- Kedves gyermekeim, holnap reggel keljetek korán, mert beszédem lesz véletek. Elérkezett az ideje, hogy megmutassátok, ügyesek, életrevalóak vagytok-e, és mennyire tudjátok megkímélni vén apátokat. - Bizony, édesapánk megérdemli a pihenést - szólalt meg December, a legidősebb fiú. - Ígérjük, édesapám, mindent megteszünk, amit csak kíván - mondta kedvesen Augusztus, a legnagyobb leány. - Jól van, gyermekeim, holnap mindenki megtudja, mit bízok reá, mit kell elvégeznie  - felelt a vén Esztendő király. - Feküdjetek le, aludjátok ki magatokat, és amint meghagytam, napkeltével járuljatok elébem. De bizony hiába kötötte gyermekei lelkére, hogy aludjanak. Csak úgy lobogott bennük az öröm, hogy végre segíthetnek apjuknak, és elvégezhetik helyette a munka nehezét. Ahelyett, hogy behunyták volna a szemüket, szüntelenül beszélgettek, sugdosódtak. Azt találhatták, kinek mi lesz a teendője. Ki rázza meg a hópelyhekkel teli vastag felhőket, és ki bontja ki a bimbók szirmait. Csak éjfél felé nyomta el őket az álom. De a legkisebb királyleány, apja kedvence, a vörös hajú, sötét szemű, szeplős kis Április nem álmosodott el. Még akkor is nyitott szemmel merengett, amikor testvérei már javában elaludtak mellette. Szüntelenül azon járt az esze, milyen sokat vállal majd apja munkájából, hogy az minél többet pihenhessen aranyos trónszékén. Elhatározta, hogy ébren várj meg a hajnalt, mert elsőnek akart a trónteremben megjelenni. Egy ideig győzte is a virrasztást, de nem addig, amíg eltervezte. Éppen akkor szunnyadt el, amikor világosodni kezdett az ég alja, s amikor a testvérei sebbel-lobbal kiugrottak pelyhes ágyukból. és öltözködni kezdtek. Oly mélyen aludt, hogy a többiek hiába költögették, nem ébredt fel – így azután nélküle mentek a trónterembe. Végignézett az agg Esztendő király gyermekein, s mindjárt észrevette, hogy kedvence. a kis Április hiányzik. Nagy haragra gerjedt, s így kiáltott fel: - Ez a haszontalan leány, akit a legjobban dédelgettem, azzal hálálja meg a szeretetemet, hogy a mai napon is délig hever az ágyban! Az lesz a büntetése, hogy nem kap tőlem munkát, s akkor is lustálkodnia kell, mikor semmi kedve hozz! Sajnálták a többiek fitos orrú húgocskájukat, de semmit sem tehettek érte. Így történt, hogy az öreg király tizenegy egyenlő része osztotta szét a maga töméntelen tennivalóját. Decemberre, Januárra és Februárra bízta a fagyos szélviharokat, a kristályosan tündöklő jégcsapok készítését, s azt, hogy hópelyhek miriádnyi csillagával árasszák el a világot. Márciusra, Májusra az olvadást, a folyók, patakok medrének rohanó vizét, a szikkasztó szeleket, a nap első langyos, gyöngéden simogató sugarait, a meleg, nagy cseppekben hulló esőt, a rügyek, hajtások, palánták dajkálását. Júniusra, Júliusra és Augusztusra a nap lángoló tüzét, a kertek, erdők, mezők díszítését, a virágok szirmainak kibontását, a gyümölcsök és a búza érlelését. Szeptemberre, Októberre, Novemberre a víg szüretet, a fáradt földet itató csendes esőzést, hervadást, a harmat gyémántcseppjeinek széthintését, a köd szürke fátyolát s az első, táncolva kerengő, semmibe tűnő hópelyheket. Mikor már mindent széjjelosztott a király, akkor érkezett futva a kis Április. Hosszú vörös haja lebegőn úszott utána. Letérdelt apja elé, és így könyörgött: - Drága édesapám, bocsássa meg, hogy elaludtam. Virrasztva akartam megvárni a hajnalt, hogy én keljek fel legkorábban, de elnyomott az álom. Kegyelmezzen nekem, mert ha nem bíz rám semmit, boldogtalan leszek egész életemben. Megesett a szíve kedvenc gyermekén a királynak, de mit tehetett volna, hiszen már egész évi munkáját szétosztotta a többi tizenegy között. Ekkor előállott Augusztus, a legidősebb leány, megsimogatta húgocskája fejét, és így szólt hozzá: - Ha édesapámnak nincs ellenére, adok neked a magaméból egy kis napfényt. Áraszd szét te, hadd legyen dolgod. Hogy az öreg Esztendő semmit se szólt, csak mosolygott, a testvérek fellelkesülve sorba előléptek. Egyik forgószéllel, másik langyos szellővel, a harmadik hirtelen támadó záporral, negyedik korai gyümölcsök virágával ajándékozta meg a kis Áprilist. Mindegyiktől kapott valamit. Még egy kis hó is jutott neki December vastag, puha fellegeiből. Nem sírt már Április, hanem nevetett, kacagott örömében. S amikor az ideje elérkezett, vidáman, két kézzel szórta szét mindazt, amit testvéreitől kapott. Meleg napfényt, forgószelet, záporesőt, táncoló hópelyheket, színes virágszirmokat. Csodálkoztak is az emberek a földön, hogy április havában egyik napon tél van, a másikon meg tavasz. El is nevezték a legkisebb királyleányt szeszélyesnek, s azóta is mindenki csak így emlegeti, ha szó kerül róla: az a bolondos, szeszélyes április!