Füstösképű Péter a postakocsis trombitájának vidám szavára ébredt. Körülnézett, és meglepve konstatálta, hogy párnás batáron ül, s széles országúton kocsikázik. Kíváncsian hajolt ki kocsija ablakán, és a Fekete-erdőt messze maga mögött, a kékes távolban pillantotta meg. Egy pillanatig még kételkedett benne, hogy ő az, aki e kocsiban utazik. Hisz öltözéke is fényesebb volt, mint amit az előző napon hordott… Ám mindenre oly tisztán emlékezett, hogy abbahagyta a fölösleges töprengést, imigyen foglalva össze a tanulságot: „Ugyanaz a Füstösképű Munk Péter vagyok, aki voltam, és punktum.”

Mégis csodálkoznia kellett, mégpedig elsősorban saját viselkedésén. Első ízben hagyta el a csendes erdei magányt, otthonát, hol annyi évet töltött, mégsem érezte, hogy fáj a válás… Szíve akkor sem reszketett meg, mikor öreg anyjára gondolt, aki nélküle bizonyára a legmélyebb nyomorba süllyed majd. Szeméből nem hulltak könnyek, ajkát nem hagyta el sóhajtás; mindent hidegen, közömbösen fogadott.

„Hogy is lehetne másként – fedezte fel végül. – A könnyek, a sóhajok, a honvágy és búbánat mind a szívből fakadnak, s az enyém, Hollandiás Miskának hála, hideg, mivel kőből van…”

Tenyerét mellére tette, de odabent süket csend honolt, és nem mozdult semmi.

– Ha a százezer forint is úgy igaz, mint amit a kőszívről mondott, akkor meg lehetek elégedve – mormolta, és kutatni kezdett a kocsiban. Talált is mindenfajta ruhát, különbekről nem is álmodhatott – csak épp pénzt nem. Miután azonban minden zsebet kiforgatott, az egyikből sok ezer tallérnyi vagyon ömlött elé aranyban és értékpapírban. Ez utóbbiakat a világ legelőkelőbb bankjai bocsátották ki.

„Egyszóval mégis úgy lett, ahogy akartam” – gondolta elégedetten. Kényelmesen befészkelte magát az ülés sarkába, és most már istenigazában nekivágott a nagyvilágnak.

Két évig utazgatott Füstösképű Munk Péter, s valóban az egész földkerekséget bejárta. Közben ki-kitekingetett kocsijának ablakán, nézett jobbra, nézett balra, bámulta az elsuhanó házak falát; ha pedig megállt valahol, előbb egy kocsmacégért keresett, aztán meg körbenyargalászott a városban, s megmutogattatta magának a látnivalókat. Ám semmiben sem lelte örömét: sem egy szép képben, sem egy szép épületben, nem érdekelte sem zene, sem tánc. A szíve tényleg kőből volt: unott és közönyös. Valósággal eltompult, szeme, füle semmi szépre nem nyílt meg.

Más nem is maradt számára, csupán az evés-ivás öröme meg az alvásé. Csak élt, és céltalanul bolyongott városról városra; szórakozásul zabált, unalmában nagyokat szundított. Hébe-hóba még eszébe ötlött, hogy talán mégis vidámabb, boldogabb lehetett szegény ördög korában, amikor még keményen meg kellett dolgoznia a betevő falatért. Akkoriban még örömmel töltötte el a völgyre nyíló szép kilátás is, élvezte a jó zenét, és a kiadós dalolást, s már jó előre örült az egyszerű éteknek, amit az anyja rakott elibe ebédre, vacsorára. Ha így néha múltjáról elmélkedett, egészen furcsa érzés lepte meg, mert még csak nevetni sem tudott hajdani nyomorúságán, mint ahogy a legcsattanósabb tréfa sem tudta jókedvre deríteni.

Ha zajos társaságba keveredett, udvariasságból olykor mosolyt erőltetett arcára, de szívéből nem kelt a vidám lármára visszhang. Nyugodt volt, ám mégsem volt elégedett. Végül is nem a honvágy vagy a mélabú, hanem sivár, örömtelen élete, a csömör űzte haza.

Alig hagyta maga mögött Strassburgot, s pillantotta meg újra szülőföldjének mélyzöld fenyőerdőit, alighogy megláthatta vállas, erős földijeinek barátságos, hűséges ábrázatát, és alig csendült fölébe a honi nyelv mély zengésű, nyers, mégis oly kedves hangja: gyorsan megtapintotta szívét.

Vére pezsgett, sírás és kacagás környékezte egyszerre, de – hogy is reménykedhetett ilyen balgán! – szíve most is kőből volt, kőszív maradt… Márpedig kőszívből nem fakadhat sem könny, sem kacagás!

Első útja Hollandiás Miskához vezetett, aki ugyanolyan szívélyesen fogadta, mint legutóbb.

– Mihály uram – kezdte a megtért utazó –, sok országot bejártam, mindent láttam, ami csak látható, de mondom neked, az egész világ csak humbug, s én mást se tettem, mint unatkoztam! Bevallom, az a kőtárgy, amit beraktál a mellembe, sok mindentől megóvott. Igaz, soha nem bosszankodtam, de semmi nem is érdekel. Mintha tetszhalott volnék… Nem tudnád kicsit feléleszteni ezt a koloncot? Vagy jobbat mondok: add vissza a régi szívemet! Huszonöt év alatt már eléggé megszoktam, s ha néhanapján el is követett valami buta csínyt, mégiscsak friss, víg szív volt.

Hollandiás Miska kényszeredetten felnevetett.

– Ha majd meghalsz, Munk Péter! Akkor majd visszakaphatod, akkor majd megint tiéd lesz az a lágy, érzékeny szív, mely most annyira hiányzik! És akkor majd meglátod, mi ér: öröm-e avagy bánat. De amíg élsz, addig nálam marad a szíved. Mert az igaz ugyan, hogy sokat utaztál, Péter, de csavargó életmódod nem járt semmi haszonnal. Én azt ajánlom, telepedjél meg itt valahol a Fekete-erdőben, építs házat, nősülj meg, forgasd a pénzed. Csak a munka hiányzott, azért unatkoztál, mert tétlenkedtél, és lám, most mindenért azt az ártatlan kőszívet okolod.

Péter belátta, Hollandiás Miskának igaza van, hiszen ugyancsak henye életet élt. Elhatározta, meg fogja sokszorozni vagyonát. Mihály újabb százezer aranyat adott neki, s úgy bocsátotta útjára, mint barátját.

A Fekete-erdőben hamarosan híre ment, hogy Füstösképű, vagyis hát Kockarázó Munk Péter visszajött. Sőt! Most még gazdagabb, mint valaha…

Történt, ami történni szokott: míg Péter nyomorult volt, világos nappal is kidobták minden ajtón. De most, hogy egy vasárnap délután rátartian bevonult a kocsmába, mindenki a keze után kapkodott, lelkesen dicsérték a lovát, tudakolták, hogy sikerült az útja. Azután pedig, hogy az asztalhoz telepedett, és a kövér Ezekiellel aranytallérban kezdett játszani, a régi nagy reverenciával pislogtak rá. Ez időtől azonban már nem üveggyártással, hanem fakereskedéssel foglalkozott, bár ezzel is inkább a látszat kedvéért: valójában ugyanis gabonával és pénzzel üzérkedett.

Lassanként a fél Fekete-erdő az adósa lett, de ő továbbra is csak tízszázalékos kamatra adott pénzt kölcsön, gabonáját pedig a legszegényebbeknek adta el – akik persze nem tudták azonnal kifizetni –, s háromszoros áron! A végrehajtóhoz mostantól szoros barátság fűzte, s ha valaki határidőre nem fizetett Munk Péter úrnak, a tisztviselő máris megjelent nála poroszlóival, sebtiben felbecsült ingót s ingatlant, azonmód el is árverezte, majd apát, anyát, gyermeket az erdőbe zavart.

A szerencsétlen kilakoltatottak ugyanis csapatostul odatelepedtek a háza elé, a férfiak belátásáért könyörögtek, az asszonyok sírásukkal próbálták meglágyítani kőszívét, s a gyermekek egy darabka kenyérért esdekeltek.

De hogy aztán Munk Péter gyorsan beszerzett néhány hatalmas szelindeket, háza körül a macskazene – ahogy barátainak emlegette olykor – rövidesen megszűnt. Egyet füttyentett, a kutyákat ezzel uszította, s a siránkozók máris jajveszékelve futottak szerteszét. Leginkább a „vénasszony” volt terhére, aki pedig nem volt más, mint Munkné, Péter özvegy anyja.

Szegény öreg hallatlan nyomorba jutott, miután házát és udvarát mindenestül elárverezték. Gazdag fia hazatérése óta feléje se nézett, ő maga ment el nagy ritkán Péter otthona elé: ráncosan, soványan, roskatagon, egy botra támaszkodva. Belülre sohasem merészkedett, ugyanis fiacskája egyszer már ráuszította kutyáit; ám igencsak gyötörte a tudat, hogy idegen emberek odavetett alamizsnájából kell tengődnie, amikor édesgyermeke öregségére igazán gondoskodhatna róla. De a kőszív egyszer sem indult meg a sápadt, jól ismert arcvonások, a rimánkodó tekintet, a kéregetőn kinyújtott fonnyadt kéz, a tántorgó alak láttán. Ha szombat este kopogtatás hallatszott tekintélyes háza ajtaján, Péter nagy mogorván zsebébe nyúlt, előkotort egy rézgarast, papírba göngyölte, és kiküldte egyik cselédjével. Mindannyiszor hallgatta anyja reszkető hangját, ahogyan hálálkodott, és valósággal elhalmozta jókívánságaival fukar gyermekét. Majd hallotta, amint köhécselve eloson s hazatipeg. Eszébe se jutott az egész jelenet aztán; csupán a düh gyötörte, hogy szegényebb lett hat garassal.

Egyszer csak az az ötlete támadt, hogy meg kéne házasodnia. Jól tudta, hogy a Fekete-erdőben bármelyik apa szívesen hozzáadná a lányát. Ám halogatta a választást; leghőbb vágya volt, hogy házassága miatt is emlegessék rendkívüli szerencséjét és rókaravaszságát. Ezért hát belovagolta az egész erdőt, itt is, ott is körülnézett, és úgy találta, hogy a szépséges fekete-erdei hajadonok egyike sem elég szép neki… Miután minden tánctermet átkutatott, és hiába kereste bennük a neki megfelelő szép leányt, egy napon hallja ám, hogy a környék legszebb és legerényesebb hajadona egy szegény favágó kunyhóját ékesíti: csendesen és visszavonultan éldegél ott, serényen és talpraesetten látja el apja háztartását. Pünkösdkor sem megy táncba, sőt búcsúkor sem.

Alig vett hírt erről a ritka fekete-erdei tüneményről, nyomban elhatározta, hogy megkéri a kezét. Lóháton indult útnak a mondott kunyhóhoz.

Bezzeg bámult a szépséges Liza apja, hogy meglátta az előkelő urat, s álmélkodása csak nőttön-nőtt, mikor megtudta, hogy látogatója maga a gazdag Munk Péter, és azért jött, mert a veje szeretne lenni. Nem is sokat habozott: remélve, hogy e házassággal minden gondja-nyomorúsága egy csapásra véget ér, menten odaígérte lányát. Még meg se kérdezte őt! Liza pedig annyira engedelmes leány volt, hogy zokszó nélkül hozzáment Munk Péterhez.

Csakhogy a szegény hajadon sorsa nem egészen olyan lett, amilyennek álmodta! Ő ugyan azt hitte, tisztességgel ellátja házi teendőit, de mogorva férjétől nem sok köszönetet kapott. Liza szánta a szegényeket, s mivel ura gazdag volt, úgy vélte, nincsen abban semmi bűn, ha egy nyomorult koldusasszonynak odavet pár garast, vagy egy roskatag vénembert megkínál egy kupica pálinkával. Péter azonban mindezt hamarosan észrevette, s villámló szemekkel, durva hangon támadt rá asszonyára:

– Hát te mit szórod a vagyonomat csavargóknak és naplopóknak?! Tán hoztál valamit a házhoz, hogy így tékozolsz? Ha azt a botot eltüzelném, amivel az apád jár, egy fazék levest se forralnék fel, máris hamuvá válna! Te meg úgy dobálod ki a pénzt, mint valami hercegnő! Ha még egyszer rajtakaplak ilyesmin, biz' isten megismerkedsz a tenyeremmel!

Szegény Liza csak kamrájában sírdogálgatott, a bánkódhatott férje szívtelenségén… Gyakran kívánta, inkább laknék megint csak apja szegényes viskójában, mint hogy a gazdag, de fösvény és lelketlen Munk Péterrel éljen. Ha tudta volna, hogy férjének kőszíve van, és hogy valóban képtelen akár őt vagy akár mást szeretni, tán nem is csodálkozott volna.

Ettől kezdve hiába állt az ajtajukban, ha koldus tévedt feléjük, s belekezdett a kéregetők litániájába, az asszony tüstént lehunyta a szemét, hogy ne lássa nyomorúságát, és ökölbe zárta kezét, nehogy önkéntelenül a zsebébe nyúljon, akár ha egy rézgarasért is. Nem csoda, hogy a szépséges Lizát az egész Fekete-erdőn kipletykálták: azt beszélték róla, hogy még az uránál is fösvényebb.

Egy napon Munkné asszony ismét az ajtaja előtt ült, font, és halkan egy kis dalt dúdolt hozzá. Kellemesen érezte magát, mert szép idő volt, Munk úr pedig kilovagolt a mezőre. Egyszer csak egy öregembert lát közeledni… Hátán hatalmas zsákot cipelt, s Munkné már jó messziről hallotta a zihálását. Liza asszony részvéttel pillantott a törékeny kis alakra, s magában akképpen vélekedett, hogy egy ilyen kicsiny öregembernek bizony nem volna szabad ennyire felpakolnia.

Közben emberünk fújva és támolyogva mind közelebb ért, de mire egy magasságba került Munkék házával, csaknem összeroskadt a teher alatt.

– Jaj, legyen irgalommal, asszonyom – szólalt meg a kis ember –, adjon legalább egy korty vizet. Nem tudok továbbmenni, mivel majd meghalok a szomjúságtól!

– A kend korában már nem szabadna ekkora terhet cipelni! – jegyezte meg rosszallóan Munkné.

– Az igaz, ha nem a mások holmiját kéne cipelnem, nyomorom miatt s megélhetésem végett – felelte az öreg. – Honnan tudhatnák az ilyen gazdag asszonyok, mint kegyed is, miféle nyavalya a szegénység, és milyen jólesik ebben a nagy hőségben egy korty ital!

Elég volt ennyit is hallania ennek a jólelkű asszonykának, máris felkelt, s besietett a házba. Levett egy korsót a polcról, s megtöltötte friss vízzel. De mikor visszatért, és már csupán pár lépés választotta el az idegentől, s látta, milyen aszottan és esetten görnyed zsákján, megesett rajta a szíve. Eszébe jutott, hogy a férje nincs itthon. Nosza félreállította a vizeskorsót, fogott egy fakupát, teleöntötte borral, fölibe rakott egy jókora karéj rozskenyeret, és kivitte az öregnek.

– Így ni. Egy korty bor többet ér most kendnek, mint egy korsó víz… Hiszen öreg már, nincs, ami fűtse! De komótosabban igyék, s harapjon hozzá egy falat kenyeret is – biztatta a vendéget.

Az öreg álmélkodva tekintett rá, s szemét lassan elfátyolozták a könnyek. Ivott, aztán megszólalt:

– Már sok esztendőt megéltem, de kevés olyan emberrel találkoztam, aki őszinte részvétet tanúsított irántam, s oly finoman és szívesen kínált bármivel, mint kegyed, Liza asszony! De kívánom is, hogy legyen bőségben része ezen a földön. Az ilyen szív jutalma nem maradhat el.

– De nem ám, és a jutalmát e helyt megkapja! – dörrent rájuk hátulról valaki. Megfordultak, s vérbe borult arccal Munk urat látták maguk előtt. – És tetejébe a menyegzői borból töltögetsz az istenverte koldusnak, és a saját kupámat nyalatod össze ezzel a tekergővel… Nesze hát a jutalmad!

Liza asszony férjének lábához térdepelt, és úgy esdekelt bocsánatért, ám a kőszív hajthatatlan maradt. Munk Péter úr keze fejére tekerte az ostorszíjat – az ostort érkeztekor még le se tette –, és akkorát sújtott ébenfa nyelével asszonya ragyogó homlokára, hogy szerencsétlen Liza élettelenül omlott az idegen vénember karja közé. Kegyetlen tette következményét látva, egy pillanatra mintha erőt vett volna Munk Péteren a megbánás: lehajolt, s hosszan vizsgálta, van-e még élet a feleségében, mikor az apró öregember ismerős hangon rászólt:

– Ne fáradj, Füstös Péter! Ez volt a Fekete-erdő legszebb és legbájosabb virágszála. Te meg a sárba tiportad… Soha többé nem fog már kivirulni!

E szóra kifutott a vér Munk Péter arcából.

– Kend az, kincsőrző uram? Ami történt, megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Remélem, nem jelent fel a bíróságon, hogy megöltem a feleségem?!

– Te hitvány fajzat! – felelte az Üvegmanó. – Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha tested bitófára juttatnám? Ne az e világi hatalmak bosszújától rettegjél, hanem a kérlelhetetlen szellemek büntetésétől, mert eladtad lelkedet a gonosznak!

– És ha csakugyan el is adtam a szívem – ordibált eszeveszetten Péter –, ki a felelős ezért? Csakis te és szemfényvesztő ajándékaid! Te voltál az, te agyafúrt törpe, aki rossz útra vittél, aki belehajszoltál, hogy másoknál keressek segítséget. Te vagy az igazi bűnös!

De alighogy kimondta e szavakat, a manó nőni, dagadni kezdett, szeme akkorára kerekedett, mint egy levesestányér, szája kitágult, mint a tüzes kemence torka, és lángnyelvek csapkodtak ki belőle.

Péter térdre rogyott. Kőszíve sem gátolta ezúttal, hogy minden tagjában reszketni ne kezdjen, akár a nyárfalevél. A behemóttá dagadt erdei szellem tűhegyes keselyűkarmokkal ragadta nyakon: forgatta, mint forgószél a lehullott falombot, aztán úgy a földhöz teremtette, hogy csak úgy nyekkent.

– Te piszkos pondró – dörögte, s hangja zúgott, dübörgött, mint az égzengés moraja –, a puszta két kezemmel összemorzsolhatnálak, mert bennem az erdő urát sértetted vérig. De ennek a szegény, megboldogult asszonynak a kedvéért, aki ételt és italt adott nekem, nyolc nap haladékot kapsz. Ha addig nem térsz jó útra, eljövök, összetöröm minden csontodat, és pokolra kerülsz bűneid jutalmául!

Tovább (8)