Abban közös a mai Thészeusz az antik hőssel, hogy a sorsa elrendeltetett. Csakhogy a mi Thészeuszunk inkább elszenvedi sorsát, beletörődik, hogy egy vacak saruban és egy ócska karddal kell a világot járnia, ahelyett, hogy a lányokat hódítgatná, és este jót enne anyunál. Nem egy isteni figura: sír a mama szoknyáján, útközben nem hőstetteken, hanem a kaján és a lányokon töri a fejét (de sajnos a lányokról még nem tud semmit).
Nem erejével győz, hanem az eszével: szorult helyzetében mindig kitalál valamit, és szerencsére ellenfelei elég buták, elvakítják őket vágyaik és mániáik. Thészeusz hozzájuk képest egészen egyszerűen normális, túl akar lenni rajtuk, és végre megérkezni, enni, pihenni: türelmetlen, okos, pimasz srác, ülhetne mellettünk az osztályban, csak éppen most küzdenie kell. A hősiesség éppen addig érdekli, amíg dicsekedni lehet vele. Az útján sem a dicsvágy, hanem prózai egyszerűséggel az előtte kanyargó út viszi előre.
Jó érzékkel mindenkinek rátapint az érzékeny pontjára: a bunkós embert játszani invitálja, a fenyőhajlítónak kiforgatja szavait, a lábmosató figyelmét eltereli a teknősről a piszkos, retkes lábára, mert látja, hogy könnyen össze lehet zavarni.
Éppen ezek a sziporkázó nyelvű kis párbeszédek, riposztok adnak alakot a gonoszoknak: ez is eltér az antikvitástől, ahol pusztán legyőzendő szörnyek, a belső út szörnyeinek ikonikus leképeződései. Élő alakokká válnak, akiknek vágyai és érzései vannak: Peripetész az elhanyagolt utcagyerek, utazni és játszani vágyna, vissza a gyerekkorba, Phaia öreg boszorkány gazdája Thészeuszszal, a fiatal férfivel incselkedik, kocáját gyermekeként dédelgeti, mint egy magányos asszony a háziállatát, Prokrusztészt mániákusan zavarja, ha valami nincs a helyén és nem rendes - és ennek megfelelően piperkőc, feminim vonásokkal rendelkező férfi. A Minotaurusz büdös, ostoba macsó, akit csak a teste és a győzelem érdekel, nevetnie épp ezért tilos - a humor és az irónia távol áll tőle.
De hiába válnak a gonoszok is szinte szánandó alakká, Thészeusz nem kegyelmez, hiszen ők sem kegyelmeztek neki, nem megjavíthatóak, de nem is akarja megváltani a világot - legyőzi őket és továbblép.
A megfacsart, tört-zúzott, és ettől még élőbb és még erősebb vers nem lágyságot, hanem lendületet, nyelvi sodrást visz a szövegbe. Mai nyelven íródott, a mi világunk jellegzetes figurái beszélnek belőle kifelé. Thészeuszszal épp ezért lehet nagyon jól azonosulni: minden szava ül, egyszerre pozitív hős és helyét kereső, flegma kamasz.
Ugyanakkor a nyelvi és szituációs, esetenként börleszk humor nem könnyíti el a művet: a magja, hogy a fiatal ember bejár egy utat és megtalálja a helyét, megmarad. Csak éppen ez a Thészeusz nem a hőstettek elkövetésében találja meg magát felmagasztalt hősként, hanem a saját hangját, nyelvét találja meg, és a győzelem adta önbizalmat, hogy ne bújjon vissza a mama szoknyája mellé, hanem szavaival és eszével hódítsa meg a világot.
Az illusztrátor, Baranyai András feladata különösen nehéz volt ebben az esetben: a képeknek itt úgy kellett kiegészíteniük a szöveget, ahogy a színházban az előadás egészíti ki a darabot. Át kellett hidalni a helyváltozásokat, a narrációt is részben helyettesíteni kellett, a szereplők és különböző megszólalók azonosítását megkönnyíteni. Az utóbbiban segít a kétféle színnel nyomott szöveg, ami segíti követni a beszélőváltásokat, és a kardalok, énekek eltérő betűtípusa. Időnként feltűnik egy-egy beszélő fej is, ahol szükséges, apró Thészeusz, sokfejű kar, az apa vagy a súgó isten feje.
Az előbbit támogatja, hogy minden fejezet, azaz kaland elején egy nagy kép ábrázolja Thészeusz útját. Ráadásul a rajz együtt él stílusában, hangulatában a szöveggel: mindig történik Thészeusszal valami apróság is, a nagy tettek mellett időnként pisilni is kell, szálka megy a hős talpába, azaz a rajzban is esendő, vigyorgó, erőlködő vagány. Itt-ott abszurd, sokkarú, kifacsart lények bukkannak fel a lapokon, akár a szöveg csavart rímei.
A gonoszok túlrajzolt, groteszk, de emberi lények, egyszerre félelmetesek és nevetségesek, hepicáskodó, hencegő, fejtörő pózokban. A rajzok stílusa megidézi a görög vázák statikus, kétdimenziós, fekete-vörös világát, a mintha-régi, mintha-eredeti jegyében kicsit meg is koptak, de a mozdulatok, jelenetek és a figurákba rajzolt érzelmek profának. Technikájában és összképében mai és ókori egyszerre.
Mai és ókori: humorában, világképében és relevanciájában modern, de ott van benne, élteti az antikvitásból származó, mindent elbíró örök történet, az útkereső hős története.
Győri Hanna
|