Kedvelem a fotót, ami ekkor készült. Azt is be kell vallanom, meghatott, hogy olyan emberektől kaptam a díjat, akik egy nehéz és bonyolult helyzetben helyt álltak, kitartottak a céljuk mellett, ezért tisztelem és sokra becsülöm őket – gyakorlatilag a vezetőváltás után kihátrált a színház a díj mögül, ha jól tudom. Ami a gyerekek visszajelzéseit illeti – azok gyakran elég viccesek és zavarba ejtőek. Szeretek velük író-olvasó találkozókon beszélgetni, nem feltétlenül a könyveimről. Fel tudod idézni, mikor találkoztál először Csukás István nevével? Milyen meséit ismerted meg legelőbb, hatott-e rád, esetleg úgy, hogy később gyerekirodalommal kezdj el foglalkozni? Kicsit ciki, de én csak egyetlen rövid könyvet olvastam Csukás Istvántól, talán hét éves koromban, az volt a címe, hogy Hogyan lettem filmszínész? Gyerekként Cooper, Karl May, Aszlányi Károly, Rejtő Jenő, Dumas és Leonhard Frank könyveit szerettem inkább, de azok a filmek meg rajzfilmek, amelyeket Csukás István írt, persze nagy hatással voltak rám. Talán ez az oka, hogy az első regényem, Az ellopott zsiráf sokak szerint Csukás István regényeihez hasonlít. Gyerekirodalommal igazából Aszlányi Károly könyveinek és Csáth Géza Kisfiúk című novellájának hatására kezdtem foglalkozni. Legutóbbi könyvedben, a Lila királylány meséiben királylányos-királyos meséket forgatsz ki, modernizálsz frappánsan, humorosan. Szeretsz hozzányúlni a régi témákhoz, történetekhez, s fontosnak tartod-e, hogy a jól ismert, bejáratott történeteket állandóan újraértelmezzük? Bár szelíden, de azért páran megróttak azért, hogy a meséim átlógnak a gyerekirodalom határán, bele a felnőttirodalomba. Kimaxoltam ezt a sehányéveseknek szóló műfajt, és nem vágyom már arra, hogy ilyen meséket írjak. Az az igazság, még azt se mondanám, hogy annyira szeretem a meséket és a mesegyűjteményeket – a könyveim nagyon szorosan kötődnek a magánéletemhez, amit el akartam mondani anno, ahhoz a meseforma illett a legjobban. Amit most el akarok mondani, ahhoz a regényforma és a nagyobb terjedelem passzol. Magyarországon rengeteg könyv jelenik meg, s mint a Móra Kiadó egyik szerkesztője, jól tudod, hogy rengeteg kézirat is születik. Ehhez a könyvmennyiséghez szerinted felzárkózott már egy kritikusi szakma, hogy segítse a megkülönböztetést jó és rossz mű között, vagy a profitorientált gyerekkönyvkiadók eltakarják a kritikusok szemöldökrángásait? Valaha a Népszabadság egyik filmkritikusa voltam, és akkor szembesültem azzal, hogy a tudás és logika mellett mekkora szerepe van a kritikaírásban az ehhez szükséges attitűdnek is. Az én esetemben ez a kritikusi attitűd hiányzik, ezért aztán nagyon felnézek arra, akiben megvan. Ideális esetben ehhez még az is társul, hogy a kritikus az evidenciák elmondása meg az apró problémák elsorolása helyet rögtön a lényegre tér, és bátran megnyilatkozik az alapvető hibákról és erényekről. Számomra a jó kritikus valódi művész, és az ütős, odacsapós kritika ugyanannyira felkavar, mint egy erős könyv, ugyanis mindent más megvilágításba helyez. Több ilyen releváns kritika születne szerintem, ha nem volna ennyire kicsi a szakma, ha nem ismerne mindenki mindenkit. A belterjesség nem tesz jót a kritikusi attitűdnek. Az utolsó kérdés mindig adja magát: tudsz-e már beszélni a következő Dóka-könyvről? Januárban nagyon beteg voltam, egész hónapban ki se tudtam mozdulni a lakásból, és írtam egy elég bumfordi könyvet, Szupermalac és Űrpatkány a címe, egy roppant egyszerű lelkivilágú malacról és egy okos, ám depresszióra hajlamos patkányról szól, akik nagyon jó barátok, és egyúttal a galaxis legbénább szuperhősei. Illusztrált gyerekkönyvet szeretnék ebből a kéziratból egyszer. De előtte még be akarom fejezni azt a gyerekregényt, amivel már lassan másfél éve nyűglődöm. És ami most különösen fontos: dolgozom A kék hajú lány hangjáték változatán – eltelt csaknem két év a könyv megjelenése óta, és én ebbe az új változatba a magam módján beleírom ezt a két évet. Szeretném, ha ez a hangjáték lenne az alapja annak a forgatókönyvnek, amiből – erre most van esély – idővel tévéfilm készülhet. Forrás: uveghegy.com