándéka ifjabb Füstös Péternek!

Így éltek eztán Munkék: csendben és zúgolódás nélkül. S bizony jócskán deresedett a haja, amikor még mindig emlegette:

– Jobb, ha az ember kevéssel is beéri, mint ha gazdag, teli arannyal a kamrája, ám kőből van a szíve!

VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA