– Tudod, mit? – szólalt meg Jancsi. – Szeretném, ha én lennék a bizonyci császár! – Hogyhogy? – kérdezte Lackó. – Mert akkor mindennap ehetnék szilvás lepényt tejszínhabbal! – Miért, a bizonyci császár mindennap szilvás lepényt eszik tejszínhabbal? Jancsi vállat vont. – Mittomén. De ha én lennék a bizonyci császár, én bizony isten mindennap szilvás lepényt ennék tejszínhabbal. – Én is – sóhajtott Lackó. – Te?! – csodálkozott Jancsi. – Azt nem lehet! – Miért nem? – Mert csak egyetlen bizonyci császár van, nem kettő! És ha én vagyok a bizonyci császár, akkor te nem lehetsz az. Lásd be! – Hm – töprengett Lackó. – Akkor majd felváltva leszünk bizonyci császárok: egy hétig te, egy hétig én. – Nem rossz! – bólogatott Jancsi. – Nem is rossz! Ebben a pillanatban távolról segélykiáltást hallottak. – Hallod?! – kérdezte Lackó ijedten. – Ez nem Nagymama volt? – De igen, az ő hangja! – felelte Jancsi. – Vajon mi történhetett? – Nem tudom… Talán baleset! – Gyorsan, siessünk, nézzük meg! Jancsi és Lackó sarkon fordult. Azonnal rohantak haza. Nagymama kertkapujában kis híján beleütköztek Üstöllési őrmesterbe. Ő is azért sietett oda, mert hallotta a segélykiáltást. – Nem tudtok vigyázni? – mérgelődött Üstöllési őrmester. – Akadályoztok a kötelességem teljesítése közben, ami büntetendő cselekménynek minősül! Öles léptekkel követte Jancsit és Lackót a kertbe. Nagymama ott feküdt a fűben, a kedvenc padja előtt, mint egy ottfelejtett rongybaba. – Nagy a baj? – kérdezte Lackó, és két kezével eltakarta a szemét. – Nem – felelte Jancsi. – Azt hiszem, csak elájult. Óvatosan bevitték a házba, és lefektették a díványra. Jancsi hideg vizet spriccelt Nagymama arcára és a kezére, aki ettől magához tért. – Képzeljétek, mi történt! – ezek voltak Nagymama első szavai. – Mi? – kérdezte kórusban Jancsi és Lackó. – Kiraboltak! – Mit nem mond?! – szörnyülködött Üstöllési őrmester. – Kirabolták?! Kicsoda? – Torzonborz, a rabló! – Hohó, álljon meg a menet! Ezt azonnal jegyzőkönyvbe kell venni! Üstöllési őrmester előkapta a tollát, és kinyitotta a jegyzetfüzetét. – Számoljon be mindenről, de csak szép sorjában, Nagymama! Az igazat, és csakis a színtiszta igazat mondja, beszéljen érthetően, ne hadarjon, hogy mindent gondosan fel tudjak jegyezni. Ti pedig – fordult Jancsi és Lackó felé – meg ne mukkanjatok, amíg be nem fejeztem a kihallgatást! Ez rendkívül hivatalos dolog, a nyomozás része. Megértettétek? És akkor Nagymama mindent elmesélt, amit tudott, Üstöllési őrmester pedig rop­pant fontoskodva följegyezte a köny­vecs­kéjébe. – Visszakapom az én gyönyörű kávé­darálómat? – sopánkodott Nagymama, mi­kor az őrmester végre befejezte a jegy­zetelést és becsukta a noteszét. – Magától értetődik – bólintott Üstöllési. – Na de mikor? – Hát azt nehéz megmondani. Először is el kell kapnunk Torzonborz uraságot. Jelenleg azonban sajnos még azt sem tudjuk, hol rejtőzik. Nagyon ravasz bűnözővel állunk szemben! Két és fél éve az orránál fogva vezeti a rendőri szerveket. De egy szép napon őt is utoléri a végzet! És bízunk a lakosság hathatós együttműködésében. – A hat… micsodában? – pislogott Jancsi. Üstöllési őrmester feddőleg pillantott rá. – Csak nem lettél nagyothalló, Paprika János? Azt mondtam: a lakosság hat-ha-tós e-gyütt-mű-kö-dé-sé-ben! – És az mit jelent? – Azt jelenti, hogy az emberek segítsenek a fickó nyomára bukkanni. – Aha… – Jancsi elgondolkodott. – És az segítségnek számítana, ha valaki… el is kapná? – Az volna a legeslegjobb – pödörte meg a bajuszát Üstöllési őrmester. – De mit gondolsz, ki adná a fejét ilyen merészségre? – Mi ketten! – vágta rá Jancsi. – Vitéz László, meg én, Paprika Jancsi! Benne vagy, Lackó? – Naná! – húzta ki magát Lackó. – A rendőrségnek segíteni kell. Majd mi elkapjuk Torzonborzot, a rablót!   Egy jó álca mindennél többet ér Jancsi és Lackó nem a rendőrségre szaladt, hanem csak az erdő széléig. Jól elbújtak a bokrok között, és vártak. Mikor látták, hogy Torzonborz elvitte a ládát, nagyon elégedettek voltak.   – Tulajdonképpen sajnálom szegény ördögöt – szólalt meg Lackó. – Hogyhogy? – csodálkozott Jancsi. – Mert egyedül kell elcipelnie azt a nehéz ládát. Remélem, nem lesz tőle lúdtalpa! – Ennek? – méltatlankodott Jancsi. – Felőlem a háta is meggörbülhet a sok cipekedéstől! Ne felejtsd el, hogy egy rablóval van dolgunk, aki elvette Nagymama kávédarálóját! A biztonság kedvéért egy kicsit még a rejtekhelyükön maradtak. Azután óvatosan visszatértek arra a helyre, ahol Torzonborz megtámadta őket. Az üres kézikocsi égnek meredő kerekekkel az árokban hevert. – Jó helyen van ott – állapította meg Jancsi. – Ott is marad, míg vissza nem térünk. No és a homoknyom? Nem kellett sokáig keresniük: ott kígyózott, és az erdő sűrűjébe vezetett. Jancsi máris indulni akart, hogy kövesse, de Lackó megfogta a zubbonya csücskét. – Várj! Először álcáznunk kell magunkat! – Álcáznunk? – Hát persze! Nehogy ránk ismerjen Torzonborz, ha odaérünk! – Hm... Igazad van. De honnan szerezzünk álcát ilyen hirtelen? – Szörnyen egyszerű: én odaadom neked a kalapomat, te ideadod nekem a bojtos sipkádat. – És mit kezdjek én a te kalapoddal? – Buta kérdés, tedd föl a fejedre. Na! Nem túl nagy? – De igen – elégedetlenkedett Jancsi. Úgy nézett ki benne, mint egy madárijesztő. De Lackó szerint a kalap a célnak éppen megfelelt. – Nagyszerű! – lelkendezett. – Nem lehet rád ismerni! És nekem hogy áll a bojtos sipka? – Meg kell szakadni a röhögéstől – közölte Jancsi. – Ha Nagymama most meglátna, megint elájulna. – Akkor jó – nyugodott meg Lackó. – Biztosan nem fog ránk ismerni Torzonborz. Gyere, induljunk! Jancsi és Lackó elindult, és követte a nyomot, amit Torzonborz hagyott maga után. Ezt jól kitalálta Jancsi, mert könnyű volt észrevenni a finom homokcsíkot, csakhogy az erdő egyre sűrűbb és sötétebb lett. – Juj! – rémüldözött Lackó. – Igazi, rablóknak való sűrű erdő! Még szerencse, hogy álcázzuk magunkat! Már egy órája talpalhattak, mikor Jancsi, aki elöl haladt, megtorpant. – Mi van? – kukkantott ki a válla mögül Lackó. A homokcsík kétfelé ágazott! Hát ez meg hogy lehet? Eddig egy nyom vezette őket, most meg hirtelen kettő lett belőle! Az egyik jobbra, a másik balra vezetett. – Mivel magyarázod ezt, Lackó? – Én értem, Jancsi. Az egyik hamis nyom. – Én is attól félek. De melyik az igazi? – Nehéz megmondani. Ki kell próbálnunk. A legjobb, ha te mégy erre, én meg arra. – Jó ötlet, Lackó. Biztos, hogy te akarsz erre menni? – Nem tudom, sorsoljuk ki! – Jó! Feldobtak egy pénzérmét. Lackó kétszer dobott fejet, egyszer írást. Ez azt jelentette, hogy neki kellett balra indulnia. – Jó utat, vigyázz magadra, Lackó! – Jól van, Jancsi, igyekszem. Te is vigyázz magadra!