Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kastély. Abban lakott egy pocakos király, aki nagyon szeretett enni. Sok dolga volt a főszakácsnak: minden ebédre háromféle levest, háromfajta főzeléket főzött, húsokat sütött, káposztát párolt, krémeket, mártásokat kevert, pogácsát szaggatott, tésztát gyúrt. De hiába készített finom lakomákat, ha közben mindig morgott, veszekedett. Ő volt a legmérgesebb szakács a világon.   – Ej, nézd már, micsoda fonnyadt saláta, milyen sápadt paradicsom! Belőletek készítsek én salátát? És ez a krumpli? Micsoda kis vacak! Hát ez a kolbász? Vékony, görbe, szemétbe való ez, nem a király asztalára!   Így morgott a szakács egész nap. Hiába vették a legszebb gyümölcsöket a piacon, a legszebb húst a hentesnél, semmi sem volt elég jó neki. A kukták is eltanulták a szakácstól a morgást, ők is veszekedtek egész nap. Ha pedig már semmi sem jutott az eszükbe, hát ráförmedtek az almákra: – Hiába mosolyogtok ti ott a polcon! Belül biztosan kukacosak vagytok mind. Aztán egy szép napon különösen rossz kedvében volt a szakács. Már korán reggel elkezdte a morgolódást. – No nézd csak, ezt a halom zöldséget! Fonnyadt a karalábé, büdös a hagyma! És ez a répa! Olyan vékony, mint a giliszta! A zöldségek egy ideig hallgatták a szidalmakat, de a répa végül megelégelte. Kiugrott a szakács kezéből, fel a polcra, és onnan kiáltotta: – Zöldségek, gyümölcsök, barátaim! Ne tűrjük tovább ezt a gyalázatot! Ha nem vagyunk elég jók a szakácsnak, hát ne főzzön belőlünk ebédet! – Úgy van, úgy van! – helyeseltek a krumplik, és legurultak a deszkáról, be a konyhaszekrény alá. – Visszajönni! – ordított a szakács, és hatalmasat csapott az asztalra. Több se kellett a karalábénak meg a petrezselyemnek: futásnak eredtek. Utánuk gurult a hagyma meg a karfiol. Meg sem álltak szekrény tetejéig. – Kukták, gyerünk, fogjátok meg őket! – vezényelt a szakács. – Ne hagyjuk magunkat! – kiabált Répa vitéz a polcon. A kukták megpróbálták fakanállal kipiszkálni a krumplikat a szekrény alól, de föntről a fejükre ugrottak a zöldségek, ütötték-vágták őket, ahol érték. Egy nagy libacomb fejbe kólintotta a szakácsot, a csirkelábak pedig a kuktákat rugdosták. – Segítség! – kiabált a szakács, de egy hatalmas cipó bebújt a szájába, hogy ne tudjon megszólalni többet. – Kötözzük meg őket! – vezényelt Répa vitéz, és a tészták előtekeredtek, hogy gúzsba kössék a kuktákat. A király eközben hiába várta az ebédet. Amikor elunta a várakozást, leküldte a szolgáit a konyhába, nézzék már meg, mi történt. De amint beléptek a szolgák, nyakukba zúdult egy tál lencse. Az almák leugráltak a polcról, s a rémült szolgák lába alá gurultak. A szolgák megbotlottak, hasra estek. Akkor aztán őket is megkötözték. Hatalmas volt a felfordulás, minden étel kiabált, szaladgált. Répa vitéz buzdította őket: – Csak így tovább! Üsd, vágd, nem apád! Ám egyszer csak csendben kinyílt az ajtó, és bekukucskált valaki. A király kicsi fia jött le a konyhába, mert már nagyon várta az ebédet. – Mit történik itt? – Megbüntettük a szakácsot meg a kuktákat! – kiabált a sok ennivaló. – Nagyon erősek vagytok – csodálkozott a kis királyfi. – Egyedül győztétek le őket? – Bizony ám! Meg a szolgákat is! – büszkélkedett Répa vitéz. A királyfi ámult-bámult. – Répa vitéz! Te igazán bátor vagy! – Nem csak én! A többiek is! – Látom! – bólintott a kis királyfi, aztán megkérdezte. – Akkor ma nem ebédelünk? – Haragszunk a szakácsra – magyarázta Répa vitéz. – Csúfol bennünket. – Én még sosem láttam ilyen szép, erős zöldségeket és húsokat – mondta a királyfi. – Kérlek szépen, ne haragudjatok. – A szakács szerint belőlünk nem is lehet finomat főzni! – panaszkodtak a csigatészták. – Dehogynem! Az én kedvencem a zöldségleves csigatésztával. És a lencsefőzelék kolbásszal – jelentette ki a királyfi. – Nem is tudom – gondolkozott Répa vitéz. – Ha a szakács megígéri, hogy nem morgolódik, nem csúfol minket máskor, akkor talán megbocsátunk. – Persze, hogy megígéri! – dobbantott a kis királyfi. – Olyan szépek, frissek vagytok. Dicsérni kell benneteket, nem csúfolni. A szakács ijedten bólogatott. A cipó kiugrott a szájából, és akkor már meg is szólalt: – Ígérem, ígérem. Többé rosszat nem mondok. Csak eresszetek szabadon! – Mindenki a helyére! – vezényelt Répa vitéz, és leugrott az asztalra. A többi zöldség, gyümölcs, tészta, hús szépen visszamászott a helyére. A szétszóródott lencsék beugrottak a tálba, csak a szalonnának kellett segíteni, mert a nyakában lógó madzag beakadt a fiók gombjába. – Mehetsz kezet mosni, kis királyfi! – integetett Répa vitéz. – Fél óra múlva kész az ebéd.   <<VISSZA A 3-4 ÉVESEK OLDALÁRA