Egyszer egy parasztember ment az országúton kétökrös szekerével. Találkozott egy rongyos emberrel, akinek a vállán egy rongyos tarisznya lógott, s aki bizony garabonciás deák volt. A garabonciás megszólítja a parasztot, hogy vegye fel őt a szekerére, mert már nagyon elfáradt. A paraszt felvette. A garabonciás pedig a lőcsre akasztotta kopott tarisznyáját, aztán végigfeküdt a szekér aljában, és nemsokára elaludt. A paraszt kíváncsi volt, és tudni akarta, mi van a tarisznyában. Kinyitotta hát, és egy öreg, rongyos könyvet talált benne. Mivel a garabonciás már nagyon hortyogott, kivette és olvasni kezdett. Amint a könyvet kinyitotta, a szeme mindjárt megakadt egy szón: „fölmegyünk”. De alighogy kiolvasta a szót a garabonciás könyvéből, mindjárt emelkedni kezdett az országút, az ökrök pedig az úton mindég följebb és följebb mentek. Már olyan magasan voltak, hogy a nap a parasztot s az ökröket égetni kezdte, de a szegény paraszt csak bámult a könyvbe, a szegény párák meg csak mendegéltek a felemelkedett úton. A nap olyan nagyon égetett, hogy végre magát a garabonciás deákot is felsütötte álmából. A deák felébredt a nagy melegségre, s elijedt, amint a könyvét a paraszt kezében meglátta. Azonnal kiragadta a kezéből, fordított benne néhány lapot, aztán pedig azt olvasta ki belőle: „lemegyünk”. Erre az út kezdett mindjárt leereszkedni, és csakugyan le is mentek egészen a földre. Akkor a garabonciás deák mondja a parasztnak: – Barátom, ugyan szerencsénk volt, hogy a könyvet odafent be nem csuktad. Mert ha azután, hogy kiolvastad belőle a „fölmegyünk” szót, becsukod, azonnal lepottyantunk, és ízzé-porrá törjük magunkat. A garabonciás aztán megköszönte a paraszt szívességét, és másfelé vette útját. A paraszt pedig megtudva, hogy garabonciás deákot vitt, megfogadta, ha száz esztendeig élne is, soha többé ringy-rongy embert a szekerére fel nem vesz, mert az ilyen ördögcimborák közt a szegény ember ártatlanul is veszedelembe keveredhetik.   <<VISSZA A MESEGYŰJTEMÉNYHEZ