Pályakezdőnek lenni mindig és mindenhol nehéz, mert minden korszakban más-más problémával kell megküzdeni. Az én korosztályomnak azért volt az, mert mi éppen egy korszakváltó időszakban voltunk pályakezdők. Akkor kezdődött ugyanis a gagyi rémuralma, amit nagyon nehéz volt megtörni.
Akkor született egy csomó gyerekkönyvkiadó, akik dömpingszerűen elárasztották a piacot rengeteg neonszínekben pompázó, giccses illusztrációval és bugyuta, igénytelen szöveggel.
Az egyetemről kilépve az ember azt hiszi, hogy megváltja a világot. Hát nem. Amikor munka reményében elkezdtem felkeresni ezeket a kiadókat, az orrom alá dugták a borzalmas kiadványaikat, mint etalont. Azt mondták, hogy akkor tudnak foglalkoztatni, ha megtanulok olyan “szépen” rajzolni, mint XY giccsrajzoló. Mivel erre nem voltam hajlandó, hát sokáig nem volt munkám.
De olyan tapasztalatom is volt, hogy valamelyik akkori, (ma már hálistennek nem létező) kiadó vezetője úgy fejezte ki a szerinte sötét színeim iránti nemtetszését, hogy egyszerűen “belehányt” a portfoliómba. Persze nem igaziból, hanem csak úgy tett, de ez végtelenül megdöbbentő és megalázó volt. Ma már ötvenévesen meg tudom védeni magam, de akkor nem, akkor csak elkullogtam onnan szomorúan, hogy biztos tényleg bennem van a hiba.
Azt gondolom, hogy a mi korosztályunk bizonyos értelemben úttörő volt, és kitaposta az utat a későbbi nemzedéknek. Nekik legalább már nem azért kell megküzdeni, hogy bebizonyítsák, hogy amit az egyetemen tanultak, az jó, az szép, és igenis az kell a gyerekeknek. Hiszen ma már hálistennek nagyon sok színvonalas gyermekkönyvkiadó működik, akik kizárólag jó szakemberekkel dolgoztatnak. Természetesen a mostani kornak is megvannak a nehézségei, de hitelesebb lenne, ha egy friss diplomas fiatalt kérdeznél meg erről.
Amikor kapsz egy felkérést, hogyan döntöd el azt, hogy melyik könyvnél milyen technikát fogsz alkalmazni?
Elsősorban a kézirat jellege határozza meg, és persze az, hogy éppen milyen kedvem van. Szeretek kollázsokat készíteni, de ezt nem mindenre lehet ráerőltetni. Finy Petrának “A fűszerkatona” című könyve nagyon adta magát, hogy limlomokat használjak, konkrétan szemétből készültek a képek. Lomtalanításokra jártam, guberáltam, mint egy ószeres.
Az a mese ellenben, amin jelenleg dolgozom, nagyrészt a fellegekben játszódik, légies az egész. Nagyon lehúzná, ha matariális tárgyakat ragasztgatnék a képekre, ezért a kollázs most szóba se jött, most csak simán lazúrosan festek.
Milyen munkamódszerrel dolgozol? Szükséged van vázlatokra?
Ez a könyv jellegétől függ, kétféle módon működöm. Azt hiszem, legjobban antológiákon szeretek dolgozni, ahol ugye minden mese más és más. Ebben az esetben ugyanis azt tehetem, amit a legjobban szeretek festés közben: vagyis improvizálni. Ilyenkor vázlat nélkül, csak lazán földobom a kompozíciót, és mivel számomra is meglepetés, hogy mivé alakul az egész kép, ezért alkotás közben végig megmarad a titokzatosság izgalma.
Amikor azonban olyan kéziraton dolgozom, ami egyetlen történetet mesél el, akkor tudatosabb tervezési munka szükséges. Az ilyen könyveket nagyon ki kell találni, hiszen vizuálisan is fel kell építeni a dramaturgiát. Mindig készítek makettet a tervezés során, hogy lássam, milyen lesz nagyjából a majdani könyv. Persze ehhez vázlatokat kell készíteni az illusztrációkról.
Ezzel csak az a bajom, hogy számomra a kitalálás a legizgalmasabb, így mire odajutok, hogy megfessem a vázlat alapján a végleges képet, addigra egy kicsit elveszítem az érdeklődésemet, hiszen már ki van találva. Nekem mindig az első, ösztönös intuícióim az igaziak, ezért ezek a skiccek lazák, lendületesek. Szeretném ezt lendületet megőrizni, de nem tudok másolni, még magamat sem. Így amikor megpróbálom átmásolni a vázlatot a végleges hordozóra, akkor lemerevedik a kompozíció, mert begörcsölök. Nagyon bosszant, amikor azt látom a saját munkámon, hogy a vázlat sokkal jobb, mint ami a kezem alatt éppen alakul, ezért sokat küszködök azzal, hogy visszahozzam az eredeti lendületet.
Milyen nehézségei vannak egy-egy könyv külföldi megjelenésének? Előfordul, hogy komolyabb változtatások történnek egy köteten? Hogyan volt ez a Lenka és a Palkó című műveid esetében?
A Lenkánál nem voltak problémák, azt szinte egy az egyben átültették más nyelvekre, a Palkó azonban rengeteg változáson ment keresztül, amíg megjelent svéd nyelven. Nagyon sajnáltam, hogy megnyírbálták a szöveget, biztos, hogy ezáltal veszített a hangulatából, elveszett néhány poén. De megértettem, hogy mindez szükséges. Magyarból Larsson Mária fordította, a műfordítást pedig Maud Mangold végezte. Végig egyeztettek velem, így természetesen elfogadtam a javaslatokat, hiszen abban a környezetben nem működött volna az eredeti verzió.
A svédek nagyon ügyelnek a toleranciára, így azok a dolgok, amelyek nekünk fel sem tűnnek, ott kiverték volna a biztosítékot. Van a könyvben például egy fekete kutya, a neve Negró. Nálunk mindenkinek a fekete mentolos cukorka ugrik be, ott azonban ennek vállalhatatlan rasszista felhangja lett volna.
A történet tornaórán indul, már rögtön itt az elején több problémás dolog jelentkezett. A svédből kimaradt a - nálunk amúgy teljesen megszokott - tornasor, mert ott nem szabad felhívni a figyelmet a gyerekek magasságbeli különbségeire. A tanár az öltözékre sem tehet semmiféle megjegyzést, így az a rész is kimaradt, hogy Kovácsnak plusz köröket kell futnia, mert megfelelő felszerelés helyett pálmafás gatyában jelent meg az órán. A magyar szövegben emellett két helyen is elhangzik olyan mondat, amelyben ki vannak hangsúlyozva a lányok. Ezt szintén ki kellett húzni a fordítás során, mert ennek meg túlzottan szexista felhangja van a svédek szerint.
Ugyanebből az okból kimaradt az a rész is, hogy rajzórán az összes lány királylányt rajzol, pedig szerintem ez vicces sztereotípia. De a svédek erősen feministák, svéd lány nem rajzol királylányt. A magyar iskolákban azon sem lepődik meg senki, hogy rajzórán szelektál a tanár, és csak azokat a képeket teszi ki a faliújságra, amelyeket ő a legszebbnek ítél. Ilyen megkülönböztetést szintén nem tehet egy ottani pedagógus, ezért ez is kihúzattatott a svéd verzióból. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amúgy nem ártana elgondolkodni egy pár dolgon, ami a magyar iskolákban természetes…
Ezeket a változtatásokat mind elfogadtam, de egy dologba nem mentem bele. A fordító a magyar verzióban szereplő Leonardo-t átírta Picasso-ra, arra hivatkozva, hogy a svédek általában nem ismerik festőként Leonardo da Vincit. Ez volt az egyetlen, amiben nem engedtem változtatni, mert az egyik képen Leonardo-ra történik utalás, nem pedig Picasso-ra.
Az Álomcirkusz volt ez első szerzői könyved. 2002-ben jelent meg, majd 2014-ben a Csimota Kiadó gondozásában újra kiadták. Miért döntöttél az újabb kiadás mellett? Voltak konkrét elképzeléseid a változtatást illetően?
Amikor elfogytak a régi kiadás példányai, többször rákérdeztem a könyv eredeti kiadójánál, a General Press Kiadónál, de ők nem kívánták újra meghosszabbítani a szerződést a könyvre. A döntésüket tiszteletben tartottam, de amikor rengeteg olvasó érdeklődött nálam, hogy hol tudnák beszerezni a könyvet, mert már antikváriumokban sem lehetett fellelni, akkor tudtam, hogy lépni kell. A Csimota Kiadót kérdeztem meg erről, akik legnagyobb örömömre azonnal igent mondtak.
A szövegen mindenképpen szerettem volna változtatni, mert korábban sem voltam elégedett vele, ennyi év elteltével pedig kifejezetten kritikusan néztem, és láttam a hibáit. A kiadónak már egy kicsit újraírt kéziratot adtam át, ami aztán további szigorú szerkesztésen esett át. Ez nagyon ráfért a szövegre. Most szeretem.
A klasszikus meséket szereted igazán illusztrálni. Mikor jött el a pillanat, hogy egy kortárs szerző gyerekkönyvére igent mondtál?
Valószínűleg valami régebbi nyilatkozatban olvashattad, hogy a klasszikusokat jobban szeretem. Akkor ez a kijelentés valóban helytálló lehetett, de ma már egyáltalán nem igaz. Gyerekként is, felnőttként is szerettem klasszikus meséket olvasni, és valóban megadadott, hogy sok szép mesét illusztrálhattam, ezért nagyon hálás vagyok. De ma már sokkal inkább szeretek kortárs szerzőkkel dolgozni. Nekem az a fontos, hogy az adott kézirat rendelkezzen klasszikus értékekkel, és ez teljesen független attól, hogy az író kétszáz évvel ezelőtt, vagy két héttel ezelőtt írta-e meg a meséjét. Régebben talán önvédelemből preferáltam régmúlt korok szerzőit, mert féltem attól, hogy nehogy tollbamondják nekem, hogy mi legyen a képen. Konkrét pillanatot nem tudok megnevezni, de az nagyon fontos, hogy ma már jó ideje élvezem a szerzők bizalmát.
Van olyan illusztrációd, amihez egy különleges történet fűződik?
Nagyon sok illusztrációmhoz fűződik különleges történet. Olyannyira, hogy ezeket a történeteket a kiállításmegnyitóimon el szoktam mesélni. Ez az egész onnan jött, hogy én nagyon nem szeretem a hagyományos megnyitókat: pogácsa, kannás bor, unalmas beszéd… Ezért újabban magam szoktam megnyitni a saját kiállításaimat, mégpedig úgy, hogy az egyes könyvek keletkezésének háttértörténeteit mesélem el. Ezek nagyon érdekes, olykor megható, máskor vicces, vagy meghökkentő, de mind igaz történetek. Most a kedvencemet mesélem el.
Réges-régen, majdnem húsz évvel ezelőtt olvastam egy akkor számomra még ismeretlen, fiatal írónőről. Írt egy mesét Amáliáról, a világ legszomorúbb boszorkányáról. Amália a széllel beszélget, ismeri a növények és az esők titkát... – és mindez nekem elég volt ahhoz, hogy látatlanban is beleszeressek Amália melankólikus figurájába. Rögtön meg is jegyeztem az írónő nevét: ő volt Boldizsár Ildikó. Amióta olvastam ezt az interjút, azóta szerettem volna illusztrálni Amália meséit.
Teltek-múltak az évek. Amikor éppen sűrűn be voltam havazva, egyszer csak megszólalt a telefonom, a Móra Kiadó akkori főszerkesztője keresett azzal, hogy lenne egy új munka. Mivel éppen tele voltam munkával, rávágtam, hogy nem tudok elvállalni semmit. Aztán hozzátettem az esélytelenek nyugalmával, hogy csak egyetlenegy dolgot vállalnék el minden mást félretéve, és ez pedig Boldizsár Ildikó Amáliája lenne.
Néma csönd a vonal túlsó végén.
- Honnan tudtad, hogy Boldizsár Ildikó Amáliájáról lenne szó... ?
Nem tudtam.
Megbeszéltük, hogy egy hét múlva bemegyek a kiadóba a kéziratért. Nagyon kíváncsi voltam már arra, hogy milyen is az a mese, amit még soha nem olvastam, csak képzelődtem róla.
A kérdéses nap előtti éjszakán már nagyon izgultam, ezért érthető, hogy Amáliáról álmodtam. Megálmodtam a könyv borítóját. Pontosan láttam magam előtt Amáliát, akit olyannak képzeltem el, mint Boldizsár Ildikó, vagyis nagy, göndör, vöröses, keszekusza boszorkányhaja van. Álmomban ebben a hajkoronában kígyók, békák , bogarak és mindenféle csúszómászók tekergőztek és mászkáltak.
Reggel aztán már azt gondoltoltam, hogy na nem, ilyen borítót nem lehet gyerekeknek csinálni, ez így tiszta horror, és elhessegettem magamtól a gondolatot. Egészen addig, amíg be nem értem a kiadóba, és föl nem ütöttem a kéziratot. Mert annak a legeslegelső oldalán ugyanis ezt olvastam:
„Mert szép volt Amália lánykorában, a boszorkányok között ő volt a legszebb! Ha sűrű, tűzvörös haját cibálta a szél, olyan volt, mint a vihartépte fa. Ha rásütött a nap, dalolni kezdett, és úgy tudott csicseregni, mint a madarak. ... Nem is féltek tőle az állatok! Békák ugrabugráltak a szoknyája körül, bogarak bújtak meg ruhája fodrain, s a legszebb kígyók ékesítették a nyakát minden boszorkányszombaton.”
Így hát végül olyanra festettem a borítót, amilyennek megálmodtam: hiszen pont azt láttam magam előtt, amit az írónő! Ez a fajta együtt-látás, együtt-gondolkodás végigkísérte az egész munkát. Minden egyes kép elkészültekor Ildikó feljajdult, hogy de hát hogyan látsz bele a fejembe? Pont ilyennek képzeltem!
Kortárs szerzők közül ki az, akivel még nem volt lehetőséged, de szívesen dolgoznál együtt?
Elsősorban a kézirat dönti el, hogy milyen mesébe szeretek bele, nem feltétlenül az író személye. Így történt ez G. Szász Ilona esetében, aki úgy keresett meg A Mindentvarró Tű című meséjével, hogy előtte még csak nem is hallottam róla. De beleolvastam, és egy csapásra beleszerettem a mesébe.
Azért vannak olyan szerzők, akikről el tudom képzelni, hogy egy húron tudnánk pendülni. Gimesi Dórával régóta ábrándozunk valami közös munkáról. De Szabó T. Annáról is el tudnám képzelni, hogy valaha születhet számomra testreszabott meséje. Nem beszélve Máté Angiról… És még ki tudja…
Nem kortárs, de Füst Milán “Fidrilló és Kokilda” című meséjét imádom. Gyönyörű. Na, azt bámikor szívesen illusztrálnám.
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
