Amint Péter hétfő reggel visszament üveghutájába, ezúttal nemcsak munkásai várakoztak rá, hanem néhány olyan ember is, akinek a látása senkinek sem okoz örömet: a végrehajtó meg három szolgája.

A tisztviselő jó reggelt kívánt Péternek, megkérdezte tőle, miként aludt, aztán egy hosszú-hosszú jegyzéket húzott elő, melyen mind Péter hitelezői voltak felsorolva.

– Tud fizetni? – dörrent rá szigorúan Péterünkre a végrehajtó. – De ne sokat kerteljen ám, mert nincs vesztegetni való időm, s az adósok börtönéig jó három óra az út.

Péter erre menten lesunyta a fejét, s bevallotta, hogy egy árva garasa sincs, majd szótlan tűrte, hogy a tisztviselő nekilásson a házat, az udvart, a hutát, az istállót, a kocsit és a lovakat felbecsülni. És míg a végrehajtó meg a hivatalszolgák körbesétáltak, s mindent tüzetesen szemügyre vettek és felbecsültek, neki szegénynek folyton az forgott a kobakjában, hogy Tannenbühlig nem is olyan hosszú az út… Meg ha a törpe nem segített rajta, majd csak segítségére lesz az óriás!

S aztán uzsgyi, olyan szaporán kezdte szedni a lábait Tannenbühl irányába, mintha a fogdmegek máris ott loholtak volna a sarkában. Mikor a mellett a hely mellett száguldott el, ahol az Üvegmanóval először találkozott, úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz karon ragadta volna. De kitépte magát, s rohant tovább a mezsgyéig, Hollandiás Miska birodalmának határáig, melyet még annak idején jól megjegyzett. Kimerültén, lélekszakadva ért oda, ám alighogy kinyögte a megszólítást: „Hollandiás Miska! Hollandiás Mihály uram!” – az óriás termetű tutajos máris előtte termett, markában hosszú csáklyájával.

– Na mi az, mégis eljöttél? – rikkantott kárörvendőn. – Le akarták húzni a bőröd, és el akarták árverezni a hitelezőidnek, mi? Na, légy csak nyugodt! Minden bajod – megmondtam! – attól az istentől elrugaszkodott Üvegmanótól származik. Ha az ember egyszer már ad valamit, akkor adjon legalább bőven, nem úgy, mint az a zsugori… Gyere csak velem – folytatta, s már neki is indult az erdő sűrűjének –, gyere szépen a házamba! Ott majd meglátjuk, meg tudunk-e alkudni.

„Vajon valóban meg tudunk-e alkudni? – töprengett Péter magában. – Vajh, mit akarhat tőlem – morfondírozott tovább –, mit adhatok én cserébe neki? Legyek szolgája? Ugyan mit tehetek én?”

Előbb egy meredek erdei ösvényen haladtak, majd egyszer csak egy mély, sötét szurdok szélére értek. Hollandiás Miska úgy ugrált szikláról sziklára, mintha csak egy széles márványlépcsőn lépkedett volna alá, Pétert azonban csakhamar ájulás környékezte. Szerencsére azonban Miska uraság gyorsan a szurdok aljára ért, hirtelen nőni kezdett, míg csak oly magas nem lett, akár a templomtorony. Ekkor kinyújtotta a karját, mely olyan hosszúra nyúlt, mint egy jegenye, feltartotta kocsmai asztalra emlékeztető hatalmas tenyerét, s odakínálva Péternek, vérfagyasztóan feldörgött hozzá:

– Ülj csak bele a markomba, s kapaszkodj bele az ujjaimba, akkor majd nem esel le!

Péter reszketve tett eleget az utasításnak, ráült Hollandiás Miska tenyerére, s belekapaszkodott az óriás hüvelykujjába.

Jó ideig tartott a nyaktörő utazás lefelé, ám Péter ámulatára a szurdok mélyén nem sűrűsödött össze a sötét. Sőt: úgy látszott, mintha itt, a sziklahasadék fenekén a napvilág még nagyobb erővel sugározna! Péter szeme káprázott a vakító fénytől.

Mihelyt Péter földet ért, Miska úr eredeti nagyságára zsugorodott. Egy ház előtt álldogált, mely épp akkora volt és olyanformának tetszett, mint általában a feketeerdei módos parasztoké. A szoba, melybe Pétert a házigazda vezette, nemigen különbözött más parasztházak tisztaszobáitól, csak mintha kissé elhagyatottabb lett volna.

A kakukkos falióra, a mennyezetig érő cserépkályha, a kényelmes padok, a párkányzatra fektetett házieszközök szakasztott olyanok voltak, mint bárhol másutt. Hollandiás Miska a széles asztal mögött terpeszkedő padra mutatott, aztán kiment, s rövidesein egy kancsó borral és poharakkal tért vissza. Töltött, majd kezdetét vette a társalgás. Hollandiás Miska addig-addig duruzsolt neki a nagyvilág látnivalóiról, messzi földekről, fényes városokról és hömpölygő folyókról, míg el nem fogta Pétert a vágyakozás. Ezt mindjárt be is vallotta az óriásnak.

– Még ha bátor vagy is, és érzed az erőt izmaidban, hogy nagy tetteket hajts végre, ostoba szíved pár dobbanása megfoszthat minden elszántságodtól, s úgy fogsz remegni, akár a falevél… S aztán jön a sértett önérzet, a balszerencse miatti keserűség! Ugyan már miért is törődnék a magadfajta okos fickó az efféle hiábavalóságokkal?! Érzett az agyad valamit, amikor a kocsmáros csalónak és elvetemült fickónak nevezett? Fájni kezdett a gyomrod, amikor beállított hozzád a végrehajtó, hogy kidobjon a házadból? Valld csak be nekem: mid fájt?

– A szívem! – felelte Péter, miközben dübögő mellkasára szorította tenyerét. Csakugyan, mintha nyugtalanabbul hánykolódott volna a szíve odabent!

– Ne vedd zokon a szavaimat, de te százakat szórtál szét mindenféle koldusfajzat meg csőcselék között! És mi hasznod volt belőle? Szent igaz, áldottak, és jó egészséget kívántak… Egészségesebb lettél a jókívánságaiktól? Az elfecsérelt pénznek már a felén is saját orvost tarthattál volna! Még hogy áldottak… Mondhatom, szép kis áldás, ha valakinek elárverezik a vagyonát, és kidobják a saját házából! És mondd csak, mi volt az, ami arra késztetett, hogy rögtön a zsebedbe nyúlj, ha egy rongyos kéregető csak elibéd tartotta az elnyűtt kalapját? A szíved, megint csak a szíved; nem a szemed vagy a szád, de nem is a karod vagy a lábad, hanem a szíved! Ahogy a szólás mondja – és milyen igaza van! –, a szívedre vettél mindent…

– De mit tehetünk ez ellen? Most is megfeszítem minden erőmet, hogy elnyomjam ezt az érzést, de a szívem azért csak dobog, csak fáj.

– Te persze, te szegény ördög – harsogta Hollandiás Miska nagyokat kacarászva –, te semmit sem tehetsz… De add csak nekem ezt a gyenge jószágot! Meglátod, mindjárt jobban érzed majd magad…

– Hogy neked adjam a szívem?! – kiáltott fel rémülten Péter. – De hát akkor menten meghalok… Ilyet ne is kérj tőlem!

– Annyiból igazad van, hogy ha a ti orvosaitok közül valamelyik kioperálná a szívedet, tényleg menten meghalnál. De velem másként áll a dolog. Gyere hát, és győződj meg a saját szemeddel!

E szavai közben Hollandiás Miska feltápászkodott, kinyitotta egy kamra ajtaját, s Pétert előrebocsátotta. Péterünk szívébe nyomban beleállt a görcs, mihelyt átlépte a kamra küszöbét, de nem ügyelt rá. A látvány ugyanis, ami elébe tárult, olyannyira meglepte s lenyűgözte…

A helyiség polcain átlátszó folyadékkal megtöltött üvegek sorakoztak, s mindegyikben egy szív lebegett. Minden üvegen cédula, s rajta a tulajdonos. Péter kíváncsian olvasta végig a rengeteg cédulát. Itt volt az F. városbéli bírósági végrehajtó szíve, a kövér Ezekielé, a Tánckirályé s a főerdészé; itt dobogott hat gabonauzsorás szíve, nyolc toborzótiszté, három pénzkölcsönzőé – szó, ami szó, itt volt minden tekintélyesebb személy szíve egynapi járóföldről!

– Látod – magyarázta Péternek Hollandiás Miska –, ezek mind elvetették az élet búját-baját; egyiknek sem ver többé a szíve aggodalomtól szorongatva, és egykori gazdáik mind jól érzik magukat, mióta a kellemetlen vendéget kiutasították lakhelyéről.

– De hát mi van most a mellükben a szívük helyén? – kíváncsiskodott Péter, akit már-már szédülés környékezett ettől a rettenetes látványtól.

– Ez – felelte Hollandiás Miska, és egy fiókból egy kőszívet szedett elő, és odanyújtotta neki.

– Ez? – kérdezte Péter, s valósággal beleborzongott. – Ez a márványdarab? Egy kőszív! Hallod-e, Hollandiás Miska, ettől aztán ugyancsak hideg lehet odabent!

– Hideg hát, ez tény, csakhogy kellemes hideg… De ki mondja, hogy egy szívnek feltétlenül melegnek kell lennie? Télen a szív nem ad meleget, annál már többet ér egy kis cseresznyepálinka; nyáron pedig, mikor minden csak úgy árasztja a forróságot… Nos, nem is hiszed, hogy a hőségben milyen kellemes viselet, mennyire hűt az efféle márványszív! És mint mondtam, a legfontosabb, hogy a kőszívben nem üt tanyát sem félelem, sem aggodalom, sem ostoba szánalom, sem fájó keserűség…

– Ez minden, amit adni tudsz? – kérdezte Péter kedvetlenül. – Én pénzt reméltem, te meg követ kínálsz…

– Na jól van, első rátára, gondolom, bőven elég lesz neked százezer aranyforint. Ha ügyesen forgatod, még milliomos is lehetsz belőle!

– Micsoda? Százezer forint? – lelkendezett a vagyonából kiforgatott szénégető. – Na, te csak ne dörömbölj oly vadul odabent! Várj csak, mindjárt végzünk egymással… Áll az alku, Miska uram! Add csak ide a követ, ezt az okvetetlenkedő kölöncöt meg máris kiveheted a házából!

– Tudtam én, hogy értelmes legény vagy – jegyezte meg a Hollandiás immár barátságosabb hangon. – Gyere, igyunk előbb valamit, aztán odaadom a pénzt!

Visszamentek tehát a szobába, újra letelepedtek a kancsó bor mellé, és addig ittak, amíg csak Péter mély álomba nem merült.

Tovább (7)